Ha a hegy nem megy... (Ilija Trojanow - Világok gyűjtője)

Egyszer azt az idealista kijelentést tettem, hogy idegen kultúrákat - mielőtt minden sztereotípiát végigvennénk, vagy prekoncepciókat állítanánk - csak úgy ismerhetünk meg,  ha oda megyünk és ott élünk. De nem ám, mint valami rossz antropológusok (bocsánat, ha valakit szakmájában sértettem), hanem a legteljesebb mértékben próbálunk szimbiózist kialakítani a helyiekkel, és eggyé válni velük.

Erre persze Robi barátom, azt válaszolta, hogy ilyen idealista gondolat és naivitás is csak nekem juthat eszembe.

 

Aztán széles mosoly szaladt körbe a fejemen, amikor elolvastam Ilija Trojanow Világok gyűjtője című regényét.

Megnyugtató, hogy rajtam kívül létezett még egy ember, aki azt gondolta, amit én; annyi különbséggel, hogy ő a gyakorlatba is átültette, ami nekem örök fantázia marad.

Az úriember a Sir Richard Francis Burton nevet viselte 1821-1890 között, míg árnyékvilágunkban vendégeskedett, és két földrészen három kultúrát és számtalan mikroközösséget is otthonosan belakott.

 Brit katonaként Indiában kezdte karrierjét, de sajátos életfelfogásának köszönhetően honfitársai számára lett idegen, miközben a helyi nyelvjárásokat, szokásokat tökéletesen megáévá tette. Ruhaviselete, a helyi vallásban, filozófiai eszmerendszerben való elmélyülése, mimikrije szabad átjárást biztosított számára a törzsek és a kasztok között. Övéi megvetették, de tudását a Brit nemzet indiai jelenlétének legitimizálására fordították a tárgyalások során.

Neki köszönhetjük a Káma-Szútra teljes egészének angolra fordítását.

A regényben Burton bennszülött szolgája, egy bérírnok tollába mondja gazdája kalandjait és együttélésének történetét egy kurtizánnal.

(A brit kolonialisták életét, őslakosokkal való együtt-élhetetlenségét más szempontból, rendkívül érzékletesen tárgyalja az E.M. Forster által jegyzett Út Indiába című regény. Mellesleg kötelező jelleggel ajánlom is, hátha tanulunk egy kis emberséget belőle.

Bővebben: Út Indiába

Lustáknak film: 

Út Indiába (mozgóképes szöveg)

Akik meg a komikusabb „brit katona Indiában” megközelítést kultiválják, azoknak George MacDonald Fraser: Flashman című könyvét ajánlom. Nekem annyira nem tetszett, talán mert elvárásaim voltak, de ez legyen az én bajom.

Erről itt: George MacDonald Fraser )

Rövid angliai pihenőt követően Arábiában találjuk hősünket, ahol a kormányzó, a pasa és ottani barátai elbeszéléseiből, visszaemlékezéseiből kapunk képet Burton tevékenységéről.

Az iszlám hitet is tudós módon elsajátító európai, álruhában – a csak igazhitűek által megtehető – a mekkai zarándoklatot is teljesíti.

Alkalmazkodóképessége közvetlen barátaival is képes elhitetni, hogy közülük való, csak éppen furcsa, emberrel van dolguk.

(Az atmoszféra, életérzés megalapozásához, elmélyítéséhez Orhan Pamuk bármely regényét bátran tudom ajánlani. Nekem igen nagy élmény volt A nevem Piros című könyve. 

Bővebben: Török gyerek megvágta )

Harmadik nagy kalandját Kelet-Afrikában éli át, amiről zanzibári, rabszolga expedícióvezetője számol be.

John Hanning Speke–kel a Nílus forrását kutatják, miközben fehér emberként először jutnak el a Tanganyika és Viktória tavakhoz. A két felfedező eltérő személyisége (a természetet leigázni és uralni vágyó Speke, illetve a kultúrát megismerni és leírni vágyó Burton)  számos konfliktushoz vezet.

Ha eddig viszolyogtunk a fehér ember butaságától, akkor mostanra a megvetés érzéséig is eljuthatunk.

Burton a be nem avatkozva való megfigyelés híve, míg az európai gőg a hatalom megalapozására/kiteljesítésére és az erő fitogtatására helyezi a hangsúlyt.

(Ha ez nem elég az afrikában – a „civilizáció érdekében” - elkövetett embertelenségek megismeréséhez; márpedig nem, mert ismernünk kell veszett fajtánk gaztetteit, hogy kevésbé düllesszük fehér mellkasunk; akkor kötelező Mario Vargas Llosa: A kelta álma című regénye.

Ez tényleg ALAPMŰ!!!

Bővebben: Takács Ferenc - A világon mindenütt
Ökoszisztéma V.S. ember mérkőzés, orosz nyelven, megtekinthető itt: A szibériai borbély , vagy kivárható emitt: Portos, Aramis)

És hogy miért nagyszerű és megismételhetetlen Trojanow regénye?

Mert úgy beszél el egy történetet, sok fiktív szállal, hogy nem akar az olvasójára tukmálni semmilyen véleményt; főhősét csak annak környezete által jellemzi.

„…megkísérli elmagyarázni, miért nem érti a Nyugat máig sem más világok titkait és dinamizmusát.”

Leírásai annyira plasztikusak, hogy szinte érezni véltem az illatokat/szagokat, láttam a fényeket, éreztem az ízeket, a homok súlyát, hallottam az állatok hangját.

És igen, átéreztem a magára maradt, másként gondolkodó fehér ember lelki gyötrődését, megfelelni akarását egy számára idegen, de ugyanakkor tisztelt és feltételek nélkül elfogadott kultúrában.

Megerősödött a hitem, hogy az intézményesített vallás, a mindent tudás képzete, az egyéni akarat másokra oktrojálása nem vezet sehova.

Az odafigyelés a másik emberre (nemre, fajra, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül), vágyainak, érzéseinek megismerése, a benne rejtező értékek felfedezése és beépítése saját személyiségembe – számomra - az egyetlen járható út.

Ja, hogy megint magamra maradtam naiv idealizmusommal?

Megnyugtatásul közlöm, nem vagyok egyedül: Ilija Trojanow hű társam a világok gyűjtésében, és az alapigazság terjesztésében: „…könyvet, tollat, asszonyt ne adj kölcsön, eltépve, eltörve, elrontva kapod vissza.”

Richard Francis Burton életéről bővebben: Sir Burton (de nem birka van benne)...

Nap lánya - Esztétikai Bungee Jumping kötél nélkül

Mielőtt kezdetét venné mai szellemi vakrepülésem, elöljáróban szeretném tisztázni: nagy tisztelője vagyok a női nemnek, bár az igennek jobban tudok örülni.

(Fenti kijelentésre azért került sor, mert az elkövetkezendőkben nem feltétlenül a gyengébbik nem méltatása jövend el, és így legalább enyhítem némileg a hímsoviniszta billog égető érzését.)

Hogy az elején kezdjem: napi rendszerességgel megtekintem a „nap lánya” fotóit, a későbbiekben ismertetendő weboldalon.

Mivel nem minden olvasóm az én szűkebb pátriámból származik, fellebbentem a fátylat, miről is makogok.

Van itt egy megyei napilap, ami Kelet Magyarország címmel jelenik meg. Lokális szinten csak Tirpák Harsonának hívjuk. (Legalábbis jómagam.)

Ezen sajtóorgánumról annyit érdemes tudni, hogy senki nem olvassa, de mindenkinek jár. Azaz a jólét egy helyi fokmérője.

Amennyiben az ember fia/lánya azon régi megszokások rabja, hogy szívesen vesz a kezébe nyomtatott újságot, a papír érintésén túl megmerítkezhet a múlt állóvizében is, mert a legfrissebb szám általában két nappal korábbi híreket tartalmaz. Azokat sem pontosan.  Ha tartalmaz híreket…

Viszont a „Píjár” fogás itt is működik: Reklámozz nővel.

A hátsó oldalon minden nap egy, a megyénkben született vagy itt élő, hölgy tárja bájait(?) a jobb sorsra érdemes olvasó szemei elé.

Tekintettel arra, hogy egy újságról van szó, csak egy fotó megjelenítésére van lehetőség.

De hála a villamosításnak, a napilap internetes kispajtása a szon (szabolcs online) néven elhíresült portál is rendelkezésünkre áll, ahol a gyorsaság túlszárnyal minden képzeletet, így böngészésünk időpontjához képest akár egy nappal korábbi híreket is megismerhetünk. (Szinte már filmre kívánkozik a dolog: Robert Zemeckis felkészülhet.)

Itt aztán további 40-70 képet is megtekinthetünk az exhibicionista hölgy(?) corpusáról.

Ha másért nem is, ezen fotók szemrevételezése ürügyén, napi rendszerességgel keresem fel az oldalt.

És ezen a ponton rá is térnék a képanyag ismertetésére, a teljesség igényét mellőzve.

A fotósok egyértelműen deklarálták, hogy semmilyen szín alatt nem törekednek a művészi kompozíciók megkreálására, sőt kísérletet sem tesznek ilyen irányú kilengésre.

Elsődleges szempont a hölgyek anatómiájának minél realisztikusabb feltárása. Ezáltal egyrészt biológiai ismereteinket eleveníthetjük fel, másrészt az esztétika tajtékos vizein is raftingolhatunk egyet, mikor is smink nélkül szuperközeliben kapjuk a gyulladt szőrtüszőt visszeres nézőgumónkba.

A képeken megjelenő hölgyek első csoportja a 15-17 éves korosztály, akik oly zsengék, ha letörjük a karjukat, még visszanő.

Mivel emlőjük még strumma okozta duzzanatra sem hasonlít, előszeretettel turbózzák dekoltázsukat úgynevezett push up melltartóval, minek következtében bájos pofikájukat  barnás-lila mellbimbóárnyak keretezik, megszüntetvén az amúgy élettanilag mellőzhetetlen (érted: mell-őz-hetetlen…) nyak nevű szervet.

Mivel igen fiatal egyedekről van szó, elgondolkodik az ember, hol van ilyenkor a szülő, vagy az UNICEF…

Persze ők már sminkelnek is! És itt ragadom meg az alkalmat, hogy tolmácsoljam üzenetem a mindenkori oktatáspolitikusok felé: a rajzórai színkeverés és ecsetkezelés elmélyítésére / elsajátíttatására magasabb óraszámot biztosítani szíveskedjenek.

Binky bohóc ezen hölgyeményekhez mérten szolíd koktélsminkkel az arcán lép a nagyérdemű elé. (Igaz, hasonló érzelmi megnyilvánulást vált ki, mint a fenti lánykák. Feltéve, hogy előbbieket a harsány hahota előcsalogatása motiválta jelentkezésük során.)

A látvány fokozása érdekében, kisegészítő gyanánt, elengedhetetlen kellék a magas sarkú cipő, ami a francia bugyihoz és a méta mackóalsóhoz is egyaránt divatos viselet (már amennyiben az divat, amit a képeken látható lánykák propagálnak).

Amikor ezen „járászati segédeszköz” a klasszikus őzikelábakkal párosul (Bambi 4 év után exhumált lábszára), az ember már hívja is a gipszelőt, hogy itt bizony feladat lesz az első 0,2 mm-es kavicsra való tiprást követően.

Bizonyára trendi az osztályközösségben ilyen fotókkal menőzni, ezért fenti korosztály felülreprezentált a nap lánya oldalon.

Térjünk át a következő életkori decilisre, azon belül is a második X vége felé járó, sok esetben már családanya szerepbe belezavarodott, nők fotóira.

Ők azok, akik már letettek valamit az asztalra, de nem hajlandók meghallani az idők szavát és érzékelni a természet testükre mért csapásait. Fejben ők még 15 évesek, így a „nyolcvan kilós színpicsára” bátran rángatják fel a forrónadrágot. Bizonyára csemetéiket „anya képei” láttán a büszkeség - a még nem szobatiszta utódok esetében – a pisi önti el.

Ezen hölgyek az előbbiekben ismertetett korosztályhoz mérten is többet tárnak fel testükből, mint amit az egyszerű befogadó - vallásából való kitérés kockázata nélkül - elvisel.

A Káma-Szútra kiegészítő kötetében sem látható (szólóban bemutatott) pózokba kitekert hölgyek csábos (nem egyszer szemtengelyferdülés akkut problémájával küzdve) tekintettel mosolyognak a kamerába.

Gondolom, a fotósoknak  jelentős többletköltséget jelent az ezen vigyorokba tönkrement optikák pótlása.

Az „anya kategórián” belül 100 hölgyből mondjuk 1 marad a tisztességes családanya (kitágított – és itt nem a nő genitáliákra gondolok (kivételesen)) szerepkörén belül, de nagy valószínűséggel ő nem a saját gyermekét hozta világra. (Ezen a mondaton el lehet gondolkodni, de nem érdemes.)

És most jöjjenek azon hölgyek, akik a ruhájukkal együtt az önkritikájukat is benn felejtették a szekrényben, amit lomtalanításkor kidobtak; ráadásul, nagy valószínűséggel, annak ajtaján volt a háztartás egyetlen tükre is.

Ezen csoportot életkor szerint nem lehet behatárolni.

Mondhatni, vegyes, mint a koldus-defekátum.

Az egyetlen közös bennük a jelentős súlyfelesleg, és a meglehetősen előnytelenül megválasztott ruhák, kiegészítők.

Az egy dolog, hogy a testükről leszívható háj 2 közepes méretű (15 liter, csak ha valaki űrtmértéktani kutatásokba kezdene) zsíroskupában férne el. De ezt az egésze apokrif alakzatot neccruciba csomagolják. Lehetőleg neonrózsaszínbe.

Ha a KÖJÁL jogutód intézményének (ÁNTSZ) pribékjei, mondjuk a húsboltban találkoznának a hölggyel, bezárnák és egy életre körbeszalagoznák az elárusító helyet; és a teremtő sem tudná meggyőzni őket, hogy nem egy genetikailag módosított sódarral volt dolguk.

Annyi értelme van ezen hölgyeket több perspektívából fotózni, mint ha egy acélgolyóval járnánk el hasonló módon: A fénytörés érdekes lehet, de új tulajdonságot nem fedezünk fel.

Tekintettel arra, hogy megyémet a vidékhez sorolom, azon belül is a mezőgazdasági ágazat egykori fellegvárához, igen szép számban találhatóak még itt traktorok.

Egy-egy ilyen napi lány fotó felbukkanása után gyakran érkezik a helyi Green Peace  aktivisták segélyhívása a nagyobb gépparkkal rendelkező gazdákhoz, miszerint MTZ-jükkel igyekezzenek az Ér patak (helyi mesterséges vízelvezető rendszer) partjára, mert megint felúszott egy fehérbálna. 

Az amúgy sem szárnyaló mezőgazdaságra további terheket ró a téves riasztásból és kiszállásból származó üzemanyagköltség. A képszerkesztőknek már csak ezen oknál fogva is érdemesebb lenne jobban megválogatni a napi dózis minőségét, ha nem szeretnék, hogy végleg leszakadjunk Európa testéről. (Aki mellesleg szintén nő…)

A képekhez minden nap kapunk egy egy-két mondatos magyarázatot is.

Ezekből megtudhatjuk, hogy a hölgyek - szinte egytől egyig - modellek akarnak lenni.

(Egy részük már most az, csak éppen anyahajó- vagy tank modell, de persze ezt csak zárójelben jegyzem meg.)

Általában boldog párkapcsolatban (pár boldog kapcsolatban?) élnek, vagy most kezdtek új életet.

Sokuk fél a fotózástól (de ennek ellenére sikeres modell szeretne lenni), és ilyenkor barátnőjük (aki szintén feltűnik egy közös fotón, és még csúnyább, mint a félénk lány) kíséri el őket.

Azt is megtudhatjuk, hogy legtöbbjük magabiztosan mozog (már amelyiket nem toronydaruval vagy homlokrakodóval kell a tér egy más pontjára áthelyezni) a kamera előtt.

(Egyszer egy olyan hölgyet is megnéznék, aki a kamera mögött mozog magabiztosan. Nagy valószínűséggel nem venném észre hiányát az így megörökített tájban.)

És a végére hagytam a kedvencemet: mindenkinek van egy mottója, ami az életét meghatározza.

Persze nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni. Mert ez még annál is rosszabb szokott lenni, mint amire képesek vagyunk gondolni.

Az, hogy „élj a mának” még a mélyenszántó gondolatok közé tartozik.

Van itt olyan, hogy „minden napod úgy éld, mint ha az utolsó lenne”, „élj úgy, hogy ha visszanézed az életed, ne tudd, akció vagy pornófilmet nézel” (Némelyiket elnézve egy mozgalmas zombi holocaust tematikájú filmet pillanatok alatt leforgathatna.)

Szóval extramagvas gondolatok, gigaművelt, alulöltözött szépségektől.

Mire lehet még szüksége egy férfiembernek ezek után?

Talán egy üveg pálinkára, és egy pár kötőtűre, hogy előbbi elfogyasztását követően ne érezze utóbbiak szemüregbe való hatolását (szép magyar mondattal).

És a fokozhatatlan fokozása: a szomszédos, két megye napilapjának is van nap lánya rovata.

A felkorbácsolt kíváncsiság az alábbi címeken, napi rendszerességgel csillapítható (nagykorú felügyelete mellett, saját felelősségre):

http://naplanya.szon.hu/

http://naplanya.haon.hu/

http://naplanya.boon.hu/

  

A progressziótól az agresszióig

Mint minden családban, a hétvége, amikor épp nem kell sehova sem menni, nálunk is a rekreáció jegyében telik. (Évente egy hétvégi nap, nem feltétlen’ vasárnap).

A tegnapi napon sikerült úgy alakítanom életem folyását, hogy a hétköznapok során összeharácsolt kulturális javak értő befogadására mintegy 3 óra álljon rendelkezésemre.

Az utóbbi időben előszeretettel hallgatok progresszív rockzenét, ami mindig is szerepelt az általam preferált műfajok listáján, csak a közelmúltban háttérbe látszott szorulni.

Most egy régen körözött albumot is sikerült becserkésznem, így aztán éreztem: itt hamarosan olyan befogadás veszi majd kezdetét, mint macskát defekálni.

A progresszív rockzene alfajait, finomságait napokig tárgyalhatnánk, anélkül, hogy leglényegéhez igazán közel férkőznénk; ezért egy egyszerű, plasztikus képen keresztül kívánom szemléltetni, hogyan képzelhető el / élhető át annak, aki csak hírből ismeri.

Szóval ezen zenei műfajnak a hallgatóra gyakorolt hatása hasonlatos ahhoz az impresszióhoz, mikor is az ember epilepsziás partnerrel létesít szexuális kapcsolatot.

Kétszer ugyanaz az élmény nem élhető át, mert soha nem tudhatjuk, hogy az aktus sikerességében hozzánk hasonló mértékben motivált egyeden már a roham egyértelmű jelei mutatkoznak, vagy valóban ilyen mértékben képes átadni magát a közösen hajszolt élvezeteknek.

(Nememből és szexuális orientációmból adódóan a fentiekben a partner megjelölésekor „nőt” illet volna írnom, ám feltételezem és egyúttal megengedem, hogy velem ellentétes nemű humanoidok is készek a műfaj befogadására, így könnyebben átélhető számukra is a hasonlatban való megmártózás, ha nyitott genderrel bír a partner.)

Szélesen mosolygó Buddha lélekkel ültem le a zenelejátszó berendezés elé, kiiktatva minden „pro logic” és egyéb úri huncutságot, ami a hanganyag valós megszólalását torzíthatja, és kényelembe helyeztem magam a stereo háromszög csúcsában.

A „Play” gombra gyakorolt, határozott presszióval útjára indítottam kicsiny sajkámat a zene tengerén.

A hanghullámok mintegy érzéki örömöt nyújtva nyalogatták hallójárataim és a fülcimpáim.

Derűs, nyugodt vízfelszínen hagytam magam mögött a kikötőt, miközben végéhez közelített a zenei prológus.

Mivel a kormánynál Prog kapitány teljesített szolgálatot, könnyen sejthető volt, hogy kalandokban és meglepetésekben gazdag útnak nézek elébe. Ám a vártnál hamarabb csapott át a taton az első hullám, majdnem magával sodorván jómagamat is.

Gyakorlott zenehallgatóként azonnal beazonosítottam, hogy az anyahajó tülköléséhez hasonlatos hanglöket nem képezi szerves részét, az általam a lejátszóba helyezett hanghordozó digitálisan rögzített jeleinek.

Kifinomult hallásomnak köszönhetően viszonylag játszi könnyedséggel azonosítottam a zaj forrását: életem párja a heti aktuális porszívózás idejét a „most”-tal határozta meg.

Lelkem Buddhája összevonta szemöldökét, ám továbbra is mosolyogva a hangerőszabályzó intenzív tekerésére biztatott. Miután már a mellkasomban éreztem a jól ismert hullámok robaját, tovább folytattuk utunkat a nyílt víz irányába.

Túl az első opuson, újabb zajszennyezésre lettem figyelmes.

Ezúttal a klasszikus orgonahangon kívül, éles - szintén elektronikusan generált – hang karistolta fülem üllőjét egyre közelebbről.

Most a kisfiam jelent meg a mai bababörzén zsákmányolt, elemekkel üzemben tartott, méhecske alakú gyermekdalsugárzó kézi készülékével.

Helyenként még színesítette a zenei élményt az Old MacDonald, ám egy idő után a kakofónia jelei kezdtek dominánssá válni.

Sajnos a racionális érvek nem győzték meg magzatomat arról, a csak számomra kívánatos idilli közeljövő-képről, amelyben ketten – apa és fia – fogadjuk be a zenét, miután likvidáltuk a műanyag szörnyet.

Buddha már nem mosolygott, csak elfehéredő hüvelykujjamra gyakorolt további nyomással fokozta a hangerőt.

Ekkorra már a szomszéd is kihasította a maga kis szeletét az aktív befogadás közösségkovácsoló élményéből, és önként csatlakozott békés családi szórakozásunkhoz. Először csak a zenében fellelhető ütemtől erősen eltérő amplitúdóval kezdte a válaszfalat ütlegelni, mintegy értésünkre adva, hogy kedvére való előadót választottunk és a hangszint is optimális a számára.

Mivel eddigre már rezonált az egész lakás, a hangsugárzók Jerikó kürtjeiként működve, kis ételkiadó ablakot nyitottak a szomszéd szemmagasságában.

Így még jobban megmerítkezhetett a zenei katarzisban, minek folyományaként jószomszédi szándéktól vezérelve tudtomra adta, hogy édesanyám ifjabb korában előszeretettel hódolt a promiszkuitásnak, illetve az ezen magatartására vonatkozó jelző előtt, egy a kellemetlen testszagára (mármint anyámnak) vonatkozó megjegyzést is odabiggyesztett.

Tudtomra adta továbbá, ha teljes fizikai valójában sikerül benyomulni a lakásba, egy későbbi időpontban, számomra nem előnyös élettani helyzetben és szokatlan közegben (jelesül a ravatalon) fog velem coitálni.

(Mindeddig meg voltam győződve róla, hogy heteroszexuális párkapcsolatban élő, boldog családapát tisztelhetek benne. De íme a zene felszabadító ereje: töredelmesen beismerte, hogy ő egy homoszexuális nekrofil, amit büszkén vállal is.)

Mivel egyre több volt a befogadásban zavaró tényező (porszívó, zenélő méhecske, ordító szomszéd), úgy döntöm, felpörgetem az eseményeket.

Egyre gyorsabban kezdtem hallgatni a zenét. Gyorsabban, mint ahogyan a hangok elhagyták volna a membránokat, vagy az olvasófej dekódolta volna a digitális jeleket.

Ezáltal a hallójáratom és a plasztik lapba égetett jelek között vákuum keletkezett, mely egy idő után – mikor átléptem befogadás terén a hangsebességet – hangos durranásban kulminálódott, és én a katarzis következtében eszméletemet vesztettem.

Mint kiderült, a valóságban az történt, hogy az üvöltő hangrendszer/gyermek/porszívó/szomszéd kvartett spontán örömzenélésének életem párja vetett véget; oly módon, hogy a CD-lemezt surikenként használva, a homlokomba állította.

Ezt követően a családi és a jószomszédi béke helyreállítása érdekében közösen meghallgattuk és elénekeltük a Micimackót.

Az est hátralevő részében elkészítettem Babits Mihály, Bródy János és Halász Jutka woodoo-babáját, és csendesen munkához láttam egy fekete kakas és egy kötőtű társaságában. Ekkor már Black Metal szólt a háttérben…

Amúgy ezzel az albummal birkóztam: Haken - Visions