Mielőtt még a közelébe lopóznánk jelen írásom tárgyának, rójuk le tiszteletköreinket és kezdjük az előjátékot teljesen más fertályon ahhoz képest, ahol bevégeztetik küldetésünk és ezzel együtt (textus ejaculatus) kielégül kíváncsiságunk. Esetemben a szájmenésem utolsó csöppje is a perem alá kerül.
A startpisztoly dörrenését követően azonnal az olvasó elibé lépek aktuális coming outommal: amikor szemrátétellel, hangszálaim rezegtetését mellőzve fogadok be írásos műveket, hajlamos vagyok átsiklani a cím fölött, vagy legalábbis nem tudatosul bennem, hogy én azt olvastam volna.
Nem sok jelentőséget tulajdonítok ugyanis egy-egy novella címének, ami lássuk be helytelen és teljesen megmagyarázhatatlan. De nem nekem! Mármint megmagyarázhatatlan. Vagyis nekem ne magyarázza meg senki. Majd én megmagyarázom!
Az egyszerű és nemes ok az lehet (mint ahogyan az is), hogy a tartalomba történő hasas ugrás sokkal fontosabb, mint egy árva kis nyúlfarknyi sor fölötti görnyedés, nyammogás.
Pedig be kellene látnom, hogy azért a cím sem mellékes.
Ám ezzel le is lőtte volna a poént és vakvágányra vezeti a prekoncepcióra hajlamos olvasót, merthogy Gyöngyi, vagyis Ani Kari (semmi köze a Jézus születése körüli mizériához, mert az orosz karácsony nem is akkor van, amikor a többi. Meg a busman, dogon, eszkimó, szuahéli és belsőszingaléz sem. Tolsztoj meg köztudottan szuahéli nagymamával büszkélkedhetett, tehát véletlen egybeesésről van szó) sínek közt lelte halálát, persze nem a vakvágány talpfáin. Tehát sikerült meggyőznöm magam a cím fontosságáról, holott pont az ellenkező cél lebegett a szemeim előtt. (Az ellenkező cél az az, amelyik még szűz és nem is akarja, hogy átszakítsák a...szalagját?)
Amennyiben az eddigieket sikeresen megértettük és feldolgoztuk, éljünk egy egyszerű, de annál nehezebben megvalósítható pedagógiai módszerrel: a bevéséssel (semmi köze a
lobotómiához, mert ott amúgy is "ki" az igekötő).
Nosza, csapjunk hát bele: a bekezdéseim fölött pöffeszkedő, vastag betűkkel szedett 3 szónak a későbbiekben jelentőséget kívánok tulajdonítani.
Most meg lehet nézni, mi az a három szó!
Igen, a címről beszélek!
Remélhetőleg mostanra sikeresen bevésődött, hogy legyen az akármilyen műnemű, műfajú írás, a címe fontos (lehet).
Akkor ezt most egy életre megtanultuk, ugye?!
Mielőtt életem párja, elsőszülött gyermekünkért ment volna az óvodába, ezen szavak kíséretében bízta rám másodszülött fiunkat:
"- Tíz perc múlva elalszik. Ha énekelsz neki, talán még hamarabb." - azzal balra el.
Megfogadván a tanácsot, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy gyermekem rendkívül kellemes énekhangom megismerésén túl tisztában kell legyen a "rákkenról" fejlődéstörténetével is.
Az alapok lerakásához mi sem tűnt alkalmasabbnak, mint a liverpooli srácok életművének interpretálása, szigorúan időrendi sorrendben.
A harmadik album (A Hard Day's Night) utolsó taktusainál már sejtettem, hogy baj lesz, holott még csak délután volt. (Azt meg Gyula bácsitól hallottam, hogy
messze még a hajnal.)
Vince ritmusra nem aludt, de legalább széles vigyorral az arcán szemlélte tüzelő szukakutyáéhoz hasonlatos vonyításomat.
A negyedik sorlemezt hamar kipipáltuk, és az ötödiknél értettem meg a szerzői és egyben saját válságomat is, ami egy kétségbeesett felkiáltásban csúcsosodott ki mind a gombafejűeknél, mind pedig nálam: Help!
Nem vagyok babonás, de a 13. tételnél éreztem, hogy hamarosan purgációnak kell alávetnem magam, mert a szóban forgó
Yesterday című dalt habzó szájjal,
King Diamond-i magasságokat ostromolva, sikítoztam el. Különös tekintettel a Why she had to go I don't know sorra, ami magyarra fordítva valahogy' így hangzik: Miért kellett mennie, nem tudom... És közben Olgára gondoltam, meg még "...jutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat...".
Gyermekem ekkor már látványos ajakbiggyesztéssel iparkodott értésemre adni, hogy a előadóművészi képességemmel egyetemben a popkultúrába vetett hite is csorbát szenvedett, és legyek szíves felfüggeszteni a hallójáratai ellen indított offenzívámat.
Értvén a "szóból" más művészeti ágat hívtam segítségül Vince álomba ringatása érdekében.
Ez pedig nem is lehetett más, mint az irodalom.
Kisfiam kényelmesen hanyatt dőlt az ölemben és érdeklődve várta a folytatást, titkon reménykedve abban, hogy most majd a fülemmel adok elő valami - egy életre élményforrásul szolgáló - produkciót.
Mivel említett testrészem izomzatának fejlesztésére ez eddig nem fordítottam kellő figyelmet és időt, ezért Vince porcos kagylócskáit igyekeztem újabb - ezúttal visszafogottabb - hanghullámok által trenírozni.
És bár "...állni látszék az idő...", gyermekem kognitív fejlődése ezen korai életszakaszban elsöprő erővel tör előre.
Így hát megelőlegeztem neki egy - a címben és a Petőfi versben is jelenlévő - teljesen szubjektív fogalomra(?) reflektáló -
Ray Bradbury által jegyzett - novellát, megkönnyítendő számára a
későbbiekben bekövetkező
időfogalom kialakulását.
Itt újfent szembesülnünk kell a cím fontosságával, merthogy a szöveget nem másolom be, így a címen pontos ismertetése által teszem (fel)kutathatóvá az írást, ami nem más, mint az És újra a Föld.
(Megint tanultunk valamit: a közvélekedéssel ellentétben nem hogy mondatot kezdhetünk és-sel, de bizony még címet is. Ma is érdemes volt felhúzni a rolót a csipagyáron!)
Viszonylag hamar megbékéltünk azzal a fiktív (?) ténnyel, hogy a 23. században - ami a novella jelen ideje - lehetséges feltámasztani a 20. században jobblétre szenderült Thomas Wolfe nevű írót, mi több: újabb irodalmi produktumok megalkotásra bírni.
Igen,
Thomas Wolfe valóban élt, valóban író volt, és most vágjuk földhöz (vagy Földhöz?) magunkat: "Az idő, az idő múlása, visszahozhatatlansága, az emberélet villanásnyi
rövidsége, a természet időtlen végtelensége – ezek a problémák
foglalkoztatják az írót (...) minden művében."
Hoppácska! Az én időmben bezzeg (!) az idő nem a jövőből üzenő, múltidőben élő, időutazó által újraértelmezett időtorzó volt.
Most akkor Bradbury, Wolfe, a novellában megszólaló valaki, vagy a felolvasó (azaz én) gubancolja az idő fonalát? (De Te is megszívtad, mert míg ezt mazsolázgatod, szubjektív időddel, belekerültél az övékbe, az enyémbe, vagy a miénkbe!)
Erre már Vince is
felvonta a szemöldökét, és ahogyan nem, úgy meg is kérdezhette volna: "- Apa, akkor most az ember él az időben vagy az idő az emberben?"
Maga a történet lineáris, könnyen megérthető: a feltámasztott író eleget tesz 23. századi feladatának: megírja a Mars-utazás során szerzett élményeit, majd belátván, hogy ebben az idősíkban nincs helye, visszatér 1938. szeptember 15-ére, a halála napjára.
Mire a mű végére értünk, szemlátomást kicsiny csírakezdemény kandikált ki a gyermekem agyába elvetett időfogalom-magocskából.
És, hogy segítsem a további fejlődést, megosztottam vele a testvérbátyjával folytatott tegnapi beszélgetésem kivonatát is.
Milán látván, hogy
A diadalív árnyékában című könyvet olvasom (nyilván ő csak annyit érzékelt, hogy könyvet olvasok), rögvest mellém kucorodott és megkérdezte, miről szól.
Aki próbálta már magának megfogalmazni, megérteni, hogy a rá váró borzalmak, kegyetlenségek tudatában miért kezd mégis újabb háborúkba az emberi faj, az most mindezt magyarázza el egy 3,5 éves gyereknek.
A helyszín tisztázása és a Franciaországban használatos nyelv használhatatlanságának (általam) megbeszélését követően jött a legnehezebb kérdés:
"- Miért lesz háború?"
"- Mert az emberek különbnek érzik, okosabbnak képzelik magukat a másiknál. Pedig az idő végtelenjét tekintve ezek a kis emberi életek érzékelhetetlenek, értelmezhetetlenek.
Mégis meg/átszabják egymás idejét a földi létben.
Ráadásul rendre megismétlik hibáikat, tévedéseiket, miközben azt gondolják: alakítják a jövőt, nyomot hagynak az időben, a történelemben." - bölcselkedtem kis ideig.
Milánnak valószínűleg hosszúnak tűnt a monológom, mert hirtelen közbevágott:
- Apa, akkor most az idő alakítja az embert, vagy az ember az időt?
De a fenti kérdés helyett csak annyit mondott:
"- A háború butaság! Engem ez nem érdekel." - és visszament a játékaihoz.
Én meg magamra maradtam Ravic időtlen magányával.
Ám a Vince agyára zúdított mérhetetlen súlyú ismeretanyag sem roppantotta össze a szemhéjait kitámasztó gerendázatot.
Pedig már túl voltunk 5 Beatles albumon, egy novellán, egy regényen, és a "Tíz perc múlva elalszik." mondat is mantrává alakult az agyamban, amit közel egy órája zsolozsmáztam magamban. (A vallási pluralizmus jegyében.)
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve a Mantra Porno zenekar
Kérek lakást című számát kezdtük hallgatni, ami 2,5 perc múlva nyálcsorgatós mélyalvást váltott ki gyermekemből.
Miután befektettem a kiságyába, leroskadtam a kanapéra.
Megállapítottam, hogy a tíz perc valóban relatív időintervallum.
Ezeknek a gyermekeimmel töltött tíz perceknek köszönhetem azokat a világra és magamra vonatkozó fontos ismereteket, amik nélkül az előző harminciksz évem 10 percben elmondható.
Ezekbe a tíz percekbe zsúfolom bele azt a sok-sok szeretetet, amit az évek során másoknak sajnáltam odaadni. Ezek a tíz percek csak az enyémek, tartsanak akár órákig.
És megértettem, hogy nem az idő meglétével, múlásával kell foglalkoznia az embernek, mert nincs idő ember nélkül. Mi teremtettük, általunk létezik.
Ám, ha már együtt élünk vele, használjuk ki: alkossunk, teremtsünk. De ne az időnek: a jelennek, a jövőnek, a leendő múltnak, hanem a benne élő embernek.
Hátha így tudunk egymástól tanulni valamit, ha már az idő nem tanít meg minket semmire...
Tíz percem volt, hogy ezt átgondoljam, tíz percem, hogy leírjam.
Tíz percedbe került, hogy elolvasd.
Gondoltad volna valaha, hogy mi ketten tudunk figyelni egymásra tíz percig?
