"Északon rázzák, mert nagy a hideg..."

Azt már a magát később nővérekké operáltató angol nagyotmondó-világbajnok fickó 1593. április 17-én (hamarosan évforduló) megjelent drámája óta tudjuk: "Valami bűzlik Dániában".

Azt, hogy a három műnem egyikében fogant, puffasztott rizsről elkeresztelt alkotás, valamint a fél- és egész szigetek alkotta ország hogy' jön ide, magam sem tudnám megmondani, de valahogyan csak el kellett kezdenem.

Fentieket magyarázhatja talán, hogy Dánia skandináv országnak számít, de a tektonika nem volt oly' kegyes, hogy a Skandináv-félszigetnek ütköztetve szerves egészt képezzen azzal.
Maguknak a honalapítóknak sem volt annyi eszük, hogy teszem azt a mai Svédországot elfoglalva kiáltsák ki 1849-ben a Dán alkotmányos monarchiát.
Mondjuk északabbra jobban fúj a szél, minek következtében nem biztos, hogy az arra érdemesültek fülébe jutott volna az államberendezkedés hivatalos megnevezése.
Így aztán csak a honatyák rekedtek volna be, azt' marad minden a régiben.
(Biztosan ezért van az, hogy minél inkább északabbra megyünk, annál több death metal bandát találunk. Tulajdonképpen mindannyian az új államformát akarják kimondani, de senki nem hallja, ezért zeneileg megtámogatva új műfajt hoztak létre, minek ellenére az anarchia veszélye továbbra is fennáll.  És ezzel együtt marad a királyság.)

Meg akkor most nem léteznének szegény svédek.

Az iménti történelmi és földrajzi igazságtételre tett kísérletem ellenére sem lesz szó a későbbiekben Dániáról.

De talán még egy mondatot azért szánjunk rá, ha másért nem is, de magyarázandó, honnan a bűz???

Nem-nem a dánok büdösek, csupán az északi szél söpri ide a félsziget komposzttá váló kommunális hulladékának kipárolgásait. Az más kérdés, hogy érlelni kiakasztott, kiváló sajtjaik felveszik ezt az "illatokban" gazdag ájert, ami az ízek élvezetében nem okoz fennakadást, amennyiben sikerül a gázmaszk apró likacsain át szájüregünkbe juttatni a tejkészítményt.

Szálljunk hát be Fjord Sierránkba, s komppal (ezen szállítják Dániába a szagokat, ahogy' a helyi révészek is mondják: "Jött a komp, oszt' maradt a szag.") közelítsük meg a fjordok országát: Norvégiát.

Ez az az ország, amelyiknek az északi partvonala 25000 km hosszú. 

Jó, mert tele van fjordokkal, így könnyű. 

Valójában az egész ország nem hosszabb, mint a biharpogácsási bekötőút + a buszfordulóban három kör. (Ha a 47-es főút felől közelítjük meg a települést.)

Norvégia amúgy egy tiszta merő hegygerinc, amit az arktikus szelek állandó ostrom alatt tartanak.

Ennek tudható be, hogy a népesség száma csak 5 millió közeli. Ugyanis a fuvallatoknak köszönhetően a norvégok fele az Északi-tengerbe fullad, másik jelentős hányaduk a határ túloldalán svédként eszmél.

Ha Edgar Allan Poe itt élt volna, nem a hollót választja költeménye főhőséül, hanem a vele egy osztályba (verébalakúak) tartozó arktik csókát, de nem itt élt, így nem ismerte az igazi télt. (Dupla bocsika!)

Szóval az ember térül-fjordul, s máris bebarangolta az országot.

Norvégia a halászaton és a tengeri kereskedelmen túl jelentős bevételre tesz szert pezsgő rockzenei életének köszönhetően.

A zenekar olyan régi, hogy sokáig fekete-fehérek voltak a tagok

Kevesek által ismert tény, hogy eredetileg 1963-ban itt alakult meg a világ egyik legmeghatározóbb progresszív rockzenekara, a Pink Fjord. 

A fentiekben már taglalt északi szelek azonban nem tettek jót a zenekartagok ízületeinek. Olyan szinten lettek progresszívek a mikromanipulációs mozgások elvesztése következtében, hogy az a paranoid helyzet állt elő, hogy magukat követték a zenei úttörésben.

Még mielőtt végleg rámentek volna mind fizikálisan, mind pszichésen a kezelhetetlen helyzetre, átköltöztek Cambridge-be és csak 1964-ben alakultak meg Pink Floyd néven.

Bármennyire is hihetetlen, nem törte meg a norvég fiatalok zenekar-alapítási kedvét a fenti tény.

Így jöhetett létre 2003-ban a nagyszerű Major Parkinson nevű formáció.

A zenekar mindeddig  két lemezzel örvendeztette meg a nagyérdeműt.

Ám azt el kell mondanom, hogy mindkét korong (Major Parkinson [2008], Songs from a Solitary Home [2010]) mind a sokszorosítási technikát, mind a rajtuk található hanganyagot tekintve hibátlanra sikeredett.

Ha a stílust szeretném meghatározni, meglehetősen sok jelzőt kell a rock elé pakolásznom. 

A teljesség igénye nélkül: klasszikus, progresszív, hardcore, cabaret. Mindez néha popritmusban, csak hogy teljes legyen a káosz.

Az énekes Jon Ivar Kollbotn (Igen az öreg makrélafiléző Kollbotn, Svorn nevű fia első házasságából származó, unokája.) orgánuma utánozhatatlan. Hangjának a gyengébbik nemre gyakorolt hatása leginkább azok bugyiján mérhető le. A fehérnemű alapanyaga szempontjából két kimenet képzelhető el: 1. műszál esetén rájuk olvad, 2. pamut esetén felmosóronggyá alakul át.

A fiatalember vette a fáradságot és angolul énekli szerzeményeit, így megspórolja nekünk a norvég fjordítóirodák felkutatására szánt időt.

De, hogy ne csak én koptassam a számat, hallgassuk meg a következő számot, ami még az alkalmasint táncolható, dúdolható kategóriába soroltatik:

Heart Of Hickory

Aztán mozgassuk át a testünket egy kis könnyű kiállós pogóval:

Simone!

És befejezésül hallgassunk meg még egy számot, ami valóban egy szám:

197

További klipek a youtub-on, a két lemez nálam a polcon, az aktuális információk meg:

honlap

vagy

pofakönyv

illetőleg

méregtelenítőűr

Ám mielőtt elfogyna a Lenor végül, nyelvvizsgázzunk le norvégül!

Megelőzendő az újabb fjordi elszólást, bontsunk vitorlát s fjorduljunk délnek!

A révkalauz kérdésére (Hová lesz az út?) könnyed, derűs hangon feleljük azt, hogy Svéd a cél...

Igen, rövid időn belül máris a harmadik királyságban találjuk magunkat.

Állítólag a svéd nyugalom messze földön híres, talán az örökös alfaközeli állapotnak betudható, hogy nincs érkezésük elüldözni a királyi családot, és egy jó kis palotaforradalmat rendezni.

A Norvégiából átsodródó embereknek köszönhetően itt már 9 millió lakost találunk, ám a népsűrűség kevesebb mint a hegygerinc országban, mert nagyobb a lakhatásra alkalmas terület.

Gyönyörű vadonok és erdősségek tárulnak az ide vetődő szemei elé, amennyiben az örökösen fújó szél nem szárítja ki azokat. Mármint a szemeit.

Az európai hagyományokat tiszteletben tartva, az erdősségek kialakítása során ügyeltek arra, hogy azokat fák alkossák.

Fából itt annyi van, hogy csak na! Mondhatni: fa szomszédja fa.

A legtöbb család ezen növények nemesítésével, termesztésével, feldolgozásával foglalkozik. Ahogy' egymás közt élcelődnek: "Ebben az országban szinte mindenki fázik."

Itt a vaskarika, a gyáló, a rsang és az istennel (svédül: gott) egyenrangú fúvós hangszer is fából készül. (Ez nagyon aljas és szánalmas poén volt.)

Kevesek által ismert tény, hogy azt a különleges eljárást, aminek során a rostokban (nem keverendő a német kikötővárossal) gazdag növényt vaj állagúra puhítják, majd illatanyagok hozzáadásával piperecikként hozzák forgalomba, a burleszk világából ismert páros fedezte fel.
Nevezetesen Stan és Pan.

Utóbbi a technológia kidolgozása során -  a készítmény állagát firtatandó - gyakran intézett kérdéseket Stan-hez, amire egyszer az így válaszolt: "- Fasza, Pan!"

Ezen válasz finomított változata lett a termék neve a keresztségben, s vált híressé világszerte a Fa szappan.

Tekintettel a cudar időjárásra, a svédek rétegesen öltözködnek, és hogy a szél ne tépje le róluk a réklit, kifejlesztettek egy speciális ruha összekapcsoló szerkezetet.
Természetesen ezen alkalmatosságnak is fa az alapanyaga, rendszerint kerek alakú, és három luk van rajta, amik azt a célt szolgálják, hogy ezeken átbújtatva a tűbe fűzött cérnát, a ruhára erősítsék a matériát.
Nem kell lángelmének lennünk, hogy megfejtsük: ez bizony a gomb egy speciális, páratlan lyukú változata.
Elkülönítendő az öreg kontinensen használatostól, a feltaláló nép nevét használjuk jelzőként megnevezése során.
Történt egyszer a cári Oroszországtól való fenyegetettség idején, hogy éhínség ütötte fel a fejét a svéd falvakban.
Igen ám, de az előrenyomuló orosz katonák ragaszkodtak a koszthoz, így a szegény - vadregényes tájba rekedt - őslakosok leleményességükre voltak utalva a betevő előteremtése során.
Először svédasztalos vendéglátással próbálkoztak, de a terítetlen IKEA tálalóalkalmatosság nem bizonyult nagy kalóriaértékkel bírónak, mindazonáltal rendkívül rágós is volt.
Az orosz katona meg nem perceghetett benne, hiába később a cár földje is a SzU részévé vált.
Az így feltálalt csemegétől egyelőre csak az elnyomó regruták fogába esett bele a SzU. (Hinnye, de rossz vót e'!)
Így aztán a sok Larssonné, hogy valami táplálót is az asztalra rakjon, végső elkeseredésében felfigyelt arra, hogy a speciális ruhakapcsoló igencsak hasonlít a lencséhez.
Fogták hát a sok ancúgot meg az ollót, s gyorsan belevagdosták a tálba a "háromlikút", nyakon öntötték egy kis hagymás olajos paradicsommártással és azonnal tálalták is.
Így lett a svéd-gomb a saláta. (Tényleg bocsánat!)
És mert a lakoma után a test is megkívánta a magáét, gyorsan táncra is perdültek, amihez kiváló zenekarok szolgáltatták a talpalávalót.
Mivel rendkívül összetartó nép, a helyi muzsikusok érdek- 's védegyletbe tömörültek.
És mert a Skandináv-félszigeten található két ország közül Svéd a laposabb, ott a dalszerzés is alaposabb.

Ezen utóbbi kijelentésem mi sem példázza jobban, mint a Diablo Swing Orchestra néven elhíresült svéd formáció munkássága.
Nagyban hasonlítanak norvég barátaikhoz többek között abban is, hogy 2003-ban alakult a banda.
Zenei világuk szintén eklektikusra sikeredett, leginkább az avantgard metal jelzővel írható körül, jelentsen is ez bármit.
Három Compact Disc jelent meg a nevük alatt (persze ez nem igaz, mer' így még a zenekar tagjainak sem jutna belőle egy-egy egész lemez). Helyesebben három nagylemezt (Lindabnál azért kisebb) adtak ki. Na jó, hagyjuk!
Szóval a három - több ezer cd-n kiadott - album címei:
The Butcher's Ballroom [2003]
Sing Along Songs for the Damned & Delirious [2009]
Pandora's Pinata [2012]
Ha egy szóban szeretném összefoglalni rám gyakorolt hatásukat, akkor az az "istenkirályságforever" lenne.
Azért megpróbálom a prózát átültetni prózába.
Szóval DSO hallgatása közben olyasmi érzés keríti hatalmába az embert, mint amikor egy szimfonikus zenekar minden tagja a szalonspicces állapotot túllépve, erősítőre kötött hangszerrel, Jimi Hendrix stílusában jamelve próbálja előadni Richard Wagner walkürjét egy süllyedő hajó báltermében, ahová részeg orosz matrózok törtek be, akik a raktérből elrabolták a cirkusz féltett kincseként számon tartott szakálas nőt, akivel egyszerre többen próbálnak szexuális kapcsolatot létesíteni, annak - sikoltozásban kifejezésre juttatott - legnagyobb megelégedésére.
És ez még csak a prélude!
Hogy füllel is érzékelhetővé tegyem a leírtakat:
Ballrog Boogie
A zenekar népzenei hagyományokat is ápol, s véd (muhahaha!). Már csak azt kell kideríteni, hogy melyik népével teszi ezt!
A Tap Dancer's Dilemma
Végül jöjjön kisfiam személyes kedvence, aki meg van győződve arról, hogy a dal elején "gyerekek énekelnek", majd a kompozíció felénél széles mosollyal az arcán rendre megjegyzi: "Apa, ezek megőrültek!".
Black Box Messiah
Időt, pénzt és fáradságot nem kímélve, a közelmúltban sikerült eredetiben megszereznem az utolsó stúdióalbumot családom legnagyobb megelégedésére. 
Ha DSO koncertre szeretnénk menni, vagy friss hírekre vágyunk, innen megtudhatjuk:
szülőföldi itatós
vagy
orcalajstrom
netán
szóközeim

Maradván Nils Holgersson szülőföldjén - ahol a szénné kábszerezett rajzfilmadaptátorok nem voltak restek, erős narkotikumok hatása alatt vizionált, - a regényben egyébként nem szereplő - beszélő pockot belepingálni a történetbe, csak azért, hogy Hacser Józsának is legyen mit szinkronizálnia - ejtsünk pár szót az eddigiekben megismert két zenekartól homlokegyenest más műfajban utazó, szintén személyes kedvencemről: a Movits!-ról.

Ők a hiphop-jazz-szving jeles képviselői, (szintén) jelentsen bármit is ez a kategória.

Állítólag viccesek a szövegeik, amit sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudok, mert a svédcsavar használati utasítását sem értettem meg, és a piktogramokat is helytelenül értelmeztem minek következtében sikerült önnön kézfejembe tekerni azt.

Azért kicsit kacagságos ez a fajta rap, amennyiben a svéd nyelvet viccesnek nyilvánítjuk. 

Bizonyára nem sokban különbözik egyéb nyelvektől, csak ezt kevesebbszer nyújtják ki, nehogy lefagyjon. Így az előre ki nem számítható, ad hoc jellegű – divatos szóval élve – villantás több poénmuníciót hordoz magában. 

(A nyelvkinyújtásról mindig nagyanyám sodrófája jut eszembe, a nyelvet ölteni kifejezésről meg nagyapám Singer varrógépe. Ezért nem beszélek idegen nyelveken, mert biztos fájna, ha azokra állva vokalizálnám gondolataim. Inkább hagyjuk…)

Inkább elhiszem, hogy viccesek a szövegeik, rajtam ne múljon.

A zene az viszont fenomenális. 

Sikerült táncolható, dúdolható rapet összetákolniuk, és ezáltal a jazzt is közelebb vinni a mainstream, egyébként komolyabb melódiák befogadására alkalmatlan, közönségéhez.

Első nekifutásra a magyar Jazzékielhez tudnám őket hasonlítani (tényleg, azokkal mi van?), csak a Movits! szövegei viccesebbek. (Jobb lesz, ha szépen lassan elfogadjuk a tényt!!!)

Eddig két albumot jelentettek meg:

2008-ban az Äppelknyckarjazz (magyarul Almatolvajdzsessz)

2011-ben (Nem akarom tudni, mit jelent magyarul! Nem, nem azt jelenti, hogy "Nem akarom tudni, mit jelent magyarul!") az Ut ur min skalle címmel.

Ha hinni lehet a híradásoknak, az idén új korongra számíthatunk a srácoktól, amennyiben még nem jelent meg. Ha meg már múlt idő, akkor nekem miért nem szólt senki?

Akkor most nézzük meg, hogy mit hallgassunk!

Itt az almát lopják éppen:

Äppelknyckarjazz 

A Sammy Davises klipben 1:15-nél iszonyat nagy poén van a szövegben, amit a japán fordító nem értett, így a távolkeletiek lemaradtak 5 percnyi kacagva történő térdcsapkodásról. (A japán felirat - helyesen - a következő: こけのむすまで Ugye, mennyivel viccesebb így???!!)

Sammy Davis Jr. 

Honlap, hon' fin:

http://movits.se/ 

Énzűröm:

http://www.myspace.com/movits

Mára ennyit gondoltam.

Ha valamelyik albumot szeretnétek meghallgatni, de nem tudjátok megszerezni, szóljatok bátran, majd feldúdolom a lyutyubra.

Most pedig eldándorgok az ágyig, a fal felé fjordulok, s védül mély álomba merülök.

Március 15-éim, avagy Children of The Revolution

Amerikai turista a Goethe-szobor előtt:

„Ah, Friedrich Nietzsche!

Eine Kleine Nachtmusik!

Ta-da-da-daaaamm…[1]”

Nos a fenti - mottóul választott – bonmot gyermekkorom március 15-éit juttatják eszembe.

Én, a serdületlen ifjúság jeles képviselője, talpig ünneplőben álltam a Tesla magnókkal hangosított térben, és ájtatos arcom napba fordításával tisztelegtem a forradalom hősei előtt.

Tanáraim persze, a tanmenet előírásainak megfelelően, felvérteztek a szükséges tudással, ami a lelki katarzist hivatott előkészíteni, az igazgató által előadott – számomra az einsteini relativitáselmélet időkezelésének empirikus megértését elősegítő – emelkedő hangrendű mondattal záruló beszély végén.

Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy direktorunk technika szakos tanár volt, így a magyar nyelv ellen elkövetett, blaszfémiával egyenrangú bicsaklásai a helyszínen feloldozást nyertek.

Miután tisztába jöttünk a mai napig hatályos üzenet fontosságával, combunkon csörgedező magyarsággal (az ünnepség végén bokáig ért) vártuk a további fejleményeket.

Ekkor érkeztek kispajtásaink a színpadra, ahol a forradalom eszmetörténetére, kulturális hátterére, társadalmi berendezkedésére villantottak rá egy-egy, a kor nagy gondolkodója által jegyzett, szövegfoszlány felidézésével.

A műholdak ebben az időben még csak a katonai hírszerzés csatlósai voltak, így mit sem sejthettem az MTV-n (mjúzik televízsön) sugárzott videoklipekről, de azt hiszem, ezen ünnepek alkalmával közelebb kerültem leglényegük megértéséhez.

Zanzásítva, mondhatni instant formában kaptam agyüregem tálkájába 1848. márciusának minden fontosabb eseményét, hogy vízzel (jelen esetben további, a tárgyra vonatkozó, ismeretek szerzésével) felöntve, egy későbbi időpontban élvezettel fogyaszthassam a görcsmentesre kavart elegyet.

De akkor még nem álltam a tudás, amúgy jogosan elvárt, megfelelő szintjén, így az alábbi történet élt elmémben hosszú évek során át a forradalom kitörésének napjáról:

Azt már régen tudtam, hogy költőgéniuszunk Petőfi Sándor, aki talán betyárvirtusát demonstrálandó, gatyában táncol (ezen információ nem képezte szervesen az irodalomoktatás anyagát, sőt még csak utalást sem tett rá a tanár; csupán magánszorgalomból végzett kutatásaim során bukkantam rá erre az érdekes életrajzi adalékra) jelentős szerepet töltött/költött be a dolgok ilyetén alakulásában.

Persze már maga a „költőóriás” megnevezés is hibádzott nálam, mert vizuális nebuló lévén nem sikerült összeegyeztetnem, az olvasókönyvben szereplő 4x5 cm-es keretbe foglalt emberkét, a mesékből megismert „igazi” óriásokkal. De nem akadékoskodtam. A bennem élő képzavart azzal magyaráztam, hogy biztosan nem úgy volt „költőóriás” ahogy’ rajtam kívül mindenki képzeli.

Az Anyám tyúkja című verse mentén kezdtem keresni az igazságot. S lőn: a poéta, a kapirgáló jószághoz képest valóban óriásnak tűnt. S mivel rendszerető ember volt, azonnal kitessékelte a szobába nem illő lábasjószágot a pitvarba, hogy ott kapirgáljon, ne a sublótot karmolássza ez a prehisztorikus mutáns. Csakhogy addigra a tyúk tojást pottyantott a kredenc szélére, amit Sándorunk nem akart veszni hagyni, így azon nyomban rátelepedett és önnön teste melegével járult hozzá, hogy a tojományban megbúvó élet feltörhesse a kalcium alapú héjazatot. Innen van hát a költőóriás titulus – konstatáltam elégedetten.

Mozgalmas életére a nagy nap székesfővárosunkban virradt rá.

Sokáig hittem, hogy Petrovics néni a Nemzeti Múzeum lépcsőin vajúdva hozta világra gyermekét, aki majdan a patinás falak között fejlesztette tökélyre zsigerből jövő lírai tehetségét.

Később megtudtam, hogy téves az elméletem, az igazi helyszín a Pilvax volt. (Ezzel kapcsolatban meg voltam győződve arról, hogy valamilyen tisztítószert gyártó vállalat lehetett, ahonnan József Attila mamája szerezte be az inggallér fényesítéséhez szükséges vegyületeket. Csak a Pil-t nem értettem…)

Petőfi 14-én este még kedvenc asztalánál ült, és előkészítette a másnap esedékes forradalmat. Mivel alkotói elmélyülését zavarta a sok hangoskodó, fajfenntartó vendég, hirtelen haragjában megírta a Falu végén kurta kocsma c. költeményét (7-ben értettem meg biosz órán, hogy a citált műnek erotikus felhangja is lehet, ha nem ragaszkodunk a cím eredeti tagolásához.), s miután csend lett, a Nemzeti dalt.

Másnap aztán az összegyűlt tömeg előtt, a fentebb említett lépcsőkön állva, felolvasta nagyszerű művét. Azon nyomban forradalmi hangulat lett úrrá az embereken.

A gyújtó hangú írástól felhevült költő lángoszlopként vezette népét Táncsics börtönéhez, hogy a rabot kiszabadítván együtt menjenek Landerer-Heckenast nyomdájába, a 12 pont sokszorosításának céljából.

(Az ünnepségen minden pontot más kispajtás mondott, amiből gyakran kisebb galibák adódtak az akkori rendszer-mantrák memoritereinek betudhatóan. Így fordulhatott elő, hogy a Közös teherviselés passzusát az Úttörő ahol tud, segít és önként szolgálja a közösséget követte, igazán kínos esetben a Ne paráználkodj!)

Velük menetelt még Vasvári és Jókai is, de ők alkotói válságban voltak, így aznap semmi érdekeset nem írtak, vagy mondtak.

A mozgalmas nap végén a költő még betért egy vegyeskereskedésbe, hogy szerelmének, Szendrey Júliának vásároljon egy özvegyi fátylat, mert a vátesz már érezte a közelgő véget, avégett vette a szövetvéget.

16-án, hogy levezesse a feszültséget, a Pilvaxba ment egy pohárka konyakra, de nem szolgálták ki, mondván: -Sándor, tegnap is mi lett a vége?

(A hosszúra nyúló előadás alatt többen elájultak, őket „Talpra magyar!” felszólítással állították vissza a sorba osztályfőnökeink.)

Itt aztán ugrott a történet kontinuitása és a költő magasztos halálával ért véget a megemlékezés.

Az ünnepi műsor finisébe érve azzal szembesültem, hogy osztálytársaim szép lassan eltűntek mögülem, mint Petőfi a ködben…

A sok távozó azóta „nagy magyar” lett, most ők akarják megmondani, hogyan legyek én is az. Holott én már akkor is magyar voltam, most is az vagyok, csak úgy látszik, kicsi. Nem lengetem a karomat, nem dobálok semmilyen ételt…

A kötelező, nagy ünnepeket továbbra sem szeretem, inkább nyugodtan hátradőlve szemlélem jelenem videoklipjeit, és Viszockij-sorait mormolom:

„..Mikor látom a sok kisiklott sorsot,

Szánalmat nem érzek, mert utálom –

Mind az erőszakot és gyávaságot,

Egyedül Jézus Krisztust sajnálom…”

---

[1] Ludwig van Beethoven Sors szimfóniájának kezdő taktusai – ha valaki nem jönne rá.