Mielőtt még leszedném Jézusról a keresztvizet, megrázom magam, mint Krisztus a vargát
(Az "irodalmi" jelzőnek a későbbiekben még lesz jelentősége, ha - magamat ismerve - valaha eljutok addig.)
Mint, ahogyan általában a kortárs irodalmi alkotásoknak, úgy ezen szövegnek is van szerzője, aki egyértelműen nevesíthető.
Így hát, hogy elejét vegyem a félresiklott találgatásoknak, meg is invitálom szeánszunk asztalához, az egyházi liturgiában járatosak körében jól ismert, némileg kiigazított rigmussal:
"Jöjj el Verhulst, légy vendégünk, mutasd, amit írtál nékünk!"
Mivel nem valószínű, hogy a szerző bármely írása valaha is kötelező olvasmány lenne a honi irodalomoktatásban, hovatovább azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy olvasóim jelentős része életében nem hallotta az úriember nevét, zanzásítva összefoglalnám amit tudni ildomos eddigi munkásságáról.
Egy mondatban: Dimitri Verhulst "a társadalmilag elkötelezett irodalom világsikerű fenegyereke".
Több mondatban: A 42. születésnapját (Aalst, 1972. 10. 02.) pont ma ünneplő írónak ezen könyve a negyedik a sorban, amit a honi olvasóközönség a kezébe vehet.
Művei általában nem haladják meg a 200 oldalt, így viszonylag gyorsan végezhetünk az olvasásukkal, ám a befogadásuk jóval több időt vesz igénybe.
Mondatai ostorszíjhoz hasonlóan nagyot csattannak az olvasó hátán, merthogy Európában élünk, ugyanazokat a kisstílű hibákat ejtjük, ugyanazon sémák alapján gondolkodunk, ugyanazon szánalmas megfelelési kényszer rabigáját nyögjük, bűneink is hasonszőrűek.
Ezért aztán ne csodálkozzunk, ha bűneink feloldozásaként szavakból font ösztökéjével "simogatva" próbál minket jobb belátásra bírni a bakon ülő Verhulst.
A Problemszki szálloda volt az első a sorban, amin hozzáedződhettünk (?) az író egyedi stílusához.
Ebben a dokumentumregényében egy afrikai fényképész sorsának alakulását követhetjük nyomon az egyik belga menekültszálláson, meglehetősen fekete humorral tálalva.
A 2006-ban (magyarul 2010-ben) megjelent Semmivégre című, önéletrajzi elemekben bővelkedő, regényét olvasva küzdhettem a torkomban folyamatosan megjelenő gombóc
ellenére a röhögéstől.
Az alkoholista család tragikomédiája olyannyira
plasztikusra sikeredett, hogy 2009-ben film is készült belőle Szarul állnak a dolgok címmel. A mozgókép azon ritka adaptációk egyike, mely méltó párja az írott szövegnek.
Az emberi faj szánalmas vergődését - az őslevesből történő kikecmergésétől korunk ön- és világpusztításával bezárólag - a 2008-ban megjelent Elcseszett napok egy elcseszett bolygón című regényében foglalja össze rendkívül lényegre törően és frappánsan. Amennyiben értesüléseim igaznak bizonyulnak, hamarosan film is készül a könyvből.
Fentiek ismeretében és tudatában izgatottan vártam a 2011-ben, itthon 2014. szeptember 29-én, magyarul megjelent, negyedik kötetet.
Rá is vetődtem iziben, mint láncos kutya a koncra.
Már az első pár mondat az emlékezetembe idézte az ismerős, egyedi stílust, zamatot.
Majd gyorsan sommázhattam is habzsolásom eredményét:
"A regény első harmada egy pamflet,
amitől a befogadó paff lett."
Kínrímemnek sajnos csak az első mondata helytálló, a második - esetemben - nem fedi a valóságot.
Valóban egy pamfletet olvashatunk, amiben szépen felsorolja Verhulst, miért is lehet minimum nem szeretni, ha nem is mindjárt teljes mértékben elutasítani a katolikus egyházat.
Megkapjuk a gyermek kereszteshadjáratok, a pedofil papok/apácák, a holokauszt fölött jobb esetben csak szemet hunyó, rosszabb esetben azt kiszolgáló szemforgató papság rémtetteit, tragédiáit szép csokorba gyűjtve, korporáléval masnira kötve.
Aztán megismerhetjük a magánéleti szálat: a zátonyra futott házasságot, az édesanya (aki pillanatok múlva távozik is az árnyékvilágból) négy fal közötti vallásosságát, az elbeszélő ateizmusát.
Mindezt belengi Krisztus július 21-én esedékes eljövetelét megelőző izgatott készülődés és várakozás, mely nap egyébként is nemzeti ünnep: 1836-ban Belgium első királya Lipót ezen a napon tette le alkotmányos esküjét.
Az eleve több etnikumú ország lakosainak elkülönülése a Krisztusi szeretet fokozódásával egyenesen arányosan felerősödik. A flamandok és vallonok versengésbe kezdenek, melyikük himnusza érdemesültebb a megváltó üdvözlésére.
Közben a faji és mindenféle előítéletek is pellengérre állíttatnak, megkapjuk a hivatalnokok, a városi elöljárók és a seggnyalásból karriert építők finoman cizellált karikatúráját is szép albumba kötve.
Természetesen a fogyasztói társadalom marketing-cölöpökre épült fellegvára is szilárdabb talpazatra igyekszik szert tenni a Jézushoz köthető árukapcsolás által. Minden eladó! Mely állítás most még fokozottabban válik igazzá: az is gazdára talál, ami valójában nem létezik, persze van, aki ebből is hasznot húz...
De hogy ne csak az árnyoldalait lássuk a várakozásnak, történnek jó dolgok is.
Az emberek megnyílnak egymás előtt, a szomszédok szóban elegyednek egymással, a rendőrök kedvesek, a városlakók szociális érzékenysége a felszínre tör. Az élet élhetőbbnek, az emberek szerethetőbbnek tűnnek.
Egyfajta lebutított, felebaráti szereteten és elfogadáson alapuló (kell ennél több amúgy?) vallásosság jellemzi a Krisztusra várókat.
És újból feltámad a hit, amit maga az egyház nyom/pusztít el a reguláival, az önmagát más vallások fölé helyezni akarásával.
És az olvasó is hisz, gombóccal a torkában (újfent, mint már annyiszor Verhulstot olvasva), hogy ugye, majd most...
És hamarosan felhágunk a regény csúcspontjára, ahol is választ kapunk (?) kérdéseinkre.
De nem lövöm le a poént, mert van poén, még akkor is, ha verhulsti és igazából nincs is kedvünk rajta röhögni.
Aztán a tetőfokról lefelé cammogó, a fentiekben hasonlatként citált, koncos kutyának rá kellett jönnie, hogy lerágott csonton nyammogott végig.
A könyvet lezáró idézetet választom én is ezen gondolatsor lezárásaként:
"Felele Pilátus: A mit megírtam, megírtam."
János 19:22
Szóval sajnálom, de ez most számomra kevésnek bizonyult.
Az egyház ilyetén ostorozása már régen lejárt lemez.
Talán, ha 10 évvel hamarabb olvasom a szöveget, még rábólintok, valamiféle polgárpukkasztást látok benne.
De nem mond semmi újat, nem szembesít semmi eddig fel nem ismert problémával. Mintha önmagát ismételné a szerző.
Bizonyos paneljai itt is beépítésre kerülnek, mint például a Krisztus tolmácsául választott menekült, később kitoloncolt, kislány figurája.
Remélem, nem veszett ki a szerzőből a lázadó hajlam, mert ez most csak kivonata Önmagának.
Végig olyan érzésem volt a könyv olvasása során, hogy ez csak egy ötletbörze, jegyzet egy később megírandó regényhez.
Nem kaptam meg azokat a masszív, gyomorszájba mért ütéseket, amik továbbgondolásra ösztönöznének.
Igaz, nehéz lehet egy katolikus értékek mentén szocializálódott (bárhol éljünk is Európában) őslakosnak olyan igazán az elevenébe vágni a katolikus egyháznak. Mert ha más nem - ateizmusunk (?) ellenére is - nagyanyáink hangja kísért a múltból: "Nem félsz, hogy megver a Jóisten?".
(Ha már Jóisten, miért verne meg? De azért tartunk tőle.)
A fekete bárány ugyan kibégetett a nyájból, de velük menetel a biztonságot nyújtó akolba.
Fentiektől függetlenül most is megkaptam kedvenc mondataimat, amiknek köszönhetően nem rendült meg a Verhulstba vetett hitem és bizodalmam:
"...ha valamely nemzet a történelem során valahol túlzott lelkesedéssel kezdte el zengedezni himnuszát, akkor az emberiség újfent eljutott arra a pontra, hogy bebizonyítsa, civilizáltságának foka nem valami dicséretes."
"Az évszázad poénja; na igen, de ahhoz, hogy azt megértsük, képesnek kéne lennünk az öniróniára, arra, hogy kívülről nézzük és ne vegyük olyan halálosan komolyan saját magunkat."
Talán a túlzott elvárásaim, és a témát tekintve eleddig felülmúlhatatlan regény: Arnon Grunberg - A zsidó messiás ismerete járultak hozzá nem túl lelkes véleményem papírra vetéséhez! - nyugtatgatom még most is magam.
Dimitri Verhulst: Krisztus bevonulása Brüsszelbe
Kiadó: Európa
Megjelenés: 2014.
Oldalszám: 184
Ára: 2490 Ft
Ja! Mielőtt még elfeledném a bevezetőben megígért "irodalmi" jelző magyarázatát.
A regény címe nem véletlenül az, ami.
James Ensor belga expresszionista festő 1889-ben alkotott festményének címét vette kölcsön Verhulst.
A képet tanulmányozva közelebb jutunk a prózához, mondhatni írott formában kapjuk meg a festményt; és a regényt olvasva a műalkotáshoz hasonló kompozíció jelenik meg elménk vásznán.
Tehát mégis működik Verhulst szövege, csak megint velem van baj (?).
A zárójel zárójelének zárójele.
Levezetésképp nézzük meg a témához szervesen illeszkedő, mára már klasszikussá vált, játékfilmet:
