Mit csináljon az ember, ha három
zenekar koncertjére érkezik, de még senki sincs a színpadon?
Két válasz lehetséges: 1.
sörözzön
2.
informálódjon
Tekintettel arra, hogy régi
motoros vagyok a szakmában, nekem a kettő megy egyszerre is. Az optimális
hőmérsékletű nedű beszerzése után az információgyűjtés egy eddig általam nem
nagyon használt módozatát alkalmaztam: pólófeliratokat olvastam.
Mint kiderült, mindenki vissza
akar kapni valamit. Volt, aki a hegyeit, volt aki a megyéit, és volt aki a
nemzet becsületét.
Ebből már tudhattam, itt bizony
régi idők, dicső hadastyánjai jöttek össze helyre rakni az idő kizökkent
kerekét.
Azt ugyan nem értem, hogy ha csak
magyarok vannak, és csak magyar szavakat használnak kollektív sértettségük
szóvátételére, a nagyvilágban ki kapja fel a fejét és szolgáltat igazságot.
Merengek ezen, már csak azért is, mert anyanyelvünket – az emberiség egészéhez
mérten – nem sokan beszélik. (Az olvasásra, főleg az értőre már ki sem térek.)
Mivel a becsület elvont fogalom, a
megyerendszer emberi találmány, egyedül a hegy visszaszolgáltatására van esély.
Azt viszont szívesen megnézném, hogy az ezt követelő, hogyan talicskázza be a
kert végébe, ha a megszólított imígyen reagál a póló olvastán:
-
Vigyed!
Mire mindezt végiggondoltam, és
beszereztem a következő malátafőzetet, a színpadra perdült a nyíregyházi
illetőségű Hétfő Este Blues Band.
Létezésükről tudtam,
munkásságukat nem ismertem. Ez a mai produkció megtekintése után is így maradt.
Hozták a jófajta középtempós, „csöndescsipegetős”,
gyapotföldön kesergős, néger (a korrektség kedvéért: afroamerikai) népzenét.
Nem akarok kulturpesszimista
nagyanyám szavaival élni, akit a rockzene térnyerése negatívan érintett, és
ezen sérelmének imígyen adott hangot: „Két nótát se’ lehet megkülönböztetni,
csak csörömpölnek”; de a citált mondat első fele – sajnos - igaz volt erre az előadásra.
A színpadkép finoman szólva is
statikus volt: minden zenész állt (egyhelyben), mint hímtag a lagziban, amit a
füstgép(?) gyakori üzembe helyezésével próbáltak ellenpontozni; netán a
felejtés homályába veszejteni (?).
A hústartósításban járatos
édesapám öt textilzsebkendőt sírt volna tele, ha látja, hogy hány sódar
füstölésére alkalmas égési melléktermék szállt a légbe.
Ha Hendrix örökbecsűjét elfogadjuk,
miszerint: „A bluest könnyű játszani, de nehéz érezni.” , akkor csak remélni
tudom, hogy a zenekar tagjainak valamelyik tagmondat - netán mindkettő – kis post
it-re írva a kottatartójára kerül.
Aztán kezdetét vette a kisvárdai (?)
Radar zenekar ámokfutása.
Az élményt leginkább a következő
képpel tudnám összefoglalni: Félcsupaszon, mini romettel belemotorozni az
árokszéli csalánosba. Ad egyfajta szabadságérzetet, hogy aztán jó sokáig
fájjon.
Amit ezek a srácok tudnak, az már
a ’80-as években is ciki volt. Az összes metálklisét eldurrantották, amit csak lehet.
Szövegeikben a Benedek Eleki-univerzum
valamennyi negatív mesehősét megvillantották, leigázták.
Ha meg éppen nem ezzel vannak
elfoglalva, akkor a barátjuk, a csajuk, a jövőjét felélő emberiség nyomja bele
izzó billogját érzékeny lelkükbe.
Mindezt életük deléhez, vagy fél
egyéhez közelítő férfiak, bőrbe kötve, teljes elszántsággal cserpákolták a
nagyérdemű orcájába.
Az énekes küzdött a legtöbbet, a fecskefarkú villanygitáros (a gitárnak volt
fecskefarka, nem a rajta játszó egyénnek – ha jól láttam) mellett.
Szemlátomást és fülhallomást az ordibátor megmaradt
abban a tévképzetben, miszerint ha a vasárubolt teljes smirglikészletét elfogyasztja
reggelire, akkor felkent metalénekessé válik.
Mint kiderült, nem..., ám ez nem
tartotta vissza attól, hogy a Pokolgép pár örökbecsűjét meggyalázza.
És amit minden maturáló diák
tarisznyájába belecsempésznék - kis papírfecnire skiccelve -, az egyik legegzisztencialistább
szövegtöredék, amit az est folyamán megjegyeztem tőlük: „Meghalok, mert élni
akarok…”
De, hogy valami pozitív is
szerepeljen itt: egyedülálló módon értenek a közönség megénekeltetéséhez. A
bárszék talpára applikált mikrofonállványt – mintegy zetorkormányként használva
– akkor tudják, a jobb sorsa érdemes, publikum feje fölött lengedeztetni,
amikor se’ refrén, se’ szöveg nincs.
Utolsóként pedig az az ember
lépett színpadra, aki fiatal felnőttkorom egyik legmeghatározóbb zenésze volt:
Földes László Hobo.
2011. február 12-én méltóképpen
vettünk búcsút a Hobo Blues Band-től, amire nosztalgiával, de büszkén gondolok
vissza.
Ehhez képest a Hobo és bandája
teljes kudarcélmény.
Sikeresen maga köré gyűjtött pár
vitathatatlanul tehetséges és lelkes legényt (és itt nem Póka Egonra gondolok),
akik profibban interpretálják Tátrai szólóit, mint maga a mester. Dinamikusak, vitálisak,
szerethetőek lennének, ha nem a nagyapjukkal indultak volna csajozni… Ebben a
konstellációban ők sem cserkésznek be friss húst, és az idősebb úr sem biztos,
hogy felállítja – ha mást nem - hát a mércét.
Jó újra hallani a Vadászat
számait, a Kopaszkutya örökbecsűit, de ez így hiteltelen. Túl steril, túl
profi. A minőséget megkapom, de hozzáadott érték, érzés semmi.
Tényleg vérzik a szívem, amikor
ezt írom, de mint említettem zenei ízlésem alakulásában nagy szerepe volt
Hobónak, és bíztam benne, neki sikerülni fog az, ami eddig szinte egy nagy
öreg, magyar zenésznek sem – méltósággal félreállni.
És itt nem arra gondolok, hogy
adja fel a zenélést, mert József Attila, Viszockij, Faludy, Pilinszky-estjei
példa értékűek, tanítandók.
Én elhiszem, hogy képes
végignyomni egy koncertet, de akik az ő felfutásának és szárnyalásának
kortársai voltak, már nem biztos, hogy 1,5 órát képesek állva eltölteni.
Lássuk be, ezzel a zenével a
fiatalokat már nem csábítja át az emosok népes rezervátumából, aki meg Hobo
Blues Band-re vágyik, megveheti CD-n és lezárt szemhéjai mögött – akár fekete-fehérben
– bármelyik tabánbeli koncertet levetítheti magának.
Sajnos úgy érzem, az 1984-es
szöveg mostanra teljesítette be önmagát:
„Bemegy a városba a vasorrú bába,
Fellép a TV-ben – kell a pénz
kalácsra.”
Ezen az estén tragikus
körülmények között elveszítettem a harmadik nagyapámat is. Hála istennek, ő nem
halt meg, csak nagyon messzire kerültünk egymástól.
Összegezvén az eddigieket, a
következő koncertre csináltatok egy pólót: „Adjátok vissza a zenéimet”
Ami ugyanúgy nem lesz igaz, mint
az összes többi felirat, mert a múlt az nem most fog még csak eljönni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése