2016. április 8., péntek

Doctorow, E. L.: A vak zongorista

Egyre jobban szűkülő térben és egyre jobban gyorsuló időben élek.
Gyermekkorom határtalansága és időtlensége jelenkori énemet szűk territóriumban és viharos gyorsasággal múló időben találná. - merengek zajos, társas magányomban, mikor mellém ül.
És egy vak zongorista szerepét magára öltve mesélni kezd, ahogyan csak ő tud, az egyre szűkülő térről és az egyre gyorsuló időről.
Beszél az Ő Amerikájáról, az én Amerikámról, ami talán soha nem volt, ahol én soha nem jártam, de úgy ismerem, ahogyan Ő látja. Ismerni vélem...

Lassan, komótosan, fekete-fehérben indulnak a képek: a báty első világháborúból való hazatérésével, a szülők-, a látás elvesztésével.
Egyszerű kisemberek, egyszerű történetei. (?)
Közben mesél az első világégés értelmetlenségéről, a második kegyetlenségéről, a hidegháború morbid groteszkjéről, örök érvényű pacifizmusát ezúttal sem véka alá rejtve.
És míg forrong a világ, örökös háborúban áll valaki valakivel, vagy valamivel, Amerika prostituálja magát a divatok, az arctalan tömegek, a tudatlanság által, kiábrándítván magából csodálóit és szerelmeseit.
A felgyorsult világgal egyre nehezebb lépést tartani, ha egyáltalán lehet, ha egyáltalán kell.

A kordokumentumok, relikviák gyűjtése talán hozzásegít az események megértéséhez, a quintesszencia leszűréséhez, saját földi létünk jogosságának igazolásához.
A mindentudás megszerzésébe vetett hit a gyűjtőszenvedélyben találja meg templomát. 
A kacatok, könyvek, újságok mind-mind hozzájárulnak a tudás felhalmozásához. Segítenek a sok kis egyediből létrehozni a nagy általános, megkérdőjelezhetetlen igazságokat.
Ha minden egyedit megvizsgálunk és osztályokba, alosztályokba sorolunk, kikristályosodnak az emberi élet és a dologi világ korántsem csillogó gyémántjai, és megszerkeszthető a napilap, ami folyton ugyanazokat a híreket közli. - véli Langley, a báty.
Az igaz ugyan, hogy sok kis egyedi hozza létre az általánost, de azt mindig egy újonnan felbukkanó egyedi cáfolja meg. - száll vitába az öcs: Homer, a vak zongorista.

A fivérek minden nációval és személyiségtípussal megtalálják a közös hangot, féltőn gondoskodnak alkalmazottaikról, barátaikról, de hazájuk változó hadszíntéren és eszmék melletti háborúskodásával párhuzamosan elveszítik japán, néger, gengszter, hippi barátaikat.
Az elitből egyre súlyosbodó anyagi nehézségeik okán esnek ki.
A társasági emberekből lassan magányos, zárkózott testvérpár válik, akik féltőn óvják egymást a világtól egyediségükbe vetett hitükből merítve erőt.

Langley kezdetben csak újságokat gyűjt, de aztán elkezdi minden érdekelni, amit más a szemétre vet. Hazahordja, csoportosítja, stószokba állítja a tárgyakat és elfelejti, mit hova pakolt.
Az egykor nagypolgári ház raktárrá silányul, már csak a papírkötegek és dobozhalmok közt kialakított járatokon lehet közlekedni.
Ám Homer zongorájának mindig jut hely, hogy elmenekülhessen a zene birodalmába, míg bátyja tombol.

Szűkül a tér és gyorsul az idő.
Egyre több és több dolog válik feleslegessé a technika fejlődésével, amit az átlagember megunván kidob, nem figyelve arra, hogy ezekkel földi létének értelmét kérdőjelezi meg és kiszorítja saját magát a természetből, a bolygóról. 
A világ színes lesz, de nem gyönyörködtető.
Az ember elfelejt önmagáról és a nagy egészről gondolkodni, bután, mohón habzsolja az elé vetett, folyton változó csomagolásban tálalt "ugyanazt". 
Feloldódik a tömegben, elveszti identitását, éntudatát, szemében kihuny az értelem lángja.
Az egyedi szitokszó, a cogito avítt fogalom, a sum pedig csak "vagyás", nem tudatos létezés.
Ezt a kort még a legnagyobb emberbarát is félve, távolról szemléli.

A Central Parkkal szembeni ház ajtajára először csak acélpántok kerülnek, majd rolók az ablakokra, és az egykor nagyszerű Amerika végleg kizárattatik.
Persze a különcség, az önként vállalt magány hírértékű, és a nagyvilág vizsla tekintete mindenhova be akar férkőzni, akár erőszakkal is, hogy tudósítsa és igazolja a birkanyájat: milyen kényelmes és kifinomult egyformának lenni.
A világháborúk után szükségesek a hétköznapi, kis háborúk, amik felszínre hozzák az emberek valódi énjét.
És a Collyer testvérek hálás célpontok ezekben a harcokban, mert ők azok, akiket meg lehet alázni, akiken lehet nevetni, gúnyolódni, de arra, hogy valódi személyiségüket megismerje, senki sem veszi a fáradságot.

A tér végleg beszűkül és a világ zaja is kívül reked a ház falain, mint ahogyan Homer hallása is romlani kezd napról napra, megállíthatatlanul.
Már Langley felolvasásaiból sem érzékel semmit, csak önnön gondolatai és emlékei tartják életben, meg az írás, aminek segítségével papírra veti memoárjait.
Mondatait egy soha be nem teljesült szerelmének, múzsává magasztosított francia írónőnek ajánlja, aki - ha pár órára is - meglátta benne az igazi embert, és nem bámulni való csodabogárként tekintett rá.
Ez a "szerelem" és a téboly eluralkodásától megvédő írás tartja már csak Homerban a lelket, aki egy sutba szorulva étlen-szomjan üti a billentyűket néma és társtalan magányában.
Ám még ekkor sem a saját élete miatt aggódik, utolsóként lejegyzett mondata is ez:
"Hol van a bátyám?" 

Csak ülök némán és érzem, ahogy lassan felszáll a köd a lelkemről, az elmémről és hosszú hónapok után gondolkodni kezdek. 
Érzések, szavak, mondatok kavarognak bennem.
Átélem a teremtő gondolatiság felemelő élményét, mosoly jelenik meg szájam szegletében.
Rájövök, hogy én is csak egy mániákus gyűjtő vagyok, ahogy mindannyian ezen a sártekén.
Ki rangokat, ki tárgyakat, ki érzéseket, ki élményeket harácsol halomba. 
És enélkül a szenvedély nélkül nem is létezhetnénk, mert ez ad célt a hétköznapoknak, ad erőt kinek az élethez, kinek a túléléshez.
Bevésem örökre, amit eddig is tudtam, csak elfelejtettem: meglátni mindenkiben az egyedit, a jót, mert az általánosítás rutinja megöli bennem az embert, megfoszt a megismerés gyönyörétől.
Ha mindezt meg tudom cselekedni, a gyűjtőmunkám nem hiábavaló, és talán valaki majd hasznát látja egyszer és emberként gondol rám, nem csak egy arcra a szürke tömegből.
És hiszem, hogy erre mindenki képes, de arra, hogy hitelesen elmesélje, csak a  kiválasztottak.

Szeretném elmondani neked, hogy megértettem, érteni vélem ezt a mítoszt, és hogy talán nem is gondoltál arra, amik nekem a históriádról eszembe ötlöttek. 
Szeretném megköszönni, hogy visszaadtad a gondolkodás, az érzelmek megélésének, és ha nem is az emberiségbe, de az egyes emberekbe vetett hit képességét.
És mohón, makacsul kérnélek, mint a telhetetlen kisgyermek, hogy mesélj még, de ekkor kuckómba hideg fuvallat csap be, amit sietős távozásod kavart maga mögött.

Nyugodj békében, drága barátom!



E. L. Doctorow: A vak zongorista
Kiadó: Európa
Megjelenés: 2016.
Oldalszám: 256
Ára: 2990 Ft

2 megjegyzés:

  1. "Szeretném megköszönni, hogy visszaadtad a gondolkodás, az érzelmek megélésének, és ha nem is az emberiségbe, de az egyes emberekbe vetett hit képességét." - Én is köszönöm! Neked.

    VálaszTörlés