Mjúzik cak-cak

Popzenei retrospektív az indie korszakából

- Azért Tinódi Sebestyén idejében a szöveg még nagyobb súllyal esett a lantba!

Malátalé

Az ízesített alkoholok korában miért ne beszéljünk választékosan a kocsmában:

"- Szia! Milyen hűtött, palackos sörötök van?

- Barackoooooos?????!!!!

- ..."

HEBB, Radar, Hobó és bandája (2012. június 15. Nyíregyháza, Múzeumfalu)

Mit csináljon az ember, ha három zenekar koncertjére érkezik, de még senki sincs a színpadon?

Két válasz lehetséges: 1. sörözzön

                                   2. informálódjon

Tekintettel arra, hogy régi motoros vagyok a szakmában, nekem a kettő megy egyszerre is. Az optimális hőmérsékletű nedű beszerzése után az információgyűjtés egy eddig általam nem nagyon használt módozatát alkalmaztam: pólófeliratokat olvastam.

Mint kiderült, mindenki vissza akar kapni valamit. Volt, aki a hegyeit, volt aki a megyéit, és volt aki a nemzet becsületét.

Ebből már tudhattam, itt bizony régi idők, dicső hadastyánjai jöttek össze helyre rakni az idő kizökkent kerekét.

Azt ugyan nem értem, hogy ha csak magyarok vannak, és csak magyar szavakat használnak kollektív sértettségük szóvátételére, a nagyvilágban ki kapja fel a fejét és szolgáltat igazságot. Merengek ezen, már csak azért is, mert anyanyelvünket – az emberiség egészéhez mérten – nem sokan beszélik. (Az olvasásra, főleg az értőre már ki sem térek.)

Mivel a becsület elvont fogalom, a megyerendszer emberi találmány, egyedül a hegy visszaszolgáltatására van esély. Azt viszont szívesen megnézném, hogy az ezt követelő, hogyan talicskázza be a kert végébe, ha a megszólított imígyen reagál a póló olvastán:

-          Vigyed!

Mire mindezt végiggondoltam, és beszereztem a következő malátafőzetet, a színpadra perdült a nyíregyházi illetőségű Hétfő Este Blues Band.

Létezésükről tudtam, munkásságukat nem ismertem. Ez a mai produkció megtekintése után is így maradt.

Hozták a jófajta középtempós, „csöndescsipegetős”, gyapotföldön kesergős, néger (a korrektség kedvéért: afroamerikai) népzenét.

Nem akarok kulturpesszimista nagyanyám szavaival élni, akit a rockzene térnyerése negatívan érintett, és ezen sérelmének imígyen adott hangot: „Két nótát se’ lehet megkülönböztetni, csak csörömpölnek”; de a citált mondat első fele – sajnos - igaz volt erre az előadásra.

A színpadkép finoman szólva is statikus volt: minden zenész állt (egyhelyben), mint hímtag a lagziban, amit a füstgép(?) gyakori üzembe helyezésével próbáltak ellenpontozni; netán a felejtés homályába veszejteni (?).

A hústartósításban járatos édesapám öt textilzsebkendőt sírt volna tele, ha látja, hogy hány sódar füstölésére alkalmas égési melléktermék szállt a légbe.

Ha Hendrix örökbecsűjét elfogadjuk, miszerint: „A bluest könnyű játszani, de nehéz érezni.” , akkor csak remélni tudom, hogy a zenekar tagjainak valamelyik tagmondat - netán mindkettő – kis post it-re írva a kottatartójára kerül.

Aztán kezdetét vette a kisvárdai (?) Radar zenekar ámokfutása.

Az élményt leginkább a következő képpel tudnám összefoglalni: Félcsupaszon, mini romettel belemotorozni az árokszéli csalánosba. Ad egyfajta szabadságérzetet, hogy aztán jó sokáig fájjon.

Amit ezek a srácok tudnak, az már a ’80-as években is ciki volt. Az összes metálklisét eldurrantották, amit csak lehet.

Szövegeikben a Benedek Eleki-univerzum valamennyi negatív mesehősét megvillantották, leigázták.

Ha meg éppen nem ezzel vannak elfoglalva, akkor a barátjuk, a csajuk, a jövőjét felélő emberiség nyomja bele izzó billogját érzékeny lelkükbe.

Mindezt életük deléhez, vagy fél egyéhez közelítő férfiak, bőrbe kötve, teljes elszántsággal cserpákolták a nagyérdemű orcájába.

Az énekes küzdött a legtöbbet,  a fecskefarkú villanygitáros (a gitárnak volt fecskefarka, nem a rajta játszó egyénnek – ha jól láttam) mellett.

Szemlátomást és fülhallomást az ordibátor megmaradt abban a tévképzetben, miszerint ha a vasárubolt teljes smirglikészletét elfogyasztja reggelire, akkor felkent metalénekessé válik.

Mint kiderült, nem..., ám ez nem tartotta vissza attól, hogy a Pokolgép pár örökbecsűjét meggyalázza.

És amit minden maturáló diák tarisznyájába belecsempésznék - kis papírfecnire skiccelve -, az egyik legegzisztencialistább szövegtöredék, amit az est folyamán megjegyeztem tőlük: „Meghalok, mert élni akarok…”

De, hogy valami pozitív is szerepeljen itt: egyedülálló módon értenek a közönség megénekeltetéséhez. A bárszék talpára applikált mikrofonállványt – mintegy zetorkormányként használva – akkor tudják, a jobb sorsa érdemes, publikum feje fölött lengedeztetni, amikor se’ refrén, se’ szöveg nincs.

Utolsóként pedig az az ember lépett színpadra, aki fiatal felnőttkorom egyik legmeghatározóbb zenésze volt: Földes László Hobo.

2011. február 12-én méltóképpen vettünk búcsút a Hobo Blues Band-től, amire nosztalgiával, de büszkén gondolok vissza.

Ehhez képest a Hobo és bandája teljes kudarcélmény.

Sikeresen maga köré gyűjtött pár vitathatatlanul tehetséges és lelkes legényt (és itt nem Póka Egonra gondolok), akik profibban interpretálják Tátrai szólóit, mint maga a mester. Dinamikusak, vitálisak, szerethetőek lennének, ha nem a nagyapjukkal indultak volna csajozni… Ebben a konstellációban ők sem cserkésznek be friss húst, és az idősebb úr sem biztos, hogy felállítja – ha mást nem - hát a mércét.

Jó újra hallani a Vadászat számait, a Kopaszkutya örökbecsűit, de ez így hiteltelen. Túl steril, túl profi. A minőséget megkapom, de hozzáadott érték, érzés semmi.

Tényleg vérzik a szívem, amikor ezt írom, de mint említettem zenei ízlésem alakulásában nagy szerepe volt Hobónak, és bíztam benne, neki sikerülni fog az, ami eddig szinte egy nagy öreg, magyar zenésznek sem – méltósággal félreállni.

És itt nem arra gondolok, hogy adja fel a zenélést, mert József Attila, Viszockij, Faludy, Pilinszky-estjei példa értékűek, tanítandók.

Én elhiszem, hogy képes végignyomni egy koncertet, de akik az ő felfutásának és szárnyalásának kortársai voltak, már nem biztos, hogy 1,5 órát képesek állva eltölteni.

Lássuk be, ezzel a zenével a fiatalokat már nem csábítja át az emosok népes rezervátumából, aki meg Hobo Blues Band-re vágyik, megveheti CD-n és lezárt szemhéjai mögött – akár fekete-fehérben – bármelyik tabánbeli koncertet levetítheti magának.

Sajnos úgy érzem, az 1984-es szöveg mostanra teljesítette be önmagát:

„Bemegy a városba a vasorrú bába,

Fellép a TV-ben – kell a pénz kalácsra.”

Ezen az estén tragikus körülmények között elveszítettem a harmadik nagyapámat is. Hála istennek, ő nem halt meg, csak nagyon messzire kerültünk egymástól.

Összegezvén az eddigieket, a következő koncertre csináltatok egy pólót: „Adjátok vissza a zenéimet”

Ami ugyanúgy nem lesz igaz, mint az összes többi felirat, mert a múlt az nem most fog még csak eljönni…