2015. szeptember 27., vasárnap

Rássön lájszensz



Kudarcba fulladt orosz idill, mert a nő pénz mentén itíl

Tundrára nyitott ablakon át áradt be a csí,
az asztalon zsírosan gőzölgött a frissen főtt scsí.

A messzi tajgán valaki játszott egy balalajkán,
miközben a szemeidbe nézve, törékeny sajkán,
eveztem a szelíd Lénán,
amíg te zokogtál némán:
hogy’ néz ki a Lada Nivám?,
és rendbe’ a szerviz knyígám?
A látottak alapján: a k’va anyám!
És már nem is akarsz lenni a kis luvnyám!

Most – jobb híján - osztozom a habkönnyű dunyhán
ölelve az űrből visszatért Lajka kutyám.


Közösségi anomáliák

Kedves Ismerőseim!

A segítségeteket szeretném kérni.
Valamelyiktek írja már meg priviben, hogy valóban semmit sem lehet látni a facebookon azt követően, hogy kiléptem?
Kezdek aggódni, mert valahányszor elhagyom a közösségi teret, az alábbi üzenetet kapom.
Nem venném a szívemre, ha miattam bárki is megvakulna….

 /2015. szeptember 26. fb./

2015. szeptember 19., szombat

Vers senkinek

Nemem végzetét énekelem
 
Lappang emitt jópár titok,
mit rejtenek e kárpitok:
Egykor szépen zárt sorokban
nedveink végezték
ugyanazon pár torokban.
S eszméink képezték
vágyaink sebesen lepergő filmjét,
választván seregünk legelső hímjét,
kinek hörgésit, mint kutyák elé vetett koncot,
nyelték el a szélesre tárt, alabástrom combok.

S most tűnt ifjúságunk, lázadó bajnokai
(bokájukat markolva,
gondolnak szebb korokra)
kényszerülnek urológus előtt hajlongani…

2015. április 8., szerda

Mindennapi küzdelmeink

Vince hazatérvén dicsőséges hadjáratáról, melynek eredményeként sikeresen kiszabadította testvérbátyját az óvodai nevelőnők kegyetlen rabigájából, harisnyanadrágra és Muppet Brekis felsőre vetkőzve veszi birtokába a lakást.

Egyszer csak Milán robotos hózentrógerével a kezében, idvezült mosollyal az arcán bukkan elő legújabb portyájáról.
Ráutaló magatartást tanúsít, hogy a mikromanipulációs fejlődését siettesse, ám az istennek sem sikerül a fém csipeszeket megfelelően rögzítenie gatyája korcán. Szemmel láthatólag kezd dühbe gurulni, amikor már másodszor is körbetekerte nyakán a gumírozott pántot, de a botor jószág még mindig nem fogta fel Vince akaratának végső célját.
Ekkor érkezik - a rendezői balról - Olga, aki mintegy fél perc alatt feloldja a küszöbön álló világégéshez vezető konfliktust, és rögzíti gyermekünk, amúgy csúszástól ment’ harisnyáját, annak legnagyobb megelégedésére.
Vince rögvest skandináv filmekbéli vikingábrázolásokra hajazó táncmozdulatok koreografálásába és egyidejűi kivitelezésébe kezd.
Hüvelykujjaival stabilan rögzíti képzeletbeli súlypontját a gumiszalagokhoz és jobb lábáról a balra billen, miközben gondosan ügyel, hogy bájos virgácsai mereven lendüljenek az ég felé, kímélvén őket a térdhajlítás következtében jelentkező, idő előtti porckopástól.
Mivel nem tűri a monotonitást, gyorsan „káposztataposó” figurákkal bolondítja meg eddigi táncát és nyeri el a „Géppuskalábú Vinyó” megtisztelő címet.

Ezenközben a teraszajtó felől betűző napsugárban újabb, számára eddig ismeretlen jelenség vonja magára mindenre kiterjedő figyelmét: hosszú fekete pálcikák ugyanazzal a sebességgel mozognak, mint az ő lábai.
Először rákapcsol, hátha sikerül leráznia az alkalmatlankodó kopírkirályt. 
Ám hiába minden igyekezet: tántoríthatatlanul, egy lépéssel előtte mórikálja magát a megfoghatatlan.
Gyermekem ekkor stratégiát vált és megpróbálja agyontaposni a betolakodót. Mivel ehhez a padlót kell figyelni, neki is sétál a szék karfájának. Olaj a tűzre!
Négykézlábra ereszkedik és elégedetten tapasztalja, hogy már kihívója sem olyan égimeszelő hurka-gyurka, mint volt, hanem összehúzta magát kicsiny kis labdaccsá, ám még mindig előtte gurul.
Vince két teljes körön át üldözi a golyóbist, ami hol előtte, hol mögötte lohol.
Persze a fénytan megértése még a távoli jövő kihívása, most elég, ha a rendelkezésünkre álló eszközökkel térítjük józan belátásra a gaz csibészelőt. Először csak tenyér általi ütlegekben részesül, majd pár ökölcsapást is kap az orcájába.
Egyre kevesebb ereje van már menekülni, szinte már csak vonszolja magát. Két-három pofon azért még kijár a pipamocsokjának.
Amikor már mozgásképtelen, Vince mint a legnagyobb Wrestling sztárok egyike, ráfekszik áldozatára, és hangos gügyögéssel rászámol tízet.
Közben a nap is szürke felhőtakaró mögé rejtezik.
Gyermekem diadalittasan áll fel a padlóról, a vállairól lecsúszott hózentróger-pántok a combjait verik, miközben peckes léptekkel, szemeiben „így kell ezt elintézni, pupákok”-csillogással hagyja el a pástot, hogy újabb kalandok felé vegye az irányt.

Shadowman most gondolkodhat!... míg újból ki nem süt a nap…


2014. december 10., szerda

Sebastian Faulks: Madárdal, avagy A bányarigó mélyrepülése

Kezdjük a végén: elhagytam a fészket és kétszer körberepültem a háztömböt. 
No nem azért, mert madár lettem.
Nem!
Csak megpróbáltak annak nézni. 
Én meg, amilyen hülye vagyok...

Itt van nekünk ez a Sebastian Faulks nevű szerző, aki több "sikerkönyvet" is jegyez (mint kéne).
Brit és mint brit britokolja (sobrry, Jóska) az írás képességét. 
A készségről majd később.
Egy rövid liezon erejéig már volt hozzá szerencsém, mikor is Az ördög táncba visz című regényét egy ültő helyemben elolvastam.
Ott és akkor teljesen tisztában voltam vele, hogy mit várhatok és nagyjából mit fogok kapni.
Mivel életemben nem olvastam James Bond regényt, úgy gondoltam, helyénvaló, ha Ian Fleming "méltó utódja" irományával kezdem és zárom le a 007-essel köttetett barátságom.
A szemexpandernek használt regény pont az volt, ami: egy édes kis semmiség.
Annyit legalább megerősített bennem, hogy az oroszok képesek mindenből a legnagyobbat megalkotni, még, ha semmire sem tudják aztán használni. (Szerintem nekik van a legnagyobb atommagjuk, csak nem merik megmondani.)
A könyv nagyjából az ekranoplan létjogosultságát vizsgálja a modern hadászatban, mely kérdés megválaszolását a legtitkosabb ügynök rövidre is zárja a puskapor tökélyre fejlesztett módosulatának alkalmazásával.
Mondanom sem kell, nem szálltam el a regénytől. (Khm, bocs!)

Aztán megtalált a marketing.
Azt csipogták a verebek, hogy megjelenik magyarul a Madárdal.
Apukám! Az Európa kiadó és nem a Chematox tudja, mitől döglik a légy!
"A BBC közel egymillió szavazós Nagy Könyv versenyén a tizenharmadik helyen végzett, közvetlenül az Üvöltő szelek mögött, megelőzve a Zabhegyezőt és A hobbit-ot." - olvastam az ajánlót.
És most kérdezem, kik voltak azok az egymillió angol közül, akik ilyen előkelő  helyezés eléréséhez statisztáltak?
Mert jó lenne, ha szülőstől felkeresne a tanáriban egy kötetlen elbeszélgetésre.
Mondjuk a tizenharmadikból már gondolhattam volna... 
Főleg, hogy pénteken vettem meg a  könyvet...
Mivel nem vagyok babonás, fütyültem rá, mint 
"...három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán."
/Angol népköltés/ (De tényleg!)

Vegyük hát "gólyacsőr" alá a művet:
A regény cselekménye az első világháború előtt, alatt és után játszódik.
Az első rész egy szerelmi történet 1910-ből, a második maga a háború véres valósága, a harmadik a főhős (Stephen Wraysford) unokájának nyomozása az 1970-es évek végéről.
Haladjunk hát mi is szépen sorban.

Pikárdiában a helybéli gyáros második - a férjtől jóval fiatalabb, de a főhőstől idősebb - feleségét (Isabelle) az angol árva fiúból textilkereskedővé lett fiatalember elszereti.
Olyannyira, hogy nem csak elcsábítja, de meg is szökteti a jólétből a közösen vállalt nyomorba.
(Közben betekintést nyerünk a szakszervezeti aktivisták tőkés kizsákmányolók ellen indított sikertelen harcaiba is. Ez amúgy az írón kívül kit érdekelt jelen regény keretein belül?)
Na kérem, ez a szerelem oly kevés, mint kempingsajtban a sátorvas.
Nem vagyok egy "full romi" alkat, de volt szerencsém az angol romantikusok egynémely regényéhez, nem úgy, mint az írónak.
Könyvében nem hogy nem lobognak az érzelmek, de még gyújtólángnak sem igazán nevezném ezt a zsarátnokot.
Van viszont orális szex!
Húha, a Viktoriánus kor lecsengésével ez azért nem kis dolog.
Ja, csak az a baj, hogy 1993-ban íródott a regény és a legtöbb olvasót nem is érdekli a korabeli szexuális szokások számba vétele. (Érted! Számba vétele!!) 
Ám annyit bizton sejthet korunk olvasója is, hogy a nagybetűs szerelembe esett nőnek nem az képezte lelki tusája epicentrumát, hogy "nyelni vagy nem nyelni?"
Persze az "asszonka" rendesen megdolgozik fejben, hogy most akkor mi legyen?
Aztán megszökik a csábítóval, hogy a tisztes nyomor felzabálja az érzelmi kötődést és maradjon a közöny, ahonnan már áldott állapotban (ezt Stephen nem, csak az olvasó tudja) távozik, ekkor még ismeretlen helyre.
Mekkora, soha nem látott csavar!! (Körülbelül 48-as méretű, orosz gyártmányú, anya típusú.)
A főhős annyira szerelmes a nőbe, hogy egy vállrándítással elintézettnek tekinti a dolgot.

Azt könnyen beláthatjuk, hogy az első világégés mindennél értelmetlenebb, fölöslegesebb vérontás volt az összes addigi háborút figyelembe véve. (Ezt olyanok szokták megállapítani, akik életükben semmilyen fegyveres konfliktusban nem vettek részt, nem hogy az első világháborút megelőző összesben, ami alapján fenti kijelentésük megalapozottnak lenne tekinthető. És most nem a háború szörnyűségein, hanem a mindent tudni vélő emberi gyarlóságon ironizáltam.)
Az állóháborúvá vált húsdaráló emberek millióit emésztette el és a túlélők sem jártak sokkal jobban, mert lelkileg ők is halottként vegetáltak tovább.
A regény talán még ezen a részen a "legszerethetőbb".
Megkapjuk a bajtársiasság himnuszát, szembesülünk a borzalmakkal, katonaleveleket olvasva és a tisztek viselkedését tanulmányozva több szempontból is betekintést kapunk az ért(elmez)hetetlenbe.
Sőt, ki nem fejtett homoerotika is lebeg a lövészárkok fölött.
A föld alatti robbantóaknákban zajló háborús események számomra elég sok újdonsággal szolgáltak, de közel sem annyival, ami megérne 596 oldalnyi olvasást.
A főhős végig naplót vezet, természetesen titkosírással. 
Többször meg is sebesül, és egy ilyen alkalommal összehozza a "véletlen" egykori szerelme nővérével, majd általa a (még most is? egyáltalán valaha?) szeretett nővel.
Megtudjuk, hogy Isabelle egy bombatámadás során megsérült az arcán, de a heg ellenére még mindig gyönyörű. És sok év kihagyás után is szexuális izgalomba jön, ha hozzáér az egykor imádott férfi.
Ez abból derül ki, hogy amikor Stephen végigsimítja a sebhelyet, Isabelle benedvesedik.
(Most komolyan, ez minek kellett??  Vagy Ballard Karambolja a szerző egyik kedvenc regénye?)
Hősünk még most sem, sőt sohasem, tudja meg, hogy van egy lánya, azt viszont igen, hogy - "Oh!irgalom atyja, ne hagyj el." - Isabelle egy német tisztbe szerelmes. 
(Itt már majdnem sírtam, no nem a meghatottságtól.)
Aztán mindenki visszamegy a helyére: Stephen a háborúba; Isabelle az időközben megsebesült szeretőt ápolni.
A továbbiak röviden: hősünk elveszíti minden barátját és harcostársát, ráomlik egy földalatti járat, de egy német tiszt megmenti az életét a háború befejezésének napján. (Auuu!)
Isabelle meghal tüdővészben. (pfff!)
Függöny! De nagyon gyorsan!!!

Buta lány vagy Elizabeth!
Még így, h-val is.
A soha nem látott unoka, az anyjának hitt nagynéni padlásán kutakodva rábukkan Stephen titkosírással körmölt naplóinak egy részére, aminek megfejtése fenemód piszkálja a csőrét.
A nem túl bonyolult személyiségére szentelt 250 oldalból legalább 10 oldalon keresztül a dekódolás alvállalkozásba való kiszervezésén fáradozik Bözsikénk. 
Mert magától nem lenne képes rájönni a titok nyitjára, nem oktalansága miatt, hanem...
Hanem mert szerelmes egy nős EU-bürokratába, aki nem akar elválni, de "nagyon szereti" Elizabethet, és ezen paradoxon feloldása felemészti a lány minden erejét.
Vacillál, mi legyen: menjen, maradjon?
Mert már a korban is benne van, szülni is kéne, család is kéne, férj is kéne.
De a '70-es évek vége még a szexuális szabadosság jegyében telik.
Csak Elizabeth nem él a lehetőséggel.
A napló megfejtésén fáradozó bölcsész felesége összehozza ugyan egy szimpatikus és az apai "gyötrelmeket" önként vállaló úriemberrel, aki objektíven látja a lány életét, ám most meg "az a baj".
70 oldalnyi "aggódás a semmin" után Elizabeth áldott állapotban tipeg be a színre, és mint kiderül, gyermekének apja az először felbukkanó EU-s bürokrata. (Annyira trendi a szöveg, hogy nincs mit tenni.)
Az úriember olyannyira komolyan veszi apai szerepét, hogy feszített munkatempóján sikerül annyit lazítania, hogy személyesen, otthoni körülmények között segítse világra fiúgyermekét.
(Két gyermekem világrajövetelekor volt szerencsém átélni a születés lélekemelő misztériumát, így bizton állíthatom, hogy szerzőnk nemhogy vajúdó nőt, de még első trimeszteres kismamát sem látott.)
Ekkorra már a titkosírás is megfejtetik, és amit eddig csak az olvasó tudott, azt az információt már az unoka is birtokolja: a nagypapa életét többször is egy ír bányász, mellesleg Stephen leghűségesebb bajtársa, mentette meg, kinek neve John.
Így kézenfekvő, hogy a magzatmáztól iszamos dédunoka is öntudatos Johnként sírjon fel, tisztelegve a régmúlt hősök nemes tettei előtt, mely cselekedetek, ha közvetve is, de hozzájárultak az ő világrajöveteléhez.
És így lesz hatással minden tettünk az utánunk következők életére, ha nem értettük volna meg a tanmese lényegét.

Szeretném tisztázni: semmi bajom Sebastian Faulks-sal, amennyiben...
Amennyiben, mint "jó munkásember"-ként tekintek rá.
Tud írni, mert megtanult.
És ez nagy baj.
Nem az a baj, hogy megtanult írni, hanem hogy így állítja hadrendbe tudását.
Begyakorolta a fogásokat, ismeri az anyagot, a kaptafák szépen sorakoznak a fal mellett.
Ki van itt számolva minden előre. 
Mint egy Horváth Ilona recept: végy x szereplőt, ilyen és ilyen  paraméterekkel, keverd össze a sorsukat lassú tűzön, a csomókat semleges hatású folyadékkal oldd fel, 30 perc főzés után 1/4 óráig pihentesd a mixturát, majd ízlésesen díszítve tálalhatod.
A telítettség érzete garantálva, csak pont az őrült Giuseppe szakács verítékcseppe hiányzik, amivel együtt művészete iránti szerelmét is az ételbe plántálja.
Nagyon számító, nagyon okosan tervezett a regény cselekménye.
Nagyon okos, nagyon távolságtartó, nagyon modoros a szöveg.
Szinte az utolsó oldalakig vártam, hogy feloldódik az a keserű íz a számban, ami egyre fokozódott a könyv vége felé haladván, és valami katarzist fogok érezni, de csak a nagy űr maradt.

Akár egy közepesen jó regény is lehetett volna a Madárdal, amennyiben Elizabeth szerencsétlenkedését - ami nemhogy előre, de semmilyen irányba nem vitte a szöveget - kiszerkesztik.
Akár egy közepesen jó regény is lehetett volna a Madárdal, ha a szakszervezeti harcok eszmetörténeti hátterét és a "csaták" leírásait kihúzzák  a szövegből.
Akár egy közepesen jó regény is lehetett volna a Madárdal, ha a karakterek életszerűbbre, az érzelmek átérezhetőbbre csiszoltatnak.
Akár egy közepesen jó regény is lehetett volna a Madárdal, ha nem ilyen tenyérbemászóan számító, antiperisztaltikát kiváltóan maníros.

Többre, jobbra számítottam és bíztam benne, hogy dalos pacsirtaként zengedezhetem himnikus magasságokba szárnyaló trilláim, mellyel a regény nagyszerűségét méltatom.
Helyette csak Poe énekesmadarának krákogása hagyja el csőrömet Sabastian Faulks nevének hallatán:
"Soha - soha már!"

Sebastian Faulks: Madárdal
Kiadó: Európa
Megjelenés: 2014.
Oldalszám: 596
Ára: 4290 Ft

2014. október 2., csütörtök

Krisztus bevonulása Brüsszelbe, avagy Már Verhulst sem a régi, de nem is új

Mielőtt még leszedném Jézusról a keresztvizet, megrázom magam, mint Krisztus a vargát
és az elején tisztázni kívánom, hogy jelen értekezésem tárgyát a bejegyzés címével egyező irodalmi mű képezi.
(Az "irodalmi" jelzőnek a későbbiekben még lesz jelentősége, ha - magamat ismerve - valaha eljutok addig.)
Mint, ahogyan általában a kortárs irodalmi alkotásoknak, úgy ezen szövegnek is van szerzője, aki egyértelműen nevesíthető.
Így hát, hogy elejét vegyem a félresiklott találgatásoknak, meg is invitálom szeánszunk asztalához, az egyházi liturgiában járatosak körében jól ismert, némileg kiigazított rigmussal:
"Jöjj el Verhulst, légy vendégünk, mutasd, amit írtál nékünk!"

Mivel nem valószínű, hogy a szerző bármely írása valaha is kötelező olvasmány lenne a honi irodalomoktatásban, hovatovább azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy olvasóim jelentős része életében nem hallotta az úriember nevét, zanzásítva összefoglalnám amit tudni ildomos eddigi munkásságáról.
Egy mondatban: Dimitri Verhulst "a társadalmilag elkötelezett irodalom világsikerű fenegyereke".
Több mondatban: A 42. születésnapját (Aalst, 1972. 10. 02.) pont ma ünneplő írónak ezen könyve a negyedik a sorban, amit a honi olvasóközönség a kezébe vehet.
Művei általában nem haladják meg a 200 oldalt, így viszonylag gyorsan végezhetünk az olvasásukkal, ám a befogadásuk jóval több időt vesz igénybe.
Mondatai ostorszíjhoz hasonlóan nagyot csattannak az olvasó hátán, merthogy Európában élünk, ugyanazokat a kisstílű hibákat ejtjük, ugyanazon sémák alapján gondolkodunk, ugyanazon szánalmas megfelelési kényszer rabigáját nyögjük, bűneink is hasonszőrűek. 
Ezért aztán ne csodálkozzunk, ha bűneink feloldozásaként szavakból font ösztökéjével "simogatva" próbál minket jobb belátásra bírni a bakon ülő Verhulst.

A Problemszki szálloda volt az első a sorban, amin hozzáedződhettünk (?) az író egyedi stílusához.
Ebben a dokumentumregényében egy afrikai fényképész sorsának alakulását követhetjük nyomon az egyik belga menekültszálláson, meglehetősen fekete humorral tálalva.

A 2006-ban (magyarul 2010-ben) megjelent Semmivégre című, önéletrajzi elemekben bővelkedő, regényét olvasva küzdhettem a torkomban folyamatosan megjelenő gombóc ellenére a röhögéstől. 
Az alkoholista család tragikomédiája olyannyira plasztikusra sikeredett, hogy 2009-ben film is készült belőle Szarul állnak a dolgok címmel. A mozgókép azon ritka adaptációk egyike, mely méltó párja az írott szövegnek.


Az emberi faj szánalmas vergődését - az őslevesből történő kikecmergésétől korunk ön- és világpusztításával bezárólag - a 2008-ban megjelent Elcseszett napok egy elcseszett bolygón című regényében foglalja össze rendkívül lényegre törően és frappánsan. Amennyiben értesüléseim igaznak bizonyulnak, hamarosan film is készül a könyvből.



Fentiek ismeretében és tudatában izgatottan vártam a 2011-ben, itthon 2014. szeptember 29-én, magyarul megjelent, negyedik kötetet.
Rá is vetődtem iziben, mint láncos kutya a koncra.

Már az első pár mondat az emlékezetembe idézte az ismerős, egyedi stílust, zamatot. 
Majd gyorsan sommázhattam is habzsolásom eredményét:  
"A regény első harmada egy pamflet,
amitől a befogadó paff lett."
Kínrímemnek sajnos csak az első mondata helytálló, a második - esetemben - nem fedi a valóságot.
Valóban egy pamfletet olvashatunk, amiben szépen felsorolja Verhulst, miért is lehet minimum nem szeretni, ha nem is mindjárt teljes mértékben elutasítani a katolikus egyházat.
Megkapjuk a gyermek kereszteshadjáratok, a pedofil papok/apácák, a holokauszt fölött  jobb esetben csak szemet hunyó, rosszabb esetben azt kiszolgáló szemforgató papság rémtetteit, tragédiáit szép csokorba gyűjtve, korporáléval masnira kötve.

Aztán megismerhetjük a magánéleti szálat: a zátonyra futott házasságot, az édesanya (aki pillanatok múlva távozik is az árnyékvilágból) négy fal közötti vallásosságát, az elbeszélő ateizmusát.
Mindezt belengi Krisztus július 21-én esedékes eljövetelét megelőző izgatott készülődés és várakozás, mely nap egyébként is nemzeti ünnep: 1836-ban Belgium első királya Lipót ezen a napon tette le alkotmányos esküjét.
Az eleve több etnikumú ország lakosainak elkülönülése a Krisztusi szeretet fokozódásával egyenesen arányosan felerősödik. A flamandok és vallonok versengésbe kezdenek, melyikük himnusza érdemesültebb a megváltó üdvözlésére.
Közben a faji és mindenféle előítéletek is pellengérre állíttatnak, megkapjuk a hivatalnokok, a városi elöljárók és a seggnyalásból karriert építők finoman cizellált karikatúráját is szép albumba kötve.

Természetesen a fogyasztói társadalom marketing-cölöpökre épült fellegvára is szilárdabb talpazatra igyekszik szert tenni a Jézushoz köthető árukapcsolás által. Minden eladó! Mely állítás most még fokozottabban válik igazzá: az is gazdára talál, ami valójában nem létezik, persze van, aki ebből is hasznot húz...

De hogy ne csak az árnyoldalait lássuk a várakozásnak, történnek jó dolgok is. 
Az emberek megnyílnak egymás előtt, a szomszédok szóban elegyednek egymással, a rendőrök kedvesek, a városlakók szociális érzékenysége a felszínre tör. Az élet élhetőbbnek, az emberek szerethetőbbnek tűnnek.
Egyfajta lebutított, felebaráti szereteten és elfogadáson alapuló (kell ennél több amúgy?) vallásosság jellemzi a Krisztusra várókat.
És újból feltámad a hit, amit maga az egyház nyom/pusztít el a reguláival, az önmagát más vallások fölé helyezni akarásával. 
És az olvasó is hisz, gombóccal a torkában (újfent, mint már annyiszor Verhulstot olvasva), hogy ugye, majd most...

És hamarosan felhágunk a regény  csúcspontjára, ahol is választ kapunk (?) kérdéseinkre. 
De nem lövöm le a poént, mert van poén, még akkor is, ha verhulsti és igazából nincs is kedvünk rajta röhögni.

Aztán a tetőfokról lefelé cammogó, a fentiekben hasonlatként citált, koncos kutyának rá kellett jönnie, hogy lerágott csonton nyammogott végig.

A könyvet lezáró idézetet választom én is ezen gondolatsor lezárásaként:
"Felele Pilátus: A mit megírtam, megírtam."
János 19:22

Szóval sajnálom, de ez most számomra kevésnek bizonyult.
Az egyház ilyetén ostorozása már régen lejárt lemez. 
Talán, ha 10 évvel hamarabb olvasom a szöveget, még rábólintok, valamiféle polgárpukkasztást látok benne.
De nem mond semmi újat, nem szembesít semmi eddig fel nem ismert problémával. Mintha önmagát ismételné a szerző. 
Bizonyos paneljai itt is beépítésre kerülnek, mint például a Krisztus tolmácsául választott menekült, később kitoloncolt, kislány figurája.
Remélem, nem veszett ki a szerzőből a lázadó hajlam, mert ez most csak kivonata Önmagának.
Végig olyan érzésem volt a könyv olvasása során, hogy ez csak egy ötletbörze, jegyzet egy később megírandó regényhez. 
Nem kaptam meg azokat a masszív, gyomorszájba mért ütéseket, amik továbbgondolásra ösztönöznének.
Igaz, nehéz lehet egy katolikus értékek mentén szocializálódott (bárhol éljünk is Európában) őslakosnak olyan igazán az elevenébe vágni a katolikus egyháznak. Mert ha más nem - ateizmusunk (?) ellenére is - nagyanyáink hangja kísért a múltból: "Nem félsz, hogy megver a Jóisten?".
(Ha már Jóisten, miért verne meg? De azért tartunk tőle.)
A fekete bárány ugyan kibégetett a nyájból, de velük menetel a biztonságot nyújtó akolba.

Fentiektől függetlenül most is megkaptam kedvenc mondataimat, amiknek köszönhetően nem rendült meg a Verhulstba vetett hitem és bizodalmam:
"...ha valamely nemzet a történelem során valahol túlzott lelkesedéssel kezdte el zengedezni himnuszát, akkor az emberiség újfent eljutott arra a pontra, hogy bebizonyítsa, civilizáltságának foka nem valami dicséretes."
"Az évszázad poénja; na igen, de ahhoz, hogy azt megértsük, képesnek kéne lennünk az öniróniára, arra, hogy kívülről nézzük és ne vegyük olyan halálosan komolyan saját magunkat."

Talán a túlzott elvárásaim, és a témát tekintve eleddig felülmúlhatatlan regény: Arnon Grunberg - A zsidó messiás ismerete járultak hozzá nem túl lelkes véleményem papírra vetéséhez! - nyugtatgatom még most is magam.

Dimitri Verhulst: Krisztus bevonulása Brüsszelbe
Kiadó: Európa
Megjelenés: 2014.
Oldalszám: 184
Ára: 2490 Ft

Ja! Mielőtt még elfeledném a bevezetőben megígért "irodalmi" jelző magyarázatát.
A regény címe nem véletlenül az, ami.
James Ensor belga expresszionista festő 1889-ben alkotott festményének címét vette kölcsön Verhulst.
A képet tanulmányozva közelebb jutunk a prózához, mondhatni írott formában kapjuk meg a festményt; és a regényt olvasva a műalkotáshoz hasonló kompozíció jelenik meg elménk vásznán.
Tehát mégis működik Verhulst szövege, csak  megint velem van baj (?).



A zárójel zárójelének zárójele.
Levezetésképp nézzük meg a témához szervesen illeszkedő, mára már klasszikussá vált, játékfilmet: