Zenevonat

Kedves emberek!
Hadd vagizzak egy gigantikusan öncélút!
Volt ugye a Marathon zenekar, akikről kevesen és keveset tudtunk.
Megjelentettek egy lemezt, aztán a kiadói, manageri lehúzások, átverések (mai napig bevett szokások) következtében felörlődtek, és feloszlottak.
Ennek már 20 éve.

A cím nélküli album 4000 db kazettán és 500 (!) db CD-n jelent meg, ami gyakorlatilag azonnal elfogyott.
Egy eredeti kazettám nekem is volt, de attól, akinek kölcsön adtam, walkman-estől ellopták.
Bizonyára az ötödik sikeresen befejezett öngyilkosságomon is túl lettem volna az eset következtében, ha nincs meg CD-n is a hanganyag.
Azóta is lemezgyűjteményem egyik féltve őrzött darabja. Van még rajtam kívül a világon 499 ember, aki - merem remélni - hozzám hasonlóan büszkén őrzi a Marathon zenekar első CD-lemezét.
Az idei év elején összeállt a csapat, és az A38-on, egyszeri alkalommal, koncertet adtak, ahol sajnos nem tudtam megjelenni.
A kerek évforduló alkalmából újrakeverve, és eddig meg nem jelentetett dalokkal megspékelve - szerzői kiadásban (magyar táj magyar ecsettel) - újra napvilágot látott a lemez Időgép címmel, amit a koncertlátogatók 50 %-a meg is vásárolt.
A zenekar hivatalos oldalán értesültem róla, hogy az országban már csak egy helyen szerezhető be az anyag - természetesen nem "vidéken", hanem...
Kedves feleségem és Szél Sándor barátom együtt- és közreműködésének köszönhetően ma este patetikus hangulatban helyezhettem a korongot a lejátszóba.
A közel 70 perc alatt 20 év eseményei/élményei peregtek le lelki szemeim előtt.
Remélem, a következő albumra nem kell újabb 20 évet várnom!
Végezetül hallgassuk, a sok "hozzáértő", sms küldözgető X-Fucktorológus milyen zenével nem fog soha életében találkozni:

Az első gyorsvonat Amszterdam felől

"Na figyeljenek ide!"
Gondolom, sok embernek nem fog semmit sem mondani az After Crying név, pedig egy nagyszerű magyar zenekart rejt. Fel lehet lélegezni, nem kívánok lelkiismeret-furdalást okozni senkinek zenei alulműveltségén csámcsogva.

Ugyanis egy még kevésbé ismert zenekarra hívnám fel a figyelmet, az AC-ből 1995-ben kivált Vedres Csaba (billentyűs, énekes) által alapított Townscream-re. Egyetlen lemezt jelentettek meg, mert annyira "bénák" voltak, hogy nem lovagolták meg a Digital Scream (muhahaha) által honosított szinti alapú, regresszív, műbőrkabát - hegesztőszemüveg - levegőszeletelő mozdulatsor határolta Bermuda-háromszögben keltett hullámokat. Pedig nekik is volt szintijük...
Ezek a murugyák inkább a hagyományos, hangszeres zeneszerzés mellett törtek lándzsát. Így aztán Kozsó sem táncoltatta őket 120 literes, zománcozott lavórban, szinkronfuldoklós koreográfiát rájuk erőltetve.
Fel is oszlottak, mint Pándi család a savban.
Ha egyetértesz a fentiekben foglaltakkal, nyomj egy lájkot a Szomszéd lánynak, aki szép és szőke!
Nekem viszont ne!
Mementóul szóljon:

Koldus

Vince gyermekemmel nagyszerű születésnapi ajándék várományosai lettünk.
2014. október 26-án megjelenik a Solaris együttes Marsbéli krónikák II. című albuma, 30 évvel az első után.
Nyolcévesen csodálkozva figyeltem, ahogyan unokatestvéreim mély áhitattal az arcukon, már-már patetikus mozdulatok kíséretében, óvatosan felhelyezték a bakelitkorongot a lemezjátszóra és apró sercenéseket követően kezdetét vette egy csodálatos és emlékezetes zenei utazás.
Talán most majd a két kisfiam fog hasonló élményeket/benyomásokat szerezni, amikor apa először teszi be a lejátszóba a cd-t és felcsendülnek az első hangok.
Addig is ismételjük át, amit eddig megtanultunk:

Amikor Stanislaw Lem rajongói a mester egyik nagy művének címét választják zenekaruk nevéül (Solaris), és a progresszív rockzene palettájára új színt visznek fel, miközben Ray Bradbury-val összefutva konceptalbummal (Marsbéli krónikák) ünneplik meg a nagy találkozást. És amikor az alapítótagoknál Aldous Huxley is tiszteletét tette, egyenesen a Brave New World-ből megtérve, és együtt okumulálták ki az elidegenedés filozófiájának széles tömegek számára elérhető közvetítőcsatornáját, ami jóval több mint egy egyszerű popzenekar, még mindig csak 1989-et írtunk.
Egy 13 éves srácnak, az utolsókat rúgó rendszerben, a szöveg a nyílt anarchiával volt egyenértékű.
Ma is megborzongok ettől a daltól.

Nos ez az a magyar zenekar, amelyikkel egyedfejlődésem különböző szakaszaiban nagyon, de nagyon egymásra tudunk találni. Hozzájuk fűződik életem egyik legmeghatározóbb koncertélménye, ami a nosztalgia és az akkori életérzés együttes mixturájaként mai napig örömkönnyeket csal a szemembe.
Azt hiszem, ez valami magasabb rendű, mint "csak" egyszerű zene...

 

Amikor az olasz éjszakában Hás elvtársam fejest ugrott a gyerekmedencébe...a telihold fényét egyetlen ruhadarabom: a szalmakalap szűrte meg...és dolce volt a vita...és szerettük az egész világot, kivételek nélkül...és szólt a reggae...és ezt mással nem is tudom megosztani, csak veled!

Volt egyszer az iwiw

Holnap, 12 év után, lehúzza a rolót az iwiw...

Emlékszem, amikor 2003. év elején regisztráltam, még meghívásos rendszer volt, így nem lehetett akárki tag.
Egyfajta megtiszteltetésnek számított, ha valaki a felhasználók között tudhatta magát, ezért aztán ennek megfelelően viselkedett, tett ki posztokat.
Mivel még csak pár ezren voltunk, jobban oda tudtunk figyelni egymásra, és értelmes bejegyzések kerültek ki az üzenőfalra, melyek mellőzték a trágár, személyeskedő hangvételt.
Az esetleges konfliktusok is kulturáltan oldódtak meg, zárultak le.
Akkor még működött a netikett: emberek emberi hangon cseréltek véleményt, ütköztettek érveket ellenérvekkel.
Nem a látogatottsági és egyéb informatikai/marketing mutatókon volt a hangsúly.
Nem akartak minden második bejegyzéssel fogyasztásra ösztönözni, valamilyen (tév)eszme létjogosultságáról meggyőzni, és a szélsőséges hangok is elhaltak a pusztában, mert senki sem volt rájuk "vevő".

Azon túl, hogy hasonló érdeklődésű, világszemléletű emberekkel kerültem/kerülhettem kapcsolatba, kreatív énem áldásos/áldatlan(?) gyümölcsei is ott láthattak először napvilágot.
Az "Én és a fater" vagy "Napi fater" címen elhíresült bejegyzéseimre talán még emlékeznek páran azok közül, akik jelen közösségi oldalon is ismerőseim.
A ritkábban jelentkező, de szintén ott debütált "Levelek a sufniból" elmeficamaim is nosztalgikus mosolyt csalhatnak pár ember orcájára.

Ezúton köszönöm meg az iwiw kiagyalóinak, fejlesztőinek, működtetőinek és az ottani barátaimnak, ismerőseimnek az elmúlt 12 évet!

P.S.: Az időkapszula még igényelhető, melybe akár az összes képetek, levelezésetek beletuszkolható. Igény szerint...

 /2014. június 29-én publikálva a fb-on/

Éljen május elseje!

Élemedett korú emberek citeráik húrjait tépve igyekeznek megőrizni hagyományaikat, közben a színpaddal szemben felállított dodgemes tech house alapokra ültetett andokbeli indián pánsípzenével (tényleg van ilyen kombó, ma tudtam meg) buzdít a multikulturális revolución (francia eredetiként ejtendő) mihamarabbi diadalának beteljesítésére, amikor hirtelen oldalról "jött egy felhő" és leszállt közénk Tunyogi Orsi a magyar popzene vérzivataros éveiből.
10 perc "önfeledt ünneplés" után követeltem az azonnali eutanáziámat, de minimum 2 évig tartó pszichiátriai kényszergyógykezelésemet!
Éljen május elseje!

Sushi 3003

1996-ban a számos műfajban maradandót alkotó, ám rejtőzködő életmódjának betudhatóan csak kevesek által ismert VA* művésznevű szerző újabb remekművet tett le az asztalra, melynek a Sushi 3003 címet adta.
Mármint nem az asztalt tartotta képzeletbeli keresztvize(lete) alá, hanem a szóban forgó dalgyűjteményt nevezte el így.
Volt szerencsém szinte még melegébe’ meghallgatni a lemezt, ami azonnali addikciót okozott nálam.
Azóta minden évben tartok egy Sushi 3003 hetet, amikor csak ez a cd tartózkodhat a lejátszóban.
Idén már Milán is csatlakozott rajongói táboromhoz, mely így már (vasárnapról hétfőre) két főre bővült.
Az autóban, bölcsibe jövet-menet ezt kellett hallgatni, különös tekintettel a 14. trackre, mely a „Sweden, Heaven & Hell” címet kapta, holott egy klasszikus Mahna Mahna feldolgozással állunk (esetünkben gépkocsiról lévén szó: ülünk) szemben.
Mivel Fan Clubunk további tagok jelentkezésétől sem zárkózik el, toborzó dal gyanánt nézzétek/hallgassátok meg a sufniklippel megtámogatott, a Les 5-4-3-2-1 által jegyzett (a youtube-ra Ultra! címmel (?) feltöltött) Bond Street című nótát!

*VA= Various Artists (ráadásul többen van!)

/A bejegyzés 2013. október 1-jén íródott/

Tíz perc múlva

Mielőtt még a közelébe lopóznánk jelen írásom tárgyának, rójuk le tiszteletköreinket és kezdjük az előjátékot teljesen más fertályon ahhoz képest, ahol bevégeztetik küldetésünk és ezzel együtt (textus ejaculatus) kielégül  kíváncsiságunk. Esetemben a szájmenésem utolsó csöppje is a perem alá kerül.

A startpisztoly dörrenését követően azonnal az olvasó elibé lépek aktuális coming outommal: amikor szemrátétellel, hangszálaim rezegtetését mellőzve fogadok be írásos műveket, hajlamos vagyok átsiklani a cím fölött, vagy legalábbis nem tudatosul bennem, hogy én azt olvastam volna.

Nem sok jelentőséget tulajdonítok ugyanis egy-egy novella címének, ami lássuk be helytelen és teljesen megmagyarázhatatlan. De nem nekem! Mármint megmagyarázhatatlan. Vagyis nekem ne magyarázza meg senki. Majd én megmagyarázom!

Az egyszerű és nemes ok az lehet (mint ahogyan az is), hogy a tartalomba történő hasas ugrás sokkal fontosabb, mint egy árva kis nyúlfarknyi sor fölötti görnyedés, nyammogás.

Pedig be kellene látnom, hogy azért a cím sem mellékes.

Bizonyára az Anna Kareninát sem olvastam volna, amennyiben Tolsztoj - eltérvén az eredeti ideától - főhősét Gyöngyvérként anyakönyvezi, majd a Kiskegyed című periodika olvasóinak kegyeibe (indokolt szóhasználat) ajánlja művét Öngyi Gyöngyi címmel. 

Ám ezzel le is lőtte volna a poént és vakvágányra vezeti a prekoncepcióra hajlamos olvasót, merthogy Gyöngyi, vagyis Ani Kari (semmi köze a Jézus születése körüli mizériához, mert az orosz karácsony nem is akkor van, amikor a többi. Meg a busman, dogon, eszkimó, szuahéli és belsőszingaléz sem. Tolsztoj meg köztudottan szuahéli nagymamával büszkélkedhetett, tehát véletlen egybeesésről van szó)  sínek közt lelte halálát, persze nem a vakvágány talpfáin. Tehát sikerült meggyőznöm magam a cím fontosságáról, holott pont az ellenkező cél lebegett a szemeim előtt. (Az ellenkező cél az az, amelyik még szűz és nem is akarja, hogy átszakítsák a...szalagját?)

Amennyiben az eddigieket sikeresen megértettük és feldolgoztuk, éljünk egy egyszerű, de annál nehezebben megvalósítható pedagógiai módszerrel: a bevéséssel (semmi köze a lobotómiához, mert ott amúgy is "ki" az igekötő).
Nosza, csapjunk hát bele: a bekezdéseim fölött pöffeszkedő, vastag betűkkel szedett 3 szónak a későbbiekben jelentőséget kívánok tulajdonítani.
Most meg lehet nézni, mi az a három szó!
Igen, a címről beszélek!
Remélhetőleg mostanra sikeresen bevésődött, hogy legyen az akármilyen műnemű, műfajú írás, a címe fontos (lehet).
Akkor ezt most egy életre megtanultuk, ugye?!

Mielőtt életem párja, elsőszülött gyermekünkért ment volna az óvodába, ezen szavak kíséretében bízta rám másodszülött fiunkat:
"- Tíz perc múlva elalszik. Ha énekelsz neki, talán még hamarabb." - azzal balra el.
Megfogadván a tanácsot, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy gyermekem rendkívül kellemes énekhangom megismerésén túl tisztában kell legyen a "rákkenról" fejlődéstörténetével is.
Az alapok lerakásához mi sem tűnt alkalmasabbnak, mint a liverpooli srácok életművének interpretálása, szigorúan időrendi sorrendben.
A harmadik album (A Hard Day's Night) utolsó taktusainál már sejtettem, hogy baj lesz, holott még csak délután volt. (Azt meg Gyula bácsitól hallottam, hogy messze még a hajnal.)
Vince ritmusra nem aludt, de legalább széles vigyorral az arcán szemlélte tüzelő szukakutyáéhoz hasonlatos vonyításomat.
A negyedik sorlemezt hamar kipipáltuk, és az ötödiknél értettem meg a szerzői és egyben saját válságomat is, ami egy kétségbeesett felkiáltásban csúcsosodott ki mind a gombafejűeknél, mind pedig nálam: Help!
Nem vagyok babonás, de a 13. tételnél éreztem, hogy hamarosan purgációnak kell alávetnem magam, mert a szóban forgó Yesterday című dalt habzó szájjal, King Diamond-i magasságokat ostromolva, sikítoztam el. Különös tekintettel a Why she had to go I don't know sorra, ami magyarra fordítva valahogy' így hangzik: Miért kellett mennie, nem tudom... És közben Olgára gondoltam, meg még "...jutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat...".
Gyermekem ekkor már látványos ajakbiggyesztéssel iparkodott értésemre adni, hogy a előadóművészi képességemmel egyetemben a popkultúrába vetett hite is csorbát szenvedett, és legyek szíves felfüggeszteni a hallójáratai ellen indított offenzívámat.

Értvén a "szóból" más művészeti ágat hívtam segítségül Vince álomba ringatása érdekében.
Ez pedig nem is lehetett más, mint az irodalom.
Kisfiam kényelmesen hanyatt dőlt az ölemben és érdeklődve várta a folytatást, titkon reménykedve abban, hogy most majd a fülemmel adok elő valami - egy életre élményforrásul szolgáló - produkciót.
Mivel említett testrészem izomzatának fejlesztésére ez eddig nem fordítottam kellő figyelmet és időt, ezért Vince porcos kagylócskáit igyekeztem újabb - ezúttal visszafogottabb - hanghullámok által trenírozni.
És bár "...állni látszék az idő...", gyermekem kognitív fejlődése ezen korai életszakaszban elsöprő erővel tör előre.
Így hát megelőlegeztem neki egy - a címben és a Petőfi versben is jelenlévő - teljesen szubjektív fogalomra(?) reflektáló - Ray Bradbury által jegyzett - novellát, megkönnyítendő számára a későbbiekben bekövetkező időfogalom kialakulását.
Itt újfent szembesülnünk kell a cím fontosságával, merthogy a szöveget nem másolom be, így a címen pontos ismertetése által teszem (fel)kutathatóvá az írást, ami nem más, mint az És újra a Föld.
(Megint tanultunk valamit: a közvélekedéssel ellentétben nem hogy mondatot kezdhetünk és-sel, de bizony még címet is. Ma is érdemes volt felhúzni a rolót a csipagyáron!)

Viszonylag hamar megbékéltünk azzal a fiktív (?) ténnyel, hogy a 23. században - ami a novella jelen ideje -  lehetséges feltámasztani a 20. században jobblétre szenderült Thomas Wolfe nevű írót, mi több: újabb irodalmi produktumok megalkotásra bírni.
Igen, Thomas Wolfe valóban élt, valóban író volt, és most vágjuk földhöz (vagy Földhöz?) magunkat: "Az idő, az idő múlása, visszahozhatatlansága, az emberélet villanásnyi rövidsége, a természet időtlen végtelensége – ezek a problémák foglalkoztatják az írót (...) minden művében."
Hoppácska! Az én időmben bezzeg (!) az idő nem a jövőből üzenő, múltidőben élő, időutazó által újraértelmezett időtorzó volt.

Most akkor Bradbury, Wolfe, a novellában megszólaló valaki, vagy a felolvasó (azaz én) gubancolja az idő fonalát? (De Te is megszívtad, mert míg ezt mazsolázgatod, szubjektív időddel, belekerültél az övékbe, az enyémbe, vagy a miénkbe!)
Erre már Vince is felvonta a szemöldökét, és ahogyan nem, úgy meg is kérdezhette volna: "- Apa, akkor most az ember él az időben vagy az idő az emberben?"
Maga a történet lineáris, könnyen megérthető: a feltámasztott író eleget tesz 23. századi feladatának: megírja a Mars-utazás során szerzett élményeit, majd belátván, hogy ebben az idősíkban nincs helye, visszatér 1938. szeptember 15-ére, a halála napjára.
Mire a mű végére értünk, szemlátomást kicsiny csírakezdemény kandikált ki a gyermekem agyába elvetett időfogalom-magocskából.

És, hogy segítsem a további fejlődést, megosztottam vele a testvérbátyjával folytatott tegnapi beszélgetésem kivonatát is.
Milán látván, hogy A diadalív árnyékában című könyvet olvasom (nyilván ő csak annyit érzékelt, hogy könyvet olvasok), rögvest mellém kucorodott és megkérdezte, miről szól.
Aki próbálta már magának megfogalmazni, megérteni, hogy a rá váró borzalmak, kegyetlenségek tudatában miért kezd mégis újabb háborúkba az emberi faj, az most mindezt magyarázza el egy 3,5 éves gyereknek.
A helyszín tisztázása és a Franciaországban használatos nyelv használhatatlanságának (általam) megbeszélését követően jött a legnehezebb kérdés:
"- Miért lesz háború?"
"- Mert az emberek különbnek érzik, okosabbnak képzelik magukat a másiknál. Pedig az idő végtelenjét tekintve ezek a kis emberi életek érzékelhetetlenek, értelmezhetetlenek.
Mégis meg/átszabják egymás idejét a földi létben.
Ráadásul rendre megismétlik hibáikat, tévedéseiket, miközben azt gondolják: alakítják a jövőt, nyomot hagynak az időben, a történelemben." - bölcselkedtem kis ideig.
Milánnak valószínűleg hosszúnak tűnt a monológom, mert hirtelen közbevágott:
- Apa, akkor most az idő alakítja az embert, vagy az ember az időt?
De a fenti kérdés helyett csak annyit mondott:
"- A háború butaság! Engem ez nem érdekel." - és visszament a játékaihoz.
Én meg magamra maradtam Ravic időtlen magányával.

Ám a Vince agyára zúdított mérhetetlen súlyú ismeretanyag sem roppantotta össze a szemhéjait kitámasztó gerendázatot.
Pedig már túl voltunk 5 Beatles albumon, egy novellán, egy regényen, és a "Tíz perc múlva elalszik." mondat is mantrává alakult az agyamban, amit közel egy órája zsolozsmáztam magamban. (A vallási pluralizmus jegyében.)
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve a Mantra Porno zenekar Kérek lakást című számát kezdtük hallgatni, ami 2,5 perc múlva nyálcsorgatós mélyalvást váltott ki gyermekemből.
Miután befektettem a kiságyába, leroskadtam a kanapéra.

Megállapítottam, hogy a tíz perc valóban relatív időintervallum.

Ezeknek a gyermekeimmel töltött tíz perceknek köszönhetem azokat a világra és magamra vonatkozó fontos ismereteket, amik nélkül az előző harminciksz évem 10 percben elmondható.
Ezekbe a tíz percekbe zsúfolom bele azt a sok-sok szeretetet, amit az évek során másoknak sajnáltam odaadni. Ezek a tíz percek csak az enyémek, tartsanak akár órákig.
És megértettem, hogy nem az idő meglétével, múlásával kell foglalkoznia az embernek, mert nincs idő ember nélkül. Mi teremtettük, általunk létezik.
Ám, ha már együtt élünk vele, használjuk ki: alkossunk, teremtsünk. De ne az időnek: a jelennek, a jövőnek, a leendő múltnak, hanem a benne élő embernek.
Hátha így tudunk egymástól tanulni valamit, ha már az idő nem tanít meg minket semmire...
Tíz percem volt, hogy ezt átgondoljam, tíz percem, hogy leírjam.
Tíz percedbe került, hogy elolvasd.
Gondoltad volna valaha, hogy mi ketten tudunk figyelni egymásra tíz percig?

Tíz perc múlva hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó "...Röpűlt felém..." Milán, "S én csüggtem ajkán szótlanúl...", miközben teli torokból üvöltve közölte:
"- Apa, hazajöttem! Hoztál nekem meglepetést?"
Ekkor a gyerekszobában felsírt Vince, s én képzeltben halántékomhoz szorítottam a Revolvert...a Beatles hetedik albumát...

Régen beszéltünk, avagy Az elégedett vásárló

"- Te végül a fősulis csajodat vetted el?
- Melyiket?
- A fekete hajú, kis alternatívat.
- Lehet, inkább azt kellett volna..."

Ha lenne ars poeticám...

Nem hiszek a változásban.
Nem hiszem el, hogy emberek képesek megváltozni, soha nem is hittem. 
Kínkeservek árán jobbá válhatnak, de az alaptulajdonságaik soha nem változnak, legfeljebb szunnyadnak egy kővel lezárt barlangban.