Ha a múltkor egy európai férfi
keleten tett kalandjainak, fiktív elemekben gazdag, leírásáról számoltam be (imhol),
akkor most épp itt az ideje, hogy a másik fél is meghallgatassék.
Ezúttal egy balkáni férfi nyugat-európai
- önéletrajzi, és nem kevés kitalált elemekben bővelkedő - élménybeszámolója
nyomán kizsendült gondolataimat osztanám meg az arra időt szentelő olvasókkal.
A drMáriás (civilben Máriás Béla)
által elkövetett A balkáni tahó című könyvről lesz szó az elkövetkezendőkben.
A szerzőről annyit eddig is tudtam,
hogy a Vajdaságból származó újságírót, festőművészt, és nem utolsó sorban a
Tudósok nevű, kultikus együttes frontemberét tisztelhetem benne. (Igen, ők
jegyzik a mindenki által ismert Apa kocsit hajt című dalt.)
Regényírói sikerei is eljutottak
hozzám, de mindeddig nem vettem a fáradságot, hogy közelebbi barátságot
alakítsak ki a szövegeivel.
Azt, hogy legújabb regényét miért
vásároltam meg, magam sem tudnám megmondani.
Talán a bárgyú fekete bárányt
ábrázoló borító, és a tahó szót magában foglaló cím keltette fel a figyelmem. A
balkáni jelző már csak hab volt a tortán. (Téma irodalomszociológus hallgatóknak:
befolyásolja-e a borító könyvvásárlási szokásainkat? És ha igen, miért nem?)
A fülszöveg arról számolt be,
hogy itt most olyan dolgokról lesz szó, amiben a kelet és a nyugat ütközik meg,
bemutatván azoknak olyan oldalait is, amelyek Kusturica Balkán képéből, illetve
Lars von Trier nyugat ábrázolásából kimaradtak.
(Miután túl vagyok a regényen, a hátsó
borítón szerepeltetett filmrendezőkhöz való hasonlítást ócska marketingfogásnak
tulajdonítom.
Nem is értem, ha regényről van szó,
miért nem élő, szépírókéihoz mérik szerzőnk munkáját.
A Balkán szakavatott ismerője, és
útirajz írója Andrzej Stasiuk (Útban Babadagba című regényét ezúton teszem
kötelezővé); vagy a szokások és hétköznapi élet hiteles tudósítója Ismail Kadare
(vajh’ mikor kapja már meg végre a jól megérdemelt irodalmi Nobel-díját?)
Kettétört áprilisa sokkal közelebb visz drMáriás szövegének megértéséhez.
Míg a nyugati, állandó
hanyatlásban lévő, de ennek ellenére jó egészségnek örvendő társadalom
rákfenéinek bemutatásához Moravia, vagy Sartre szövegei bármikor segítségül
hívhatók. De, hogy következetes maradjak és, élő kortársak ide vonatkozó műveit is említsem, Martin Amis Pénz-e vagy Bret Easton Ellis bármelyik regénye lekapható a polcról a témában való elmélyedéshez.
A szerző egy nyilatkozatában BorisVian-t is említi, mint rokonítható szerzőt, de lássuk be a jelen szövegre
leginkább hasonlító (házibulik tekintetében mindenképp) Venyigeszú és a plankton
című regény technikájában és nyelvezetében gyökeresen eltér jelen regényétől.
Az „egyetlen” párhuzam Vian dzsesszzenészsége, sanzonköltősége és regényírósága
lehet.)
Ennyit a gyökerekről és most
térjünk át a szövegre.
A történetet egyes szám első
személyben, hol Denis, hol Pénisz, hol Elvis néven emlegetett elbeszélő tárja
elénk.
Ő a Balkánról Svájcba szökött,
Elvis-dalokkal házaló énekes, aki Amerikát jelöli meg útja végállomásaként, ám
mint sejthető, leragad a csoki szülőhazájában, ahol egy "foglalt ház"
lakóközössége fogadja be.
Itt a saját, nyugati kultúrájától
megcsömörlött közösség próbál lázadni a pénz világuralma ellen. Ezt a lázadást
a tahó balkáni persze nem érti, mert a fehér ember eszközeit túl puhának,
eredmény eléréséhez alkalmatlannak találja.
Denis/Pénisz/Elvis értékrendje,
szexuális felfogása, a tekintélyelvet a liberalizmus felé helyezése, az erő
dominanciájában és a patriarchális társadalomba vetett hite, rendre megütközik a
nyugati ember értékrendjével. Ezen ütközetekből, legjobb szándéka ellenére is,
sérülten, balkáni tahónak titulálva kerül ki.
Ám ezen vereségek nem szegik
kedvét, nem vezetnek meghasonláshoz, hanem sokkal inkább megerősítik abban, az
időközben gyökeret eresztő hitében, hogy a nyugati világban ő nem is számíthat
befogadásra, mert itt minden az individualizációról szól:
„Ez a világ, amelyben élek, egy
nagy tetves szemétdomb, ahol mindenkinek csak azon jár az esze, miként
használhatja ki a másikat. Hogy csak őt szeressék minél jobban, s minél többen,
miközben ő nem szeret senkit és semmit. Rettenetes ebben a hidegségben élni!
Olyan, mintha egy tengerméretű gleccser mélyére fagytam volna ezzel a sok
értetlen barommal együtt mindörökre…” /102. old./
És lassan felébred a főhősben
szunnyadó balkáni archetípus, aki saját földijeivel körülvéve magát – a közösség
megtartó és magasabb rendű erejébe vetett hitét igazolván – kézbe veszi a dolgok irányítását, és győzelemre vezeti
primitív, de sallangoktól mentes világjobbító elképzeléseit.
Természetesen ezt is megmosolyogtatóan
viszi véghez, a maga naiv, éppen ezért balek módján, hogy aztán „diadala”
learatásakor - megtérvén szülőföldjére - saját vére is kiröhögje, megvesse és
kiközösítse.
„…Hát ugyan mit tiszteljünk
benned, ugye? Hogy egy leszbikus nőt hoztál haza a világ másik végéről csak
azért, hogy beszennyezze a földünket, aztán megöljed? Hogy elhagytad
testvéreidet, a törzsedet, a családodat csak azért, hogy hülye giccsdalokat
énekelj egy pincében? Hagytad őket kiirtani? Tudod egyáltalán, hol vannak a
testvéreid?” /233. old./
És a regény elején a tömegsírból
kimászó hős, a szöveg végén magányosan, de merev pénisszel fejezi be földi
pályafutását.
A cselekmény természetesen
összetettebb, többfajta értelmezésnek is szabad utat enged.
A regényben szereplő figurák rendkívül
hitelesen vannak megfestve a leszbikus nőtől (van leszbikus férfi is?), a
transzvesztitán, értelmiségi forradalmáron, a meg nem értett művészen át, a szervkereskedővel
bezárólag. Köszönhető ez annak, hogy Máriás valóban találkozott ezen karakterek
élő megfelelőivel a foglalt házakban adott koncertjei alkalmával.
Az író a főhős számkivetettségét
saját bőrén tapasztalja/-ta; aki a nyugati világban keletiségével , a keleti
világban európaiságával tűnik ki a szürke masszából, s jut ezáltal a „kinn is
vagyok, benn is vagyok” paranoid élethelyzetbe.
Olvasmányos, jól felépített
regényen vagyok túl, ami gyakran szomorú, helyeslő bólogatást; sokszor néma kacajt
váltott ki belőlem.
A szöveget gyakran színesítik
szamizdat jellegű betoldások, példabeszédek, eszmék melletti és elleni érvelések.
A mindent megkérdőjelező elbeszélésmód pedig tovább árnyalta a fenti stílusgyakorlatok
mondanivalóját(?).
Mindez együtt segített közelebb
kerülni, jobban megérteni és harmonikusabb együttélést kialakítani a bennem (is)
lakozó balkáni tahóval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése