Amerikai turista a
Goethe-szobor előtt:
„Ah, Friedrich
Nietzsche!
Eine Kleine Nachtmusik!
Ta-da-da-daaaamm…[1]”
Nos a fenti - mottóul választott
– bonmot gyermekkorom március 15-éit juttatják eszembe.
Én, a serdületlen ifjúság jeles
képviselője, talpig ünneplőben álltam a Tesla magnókkal hangosított térben, és
ájtatos arcom napba fordításával tisztelegtem a forradalom hősei előtt.
Tanáraim persze, a tanmenet
előírásainak megfelelően, felvérteztek a szükséges tudással, ami a lelki
katarzist hivatott előkészíteni, az igazgató által előadott – számomra az einsteini relativitáselmélet időkezelésének empirikus megértését elősegítő –
emelkedő hangrendű mondattal záruló beszély végén.
Azt csak zárójelben jegyzem meg,
hogy direktorunk technika szakos tanár volt, így a magyar nyelv ellen
elkövetett, blaszfémiával egyenrangú bicsaklásai a helyszínen feloldozást
nyertek.
Miután tisztába jöttünk a mai
napig hatályos üzenet fontosságával, combunkon csörgedező magyarsággal (az
ünnepség végén bokáig ért) vártuk a további fejleményeket.
Ekkor érkeztek kispajtásaink a
színpadra, ahol a forradalom eszmetörténetére, kulturális hátterére, társadalmi
berendezkedésére villantottak rá egy-egy, a kor nagy gondolkodója által
jegyzett, szövegfoszlány felidézésével.
A műholdak ebben az időben még
csak a katonai hírszerzés csatlósai voltak, így mit sem sejthettem az MTV-n
(mjúzik televízsön) sugárzott videoklipekről, de azt hiszem, ezen ünnepek
alkalmával közelebb kerültem leglényegük megértéséhez.
Zanzásítva, mondhatni instant
formában kaptam agyüregem tálkájába 1848. márciusának minden fontosabb
eseményét, hogy vízzel (jelen esetben további, a tárgyra vonatkozó, ismeretek
szerzésével) felöntve, egy későbbi időpontban élvezettel fogyaszthassam a
görcsmentesre kavart elegyet.
De akkor még nem álltam a tudás,
amúgy jogosan elvárt, megfelelő szintjén, így az alábbi történet élt elmémben
hosszú évek során át a forradalom kitörésének napjáról:
Azt már régen tudtam, hogy
költőgéniuszunk Petőfi Sándor, aki talán betyárvirtusát demonstrálandó, gatyában
táncol (ezen információ nem képezte szervesen az irodalomoktatás anyagát, sőt
még csak utalást sem tett rá a tanár; csupán magánszorgalomból végzett
kutatásaim során bukkantam rá erre az érdekes életrajzi adalékra) jelentős
szerepet töltött/költött be a dolgok ilyetén alakulásában.
Persze már
maga a „költőóriás” megnevezés is hibádzott nálam, mert vizuális nebuló lévén
nem sikerült összeegyeztetnem, az olvasókönyvben szereplő 4x5 cm-es keretbe
foglalt emberkét, a mesékből megismert „igazi” óriásokkal. De nem
akadékoskodtam. A bennem élő képzavart azzal magyaráztam, hogy biztosan nem úgy
volt „költőóriás” ahogy’ rajtam kívül mindenki képzeli.
Az Anyám
tyúkja című verse mentén kezdtem keresni az igazságot. S lőn: a poéta, a
kapirgáló jószághoz képest valóban óriásnak tűnt. S mivel rendszerető ember
volt, azonnal kitessékelte a szobába nem illő lábasjószágot a pitvarba, hogy
ott kapirgáljon, ne a sublótot karmolássza ez a prehisztorikus mutáns. Csakhogy
addigra a tyúk tojást pottyantott a kredenc szélére, amit Sándorunk nem akart
veszni hagyni, így azon nyomban rátelepedett és önnön teste melegével járult
hozzá, hogy a tojományban megbúvó élet feltörhesse a kalcium alapú héjazatot.
Innen van hát a költőóriás titulus – konstatáltam elégedetten.
Mozgalmas életére a nagy nap
székesfővárosunkban virradt rá.
Sokáig hittem, hogy Petrovics
néni a Nemzeti Múzeum lépcsőin vajúdva hozta világra gyermekét, aki majdan a
patinás falak között fejlesztette tökélyre zsigerből jövő lírai tehetségét.
Később megtudtam, hogy téves az
elméletem, az igazi helyszín a Pilvax volt. (Ezzel kapcsolatban meg voltam
győződve arról, hogy valamilyen tisztítószert gyártó vállalat lehetett, ahonnan
József Attila mamája szerezte be az inggallér fényesítéséhez szükséges
vegyületeket. Csak a Pil-t nem értettem…)
Petőfi 14-én este még kedvenc
asztalánál ült, és előkészítette a másnap esedékes forradalmat. Mivel alkotói
elmélyülését zavarta a sok hangoskodó, fajfenntartó vendég, hirtelen haragjában
megírta a Falu végén kurta kocsma c. költeményét (7-ben értettem meg biosz
órán, hogy a citált műnek erotikus felhangja is lehet, ha nem ragaszkodunk a
cím eredeti tagolásához.), s miután csend lett, a Nemzeti dalt.
Másnap aztán az összegyűlt tömeg
előtt, a fentebb említett lépcsőkön állva, felolvasta nagyszerű művét. Azon
nyomban forradalmi hangulat lett úrrá az embereken.
A gyújtó hangú írástól felhevült
költő lángoszlopként vezette népét Táncsics börtönéhez, hogy a rabot
kiszabadítván együtt menjenek Landerer-Heckenast nyomdájába, a 12 pont sokszorosításának
céljából.
(Az ünnepségen minden pontot más
kispajtás mondott, amiből gyakran kisebb galibák adódtak az akkori
rendszer-mantrák memoritereinek betudhatóan. Így fordulhatott elő, hogy a Közös
teherviselés passzusát az Úttörő ahol tud, segít és önként szolgálja a
közösséget követte, igazán kínos esetben a Ne paráználkodj!)
Velük menetelt még Vasvári és
Jókai is, de ők alkotói válságban voltak, így aznap semmi érdekeset nem írtak,
vagy mondtak.
A mozgalmas nap végén a költő még
betért egy vegyeskereskedésbe, hogy szerelmének, Szendrey Júliának vásároljon
egy özvegyi fátylat, mert a vátesz már érezte a közelgő véget, avégett vette a
szövetvéget.
16-án, hogy levezesse a
feszültséget, a Pilvaxba ment egy pohárka konyakra, de nem szolgálták ki,
mondván: -Sándor, tegnap is mi lett a vége?
(A hosszúra nyúló előadás alatt
többen elájultak, őket „Talpra magyar!” felszólítással állították vissza a
sorba osztályfőnökeink.)
Itt aztán ugrott a történet
kontinuitása és a költő magasztos halálával ért véget a megemlékezés.
Az ünnepi műsor finisébe érve
azzal szembesültem, hogy osztálytársaim szép lassan eltűntek mögülem, mint
Petőfi a ködben…
A sok távozó azóta „nagy magyar”
lett, most ők akarják megmondani, hogyan legyek én is az. Holott én már akkor
is magyar voltam, most is az vagyok, csak úgy látszik, kicsi. Nem lengetem a
karomat, nem dobálok semmilyen ételt…
A kötelező, nagy ünnepeket
továbbra sem szeretem, inkább nyugodtan hátradőlve szemlélem jelenem
videoklipjeit, és Viszockij-sorait mormolom:
„..Mikor látom a sok kisiklott
sorsot,
Szánalmat nem érzek, mert utálom
–
Mind az erőszakot és gyávaságot,
Egyedül Jézus Krisztust
sajnálom…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése