Kicsiny hazánk közéleti moslékos vödrét
naponta színültig töltik az egykedvűen, gondolkodás nélkül mindent befaló
jószágoknak, kik hangos csámcsogással jelzik hálájukat és elégedettségüket a
gondos gazdának.
Néhanap azonban előkerül egy-egy
magát valakinek gondoló etetőmester és belebüfögi értelmesnek vélt gondolatait
a moslékba, majd tejhabosítóval megkavarja, hogy a gourmandok is kedvet kapjanak
a falatozáshoz.
Lesz is nagy tülekedés: van ki
dicséri, van ki öklendezik az új, szokatlan ízektől, de azért rendületlen
nyelik az elegyet.
A tények azonban nem változnak:
1.
a moslék moslék marad,
2. az ételbe belebüfögni bunkóság.
Azt még itt Gatyalengettyénben is
elismeri a falu apraja nagyja, hogy a kútágast telibe pisálni ortó nagy bunkóság.
Akkora kapitális méretű bunkóság, amitől a tahóméter mutatója úgy pörög, mint
hím majom nemzőszervén a staneszli.
Ám, ha a fenti helyszínen
kivitelezett vizelés közben, ne adj transzcendentális!, belecsap a ménkű a
kútágasba, akkor bizony vállalnunk kell bunkóságunk következményeit és nem
égnek meredő hajjal, habzó szájjal a troposzférát szidni, hogy ily becstelen,
alávaló, tahó módon nekünk esett.
Addig meg aztán végképp nem tanácsos
elmenni, hogy áldozati szerepben tündököljön a delikvens, mert az meg már a
szánalmas bunkó kategóriája.
Itt lenn délen az ilyen embert a
falu lakosai körbeállják, majd a botor kijelentése indukálta kérdést üvölti az
arcába az, akivel épp szembe kerül: „-Mi a ku’va?”
Egész addig megy ez, míg az
eltévelyedett rá nem jön, hogy valóban túllépte a szerepe határait és miután megvilágosodott
a soron következő „Mi a kuva?” kérdésre rávágja: Mea culpa!
Bocsánatot kér azoktól, akit
megsértett, majd a közösen átélt katarzisban megtisztulva a kocsma felé veszik
az irányt, ahol a válogatott szeszek mértéktelen fogyasztása újabb bunkó tetteket,
kijelentéseket eredményez.
Ekkor ismételten kezdetét veszi a
fent ismertetett rítus, de legalább szép lassan a közösség valamennyi tagja
ráébred, hogy titulusától, rangjától ideiglenesen megfosztva csak egy esendő
ember, aki bizony gyarló is.
Viszont ezzel együtt megtanulja a
bocsánatkérés lélekemelő gesztusát.
Így megy ez itt falun.
Városon meg úgy, mint amikor
Tacsi kutya a kert végében lopakodó sünmalacra lesz figyelmes és sipító hangon kezd
kaffogni az összegömbölyödött állatra.
Addig ugat, acsarkodik, míg fel
nem veri Nagykutya barátait, akik aztán rögvest sietnek is a kis vakarcs
megsegítésére.
A helyszínre érve rögvest látják,
hogy megint melléfogtak és méltatlan hozzájuk a helyzet, de ha már
belelovalták magukat, nem hagyják szó nélkül ők sem a sünit.
Tacsi közben visszaoldalog az
óljába, ahol sértődötten nyalogatja a lábaközit, és egy ideig nem is akar senki
szeme elé kerülni. A Nagykutyák meg azért a barátai és Nagykutyák (fordított sorrendben nem igaz az állítás), hogy őt
kivakarják a fekáliából.
Kuvasz meg Komondor már rekedtre
ugatta magát, ám eredmény egy szál sem.
Tudják, ennyi erővel a Holdra is
vonyíthatnának, de tántoríthatatlanok. Nem akarják, hogy a falu kutyái rajtuk
röhögjenek, és a gazda elismerését is ki kell vívni, mert még a végén elhajtják
őket a háztól.
Csatakos ábrázatuk egyre
komikusabb, a tüskemarásoktól orrukból dől a vér, habzó szájukból már csak lukas
lufi sípoló hangjára futja.
Végül a sünmalac is elunja az
egyoldalú, meddő vitát és kibújik a kerítés alatt.
A vircsaftnak másnap híre megy,
de a Nagykutyák már készen állnak a még fel sem tett kérdésekre adott válasszal:
„Mi nem vagyunk hülyék, csak megpróbáltak annak nézni. Mi kérem itten
provokálva lettünk. Áldozatok vagyunk. Tudjuk, hogy kik, ránk uszították a
sündisznót, de mi helytálltunk, megvédtük a mundér becsületét. Most várjuk,
hogy megkövessenek bennünket. Nem, nem! Szó sincs tévedésről, mi nem tévedünk
soha!
Megint csak azok voltak, újfent
és rendületlen, azok a tudjuk, kik."
És mi nem tudjuk, de sejtjük, hogy
kikről van szó, mert faluhelyt is divat a bármikor előkapható bűnbak önvédelmi célú
használata.
Mint mikor özv. Sajtár Imréné az
előző este óta a kemencében fövő babalapú ételt elfogyasztja reggelire, aztán délben
az ámbitusra kiülvén a fiókos hokedli viaszosvászon borítását az emésztés
kénköves kartácstüze kicsipkézi.
A kár jelentős, és egyértelmű,
hogy kiknek köszönhető. Tudjuk kik találták ki a sóletet!
Direkt oktrojálták ránk a
receptet, mert így akarnak minket a pusztulásba vezetni.
Tudatosan erodálják felettünk az
ózonréteget, hogy egyszer csak megsüljünk.
„Megfingatnak, hogy kifingjunk…”
- foglalja össze a tanulságot este a buszfordulóban összegyűlő vének tanácsa.
És amit ők kimondanak, az úgy
van! Tévedhetetlenek, ők nem beszélnek, kinyilatkoztatnak.
Ha néha mégis becsúszik a
számításba egy piciny hiba, az sem az, csak megint „azok” ármánykodtak
Nem revideál itt a kutya se, az
özvegy se, a valaki se, de leginkább senki se.
Tévedhetetlenek vagyunk, nincs
miért bocsánatot kérnünk! Azok tévednek, akik azt hiszik, lenne miért, mert nem
értik, nem tudják, hogy „Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!”
Csak ezzel a kurva jelennel nem
tudunk az Istennek se’ mit kezdeni.
Azt viszont érezzük, hogy: „Azért
szar ez az egész világ, mert ti emberek szarok vagytok! És én, én is egy
kicsit! Sajnálom, én is egy kicsit!”*
És most énekeljük el közösen a Himnuszt,
miáltal előbbi tételmondatunk beemeltetik a szakrális térbe, ahol
tévedhetetlenségünk újabb ékes bizonyítékaként születik újjá, emelve minket
fölibe a világ nemzeteinek.
*Beatrice: Én is egy kicsit
