"Egy percnél többet nem szabad elvárni a tökéletességtől."
Ahogyan megboldogult nagyanyám az
anyagi „túl” jólét személyiségtorzító hatásait „A kutya is jó dolgában vész meg.” mondattal sommázta,
ugyanúgy nekem is ez a kifejezés tolult elmémbe, miután átgondoltam az imént olvasottakat.
Azt már Bret Easton Ellis óta
tudjuk, hogy komoly yuppienak sem egyszerű lenni a mai világban.
A Chuck Palahniuk jegyezte Harcosok
Klubja aztán tovább árnyalja ezt az igazságot.
(A regényből készült, azonos című
- mára kultfilmmé vált - mozgókép ezen írásnak nem képezi tárgyát.)
Miért jutottak eszembe nagyanyám
szavai?
Adott egy névtelen (talán
Tyler?), munkájában sikeres, egzisztenciájában megingathatatlan,
párkapcsolatban élő, fiatal amerikai férfi (vagy az alteregója/a másik énje).
Ezzel be is kapcsolhatjuk a
villogó neontáblát: Megvalósult Amerikai Álom.
Igen ám, de a tökéletes nem elég.
Sőt nincs is rá szükség!
Az önpusztítás, ami megnyugtatja
a mindennapi munka-fogyasztás mókuskerekébe beragadt elmét.
A pusztítás pedig egyértelműen a
fogyasztói társadalom elleni kiáltvány, szavak helyett tettekkel, a kollektív
tudat megalitjába vésve.
(Míg Easton Batemanje - az
Amerikai psychoból - mások
megcsonkítása, megalázása által szabadítja fel magát, a palahniuki hős önmaga
anyagi és fizikai pusztításában leli örömét.
Ugyanakkor Tyler könnyen
párhuzamba állítható Ballard Karamboljának szereplőivel, akik hasonlóan
unalomból, de szexuális célzattal, roncsolják testüket és autóikat. Ám ott nem
jelenik meg markánsan kidolgozott eszmerendszer, hacsak nem tekintjük
luddítáknak őket. Sokkal inkább egyfajta torz esztétikai kategória kidolgozásán
fáradoznak a Karambol hősei. Ballard pedig megnyeri a „stilizál” szót
legtöbbször papírra vető szerző világbajnoki címét.)
És ezen a ponton nézzünk
magunkba!
Bizonyára mindannyiunkban
felmerült már a gondolat: napról napra prostituálódni kényszerülünk a munka
világában, hogy megszerezzük/megszervezzük a pénz könyörtelen hatalmát önmagunk
fölött. Hagyjuk, hogy vágyak ébredjenek bennünk olyan dolgok iránt, amikre
igazából nincs szükségünk, de ha netán mégis, nem marad időnk élvezni, mert
újabb aktusba kell belefeküdnünk Mammon kegyeinek elnyerése érdekében.
Ilyenkor eljátszunk a
gondolattal: „Most felállok és megmondom neki/ráborítok
valamit/felgyújtom/felrobbantom.”
Ismerős ugye? Még ha kellemetlen
is bevallani, de bizony elméleti szintem mi is destruktívvá válunk pár perc
erejéig, hogy aztán behúzott farokkal térjünk vissza a nyájhoz. Magunkban
persze jót mosolygunk a fejben lejátszódó eseményeken.
Ezzel az
önreflexióval könnyen beláthatóvá válik, hogy az író szavai sem (mindig) veendők véresen
komolyan, sokkal inkább a túlzás eszközeiként vannak jelen, mintsem a fiktív
tér „belakhatóbbá” tétele érdekében.
És itt köszön ránk, amit a
bevezetőben írtam az alapigazság árnyalására vonatkozóan: Palahniuk – amit
Ellis is alkalmaz, de nyíltan nem vállal fel – él a humor eszközével, és
meglebbenti a függönyt, ami mögött ott mosolyog, miközben nyers, egyszerű
szavaival borzolja az idegeinket.
A minimalista szöveg diktálta
tempót meg nem törik, de más kontextusba helyezik a mondanivalót, az ilyes
kiszólások:
„Azt akartam, hogy az egész
bolygó elérje a mélypontot.
Miközben összevertem azt a
szerencsétlen kölyköt, legszívesebben golyót röpítettem volna minden egyes
panda szeme közé, amelyik nem hajlandó kefélni a fajfenntartás érdekében.
Megszigonyoztam volna minden egyes bálnát, amelyik feladja a harcot, és
önszántából partra veti magát.”
Ha csak a szavakat olvassuk, megborzongtat
a belőlük áradó destruktívitás, de ha ráérzünk az írói stílus ízére, itt
hangosan felröhögünk. (Már, ha fogékonyak vagyunk az effajta humorra.)
A konzumtársadalom definiálására, kialakulásának, fejlődésének magyarázatára tett törekvések
írásos dokumentációjával könyvtárakat lehetne megtölteni, és még akkor sem
értenénk semmit.
Szerzőnk ezt egy
csuklómozdulattal kipipálja:
„- A történelem mostohagyermekei
vagyunk, a televízió belénk nevelte, hogy egy nap multimilliomosok és
filmcsillagok és rocksztárok leszünk. De nem így történt. Most jöttünk rá erre
a szomorú igazságra, úgyhogy jobban teszi, ha nem szórakozik velünk.”
És, ha már magunkénak érezzük a
bölcsek kövét, nyugalomra még ekkor sincs okunk, mert Palahniuk összetöri az
elénk tartott tükröt, hogy sokszorozva lássuk az eddig arcunkba dörzsölt
szennyet, amit csak a teljes és tökéletes pusztítás tüntethet el:
„- A mi korosztályunk nem élt át
háborúkat és gazdasági válságokat, mégis háború pusztít szívünkben, és egész
életünk egyetlen lelki válság. Forradalomra készülünk a kultúra ellen.
Krízisünk spirituális természetű, és végigkíséri életünket.”
Utóbbi mondatban a gazdasági
válság kitétel már aktualitását vesztette, de a többi sajnos(?) igaz…
Nem látok más kiutat a Palahniuk
által felfestett, sötét jövő bekövetkeztének elkerülésére, csak ha forradalmat
robbantunk ki a kultúra mellett, és a kor elvárásaira rácáfolva, 3 dimenzióban
olvasunk!
Kezdjük először a Harcosok
Klubjával, már csak a jó hangulat megalapozása végett is.
Mert, ami a filmes adaptációban
véresen komoly, az itt – pofon helyett – poénként iszonyat nagyot csattan:
„- Ha Marilyn Monroe élne, tudod,
mit csinálna éppen?...
…- A koporsója fedelét
kaparászná.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése