A karácsonyfa titkos története

Kedves barátaim!

Az egyik legnagyobb keresztény ünnepkör vigiliája előtt - kivonván magam a szokásos ajtócsapkodás, kiabálás és odaégett süteményét zokogva elsirató nők lármájából, mely mind egyfajta lelki felkészülés az áhítatra - vettem a fáradságot és etimológiai kutatásokat végeztem.

Vizsgálatom tárgya, mi más is lehetne, mint a karácsony szó, illetve képzett alakjai.

Vegyünk mély levegőt és bandukoljunk vissza a bibliai időkbe.

Amennyiben nem veszitek tolakodásnak, magamra vállalom a cserkészvezető nem mindig hálás szerepét, és ösvényt vágok a régen járt úton.

Kalandra fel!

A historikus kor kezdetén nem sok lakott település vala, még kevesebb, amiről írásos feljegyzés is maradt az utókorra.

Ám a galileai Názáret kivételt képezett.

Itt élt József, aki szakmáját tekintve famegmunkáló volt.

Viszonylag korán nősült (délelőtt fél tízkor), ám a családalapításba mindaddig nem mert belevágni, míg tisztes egzisztenciát nem teremtett.

Azt azonban hamar felismerte, hogy a specializáció az egyetlen járható út számára.

Amikor kellő anyagismeretre és eszközhasználati rutinra tett szert, télvíz idején elhatározta, hogy Máriáját meglepi egy személyre szabott, kézműves ajándékkal (akkor még volt értelme ennek a szónak, nem úgy mint napjainkban, amikor már kézműves atomerőmű is kapható).

Választása egy fababa elkészítésére esett, ő meg a saját csapdájába, mert specializációja révén csak a felső végtagok váll alatti részét volt képes kifaragni.

Abból viszont végtelen számút, formásabbnál formásabbat, élethűbbnél élethűbbet.

Názáretben hamarosan csak kar-ácsként kezdték emlegetni.

Be kellett látnia, hogy projektje kudarcba fullad, ha nem kér nyomban segítséget.

Abban az időben a mai Itália földjén éltek a legvirtuózabb famegmunkálók.

Gyorsan fel is vette a kapcsolatot az egyikkel, aki Geppetto mester néven vonult be a köztudatba.

Ő már igazi szak-ács volt.

Betlehemben aztán tudásuk fúzióra lépett és megalkották a tökéletes fababát.

József ajándéka ellentételezéseként arra számított, hogy Máriája végre neki adja a szüzességét, ám a deus ex machina nem a legszerencsésebb időpontban érkezett.

A baba életre kelt, és attól kezdve a kar-ács egy percet sem aludt: pelenkázott, büfiztetett, pesztonkált.

Libidója megszűnt létezni.

Így Mária szűz maradt, de mégis „született” egy gyönyörű kisfia, aki később nagy hatással volt  civilizációnk eszmei és erkölcsi fejlődésére, továbbá Walter Elias Disney rajzfilmrendező munkásságára.

József további sorsáról nem sokat tudunk, gyermeke 12 éves korától már szóra sem méltatták az evangélisták.

Annyi azonban bizonyos, hogy tisztes kort ért meg.

Végrendeletének eleget téve szerető Máriája a legkedvesebb alapanyagának csemetéjét, egy fenyőt ültetett József sírjára.

(Itt kell közbevessem, hogy abban az időben a külső helyhatározóragot a következőképp írták és ejtették: -ny, -ony, -eny, -öny.)

Eredeti jelentést elveszítve, így keletkezett a ma használatos karácsonyfa szavunk.

(Geppetto mester is a fenyőt preferálta, neki is ültettek egyet a sírjára. A szakácsonyfa azonban a 13. században kikopott a szókészletünkből.)

Most, hogy kellőképp’ felvérteztelek titeket az ünnepkör autentikus át és megéléséhez szükséges tudással, menjetek és melegséggel telt szívvel, ájtatos tekintettel harapjatok rá a bejglibe* keveredett dióhéjra!

Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!

Tsók: Pit You

* Azt, hogy egy török közjogi címmel rendelkező, bűnöző életmódot folytató, távol-keleti harcművészetben jártas ember (Bej G. Lee) hogyan lett egy karácsonyi csemege névadója, majd később mesélem el.

Doctorow, E. L.: A vak zongorista

Egyre jobban szűkülő térben és egyre jobban gyorsuló időben élek.

Gyermekkorom határtalansága és időtlensége jelenkori énemet szűk territóriumban és viharos gyorsasággal múló időben találná. - merengek zajos, társas magányomban, mikor mellém ül.

És egy vak zongorista szerepét magára öltve mesélni kezd, ahogyan csak ő tud, az egyre szűkülő térről és az egyre gyorsuló időről.

Beszél az Ő Amerikájáról, az én Amerikámról, ami talán soha nem volt, ahol én soha nem jártam, de úgy ismerem, ahogyan Ő látja. Ismerni vélem...

Lassan, komótosan, fekete-fehérben indulnak a képek: a báty első világháborúból való hazatérésével, a szülők-, a látás elvesztésével.

Egyszerű kisemberek, egyszerű történetei. (?)

Közben mesél az első világégés értelmetlenségéről, a második kegyetlenségéről, a hidegháború morbid groteszkjéről, örök érvényű pacifizmusát ezúttal sem véka alá rejtve.
És míg forrong a világ, örökös háborúban áll valaki valakivel, vagy valamivel, Amerika prostituálja magát a divatok, az arctalan tömegek, a tudatlanság által, kiábrándítván magából csodálóit és szerelmeseit.

A felgyorsult világgal egyre nehezebb lépést tartani, ha egyáltalán lehet, ha egyáltalán kell.

A kordokumentumok, relikviák gyűjtése talán hozzásegít az események megértéséhez, a quintesszencia leszűréséhez, saját földi létünk jogosságának igazolásához.

A mindentudás megszerzésébe vetett hit a gyűjtőszenvedélyben találja meg templomát. 

A kacatok, könyvek, újságok mind-mind hozzájárulnak a tudás felhalmozásához. Segítenek a sok kis egyediből létrehozni a nagy általános, megkérdőjelezhetetlen igazságokat.

Ha minden egyedit megvizsgálunk és osztályokba, alosztályokba sorolunk, kikristályosodnak az emberi élet és a dologi világ korántsem csillogó gyémántjai, és megszerkeszthető a napilap, ami folyton ugyanazokat a híreket közli. - véli Langley, a báty.

Az igaz ugyan, hogy sok kis egyedi hozza létre az általánost, de azt mindig egy újonnan felbukkanó egyedi cáfolja meg. - száll vitába az öcs: Homer, a vak zongorista.

A fivérek minden nációval és személyiségtípussal megtalálják a közös hangot, féltőn gondoskodnak alkalmazottaikról, barátaikról, de hazájuk változó hadszíntéren és eszmék melletti háborúskodásával párhuzamosan elveszítik japán, néger, gengszter, hippi barátaikat.

Az elitből egyre súlyosbodó anyagi nehézségeik okán esnek ki.

A társasági emberekből lassan magányos, zárkózott testvérpár válik, akik féltőn óvják egymást a világtól egyediségükbe vetett hitükből merítve erőt.

Langley kezdetben csak újságokat gyűjt, de aztán elkezdi minden érdekelni, amit más a szemétre vet. Hazahordja, csoportosítja, stószokba állítja a tárgyakat és elfelejti, mit hova pakolt.
Az egykor nagypolgári ház raktárrá silányul, már csak a papírkötegek és dobozhalmok közt kialakított járatokon lehet közlekedni.
Ám Homer zongorájának mindig jut hely, hogy elmenekülhessen a zene birodalmába, míg bátyja tombol.

Szűkül a tér és gyorsul az idő.

Egyre több és több dolog válik feleslegessé a technika fejlődésével, amit az átlagember megunván kidob, nem figyelve arra, hogy ezekkel földi létének értelmét kérdőjelezi meg és kiszorítja saját magát a természetből, a bolygóról. 

A világ színes lesz, de nem gyönyörködtető.

Az ember elfelejt önmagáról és a nagy egészről gondolkodni, bután, mohón habzsolja az elé vetett, folyton változó csomagolásban tálalt "ugyanazt". 

Feloldódik a tömegben, elveszti identitását, éntudatát, szemében kihuny az értelem lángja.

Az egyedi szitokszó, a cogito avítt fogalom, a sum pedig csak "vagyás", nem tudatos létezés.

Ezt a kort még a legnagyobb emberbarát is félve, távolról szemléli.

A Central Parkkal szembeni ház ajtajára először csak acélpántok kerülnek, majd rolók az ablakokra, és az egykor nagyszerű Amerika végleg kizárattatik.

Persze a különcség, az önként vállalt magány hírértékű, és a nagyvilág vizsla tekintete mindenhova be akar férkőzni, akár erőszakkal is, hogy tudósítsa és igazolja a birkanyájat: milyen kényelmes és kifinomult egyformának lenni.

A világháborúk után szükségesek a hétköznapi, kis háborúk, amik felszínre hozzák az emberek valódi énjét.

És a Collyer testvérek hálás célpontok ezekben a harcokban, mert ők azok, akiket meg lehet alázni, akiken lehet nevetni, gúnyolódni, de arra, hogy valódi személyiségüket megismerje, senki sem veszi a fáradságot.

A tér végleg beszűkül és a világ zaja is kívül reked a ház falain, mint ahogyan Homer hallása is romlani kezd napról napra, megállíthatatlanul.

Már Langley felolvasásaiból sem érzékel semmit, csak önnön gondolatai és emlékei tartják életben, meg az írás, aminek segítségével papírra veti memoárjait.

Mondatait egy soha be nem teljesült szerelmének, múzsává magasztosított francia írónőnek ajánlja, aki - ha pár órára is - meglátta benne az igazi embert, és nem bámulni való csodabogárként tekintett rá.

Ez a "szerelem" és a téboly eluralkodásától megvédő írás tartja már csak Homerban a lelket, aki egy sutba szorulva étlen-szomjan üti a billentyűket néma és társtalan magányában.

Ám még ekkor sem a saját élete miatt aggódik, utolsóként lejegyzett mondata is ez:

"Hol van a bátyám?" 

Csak ülök némán és érzem, ahogy lassan felszáll a köd a lelkemről, az elmémről és hosszú hónapok után gondolkodni kezdek. 

Érzések, szavak, mondatok kavarognak bennem.

Átélem a teremtő gondolatiság felemelő élményét, mosoly jelenik meg szájam szegletében.

Rájövök, hogy én is csak egy mániákus gyűjtő vagyok, ahogy mindannyian ezen a sártekén.

Ki rangokat, ki tárgyakat, ki érzéseket, ki élményeket harácsol halomba. 

És enélkül a szenvedély nélkül nem is létezhetnénk, mert ez ad célt a hétköznapoknak, ad erőt kinek az élethez, kinek a túléléshez.

Bevésem örökre, amit eddig is tudtam, csak elfelejtettem: meglátni mindenkiben az egyedit, a jót, mert az általánosítás rutinja megöli bennem az embert, megfoszt a megismerés gyönyörétől.

Ha mindezt meg tudom cselekedni, a gyűjtőmunkám nem hiábavaló, és talán valaki majd hasznát látja egyszer és emberként gondol rám, nem csak egy arcra a szürke tömegből.

És hiszem, hogy erre mindenki képes, de arra, hogy hitelesen elmesélje, csak a  kiválasztottak.

Szeretném elmondani neked, hogy megértettem, érteni vélem ezt a mítoszt, és hogy talán nem is gondoltál arra, amik nekem a históriádról eszembe ötlöttek. 

Szeretném megköszönni, hogy visszaadtad a gondolkodás, az érzelmek megélésének, és ha nem is az emberiségbe, de az egyes emberekbe vetett hit képességét.

És mohón, makacsul kérnélek, mint a telhetetlen kisgyermek, hogy mesélj még, de ekkor kuckómba hideg fuvallat csap be, amit sietős távozásod kavart maga mögött.

Nyugodj békében, drága barátom!

E. L. Doctorow: A vak zongorista

Kiadó: Európa

Megjelenés: 2016.

Oldalszám: 256

Ára: 2990 Ft

A "bocs" vajon mi??!!

Kicsiny hazánk közéleti moslékos vödrét naponta színültig töltik az egykedvűen, gondolkodás nélkül mindent befaló jószágoknak, kik hangos csámcsogással jelzik hálájukat és elégedettségüket a gondos gazdának.

Néhanap azonban előkerül egy-egy magát valakinek gondoló etetőmester és belebüfögi értelmesnek vélt gondolatait a moslékba, majd tejhabosítóval megkavarja, hogy a gourmandok is kedvet kapjanak a falatozáshoz.

Lesz is nagy tülekedés: van ki dicséri, van ki öklendezik az új, szokatlan ízektől, de azért rendületlen nyelik az elegyet.

A tények azonban nem változnak: 

                                             1. a moslék moslék marad,

                                             2. az ételbe belebüfögni bunkóság.

Azt még itt Gatyalengettyénben is elismeri a falu apraja nagyja, hogy a kútágast telibe pisálni ortó nagy bunkóság. Akkora kapitális méretű bunkóság, amitől a tahóméter mutatója úgy pörög, mint hím majom nemzőszervén a staneszli.

Ám, ha a fenti helyszínen kivitelezett vizelés közben, ne adj transzcendentális!, belecsap a ménkű a kútágasba, akkor bizony vállalnunk kell bunkóságunk következményeit és nem égnek meredő hajjal, habzó szájjal a troposzférát szidni, hogy ily becstelen, alávaló, tahó módon nekünk esett.

Addig meg aztán végképp nem tanácsos elmenni, hogy áldozati szerepben tündököljön a delikvens, mert az meg már a szánalmas bunkó kategóriája.

Itt lenn délen az ilyen embert a falu lakosai körbeállják, majd a botor kijelentése indukálta kérdést üvölti az arcába az, akivel épp szembe kerül: „-Mi a ku’va?”

Egész addig megy ez, míg az eltévelyedett rá nem jön, hogy valóban túllépte a szerepe határait és miután megvilágosodott a soron következő „Mi a kuva?” kérdésre rávágja: Mea culpa!

Bocsánatot kér azoktól, akit megsértett, majd a közösen átélt katarzisban megtisztulva a kocsma felé veszik az irányt, ahol a válogatott szeszek mértéktelen fogyasztása újabb bunkó tetteket, kijelentéseket eredményez.

Ekkor ismételten kezdetét veszi a fent ismertetett rítus, de legalább szép lassan a közösség valamennyi tagja ráébred, hogy titulusától, rangjától ideiglenesen megfosztva csak egy esendő ember, aki bizony gyarló is.

Viszont ezzel együtt megtanulja a bocsánatkérés lélekemelő gesztusát.

Így megy ez itt falun.

Városon meg úgy, mint amikor Tacsi kutya a kert végében lopakodó sünmalacra lesz figyelmes és sipító hangon kezd kaffogni az összegömbölyödött állatra.

Addig ugat, acsarkodik, míg fel nem veri Nagykutya barátait, akik aztán rögvest sietnek is a kis vakarcs megsegítésére.

A helyszínre érve rögvest látják, hogy megint melléfogtak és méltatlan hozzájuk a helyzet, de ha már belelovalták magukat, nem hagyják szó nélkül ők sem a sünit.

Tacsi közben visszaoldalog az óljába, ahol sértődötten nyalogatja a lábaközit, és egy ideig nem is akar senki szeme elé kerülni. A Nagykutyák meg azért a barátai és Nagykutyák (fordított sorrendben nem igaz az állítás), hogy őt kivakarják a fekáliából.

Kuvasz meg Komondor már rekedtre ugatta magát, ám eredmény egy szál sem.

Tudják, ennyi erővel a Holdra is vonyíthatnának, de tántoríthatatlanok. Nem akarják, hogy a falu kutyái rajtuk röhögjenek, és a gazda elismerését is ki kell vívni, mert még a végén elhajtják őket a háztól.

Csatakos ábrázatuk egyre komikusabb, a tüskemarásoktól orrukból dől a vér, habzó szájukból már csak lukas lufi sípoló hangjára futja.

Végül a sünmalac is elunja az egyoldalú, meddő vitát és kibújik a kerítés alatt.

A vircsaftnak másnap híre megy, de a Nagykutyák már készen állnak a még fel sem tett kérdésekre adott válasszal: „Mi nem vagyunk hülyék, csak megpróbáltak annak nézni. Mi kérem itten provokálva lettünk. Áldozatok vagyunk. Tudjuk, hogy kik, ránk uszították a sündisznót, de mi helytálltunk, megvédtük a mundér becsületét. Most várjuk, hogy megkövessenek bennünket. Nem, nem! Szó sincs tévedésről, mi nem tévedünk soha!

Megint csak azok voltak, újfent és rendületlen, azok a tudjuk, kik."

És mi nem tudjuk, de sejtjük, hogy kikről van szó, mert faluhelyt is divat a bármikor előkapható bűnbak önvédelmi célú használata.

Mint mikor özv. Sajtár Imréné az előző este óta a kemencében fövő babalapú ételt elfogyasztja reggelire, aztán délben az ámbitusra kiülvén a fiókos hokedli viaszosvászon borítását az emésztés kénköves kartácstüze kicsipkézi.

A kár jelentős, és egyértelmű, hogy kiknek köszönhető. Tudjuk kik találták ki a sóletet!

Direkt oktrojálták ránk a receptet, mert így akarnak minket a pusztulásba vezetni.

Tudatosan erodálják felettünk az ózonréteget, hogy egyszer csak megsüljünk.

„Megfingatnak, hogy kifingjunk…” - foglalja össze a tanulságot este a buszfordulóban összegyűlő vének tanácsa.

És amit ők kimondanak, az úgy van! Tévedhetetlenek, ők nem beszélnek, kinyilatkoztatnak.

Ha néha mégis becsúszik a számításba egy piciny hiba, az sem az, csak megint „azok” ármánykodtak

 

Nem revideál itt a kutya se, az özvegy se, a valaki se, de leginkább senki se.

Tévedhetetlenek vagyunk, nincs miért bocsánatot kérnünk! Azok tévednek, akik azt hiszik, lenne miért, mert nem értik, nem tudják, hogy „Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!”

Csak ezzel a kurva jelennel nem tudunk az Istennek se’ mit kezdeni.

Azt viszont érezzük, hogy: „Azért szar ez az egész világ, mert ti emberek szarok vagytok! És én, én is egy kicsit! Sajnálom, én is egy kicsit!”*

És most énekeljük el közösen a Himnuszt, miáltal előbbi tételmondatunk beemeltetik a szakrális térbe, ahol tévedhetetlenségünk újabb ékes bizonyítékaként születik újjá, emelve minket fölibe a világ nemzeteinek.

*Beatrice: Én is egy kicsit 

Rássön lájszensz

Kudarcba fulladt orosz idill, mert a nő pénz mentén itíl

Tundrára nyitott ablakon át áradt be a csí,

az asztalon zsírosan gőzölgött a frissen főtt scsí.

A messzi tajgán valaki játszott egy balalajkán,

miközben a szemeidbe nézve, törékeny sajkán,

eveztem a szelíd Lénán,

amíg te zokogtál némán:

hogy’ néz ki a Lada Nivám?,

és rendbe’ a szerviz knyígám?

A látottak alapján: a k’va anyám!

És már nem is akarsz lenni a kis luvnyám!

Most – jobb híján - osztozom a habkönnyű dunyhán

ölelve az űrből visszatért Lajka kutyám.