A progressziótól az agresszióig

Mint minden családban, a hétvége, amikor épp nem kell sehova sem menni, nálunk is a rekreáció jegyében telik. (Évente egy hétvégi nap, nem feltétlen’ vasárnap).

A tegnapi napon sikerült úgy alakítanom életem folyását, hogy a hétköznapok során összeharácsolt kulturális javak értő befogadására mintegy 3 óra álljon rendelkezésemre.

Az utóbbi időben előszeretettel hallgatok progresszív rockzenét, ami mindig is szerepelt az általam preferált műfajok listáján, csak a közelmúltban háttérbe látszott szorulni.

Most egy régen körözött albumot is sikerült becserkésznem, így aztán éreztem: itt hamarosan olyan befogadás veszi majd kezdetét, mint macskát defekálni.

A progresszív rockzene alfajait, finomságait napokig tárgyalhatnánk, anélkül, hogy leglényegéhez igazán közel férkőznénk; ezért egy egyszerű, plasztikus képen keresztül kívánom szemléltetni, hogyan képzelhető el / élhető át annak, aki csak hírből ismeri.

Szóval ezen zenei műfajnak a hallgatóra gyakorolt hatása hasonlatos ahhoz az impresszióhoz, mikor is az ember epilepsziás partnerrel létesít szexuális kapcsolatot.

Kétszer ugyanaz az élmény nem élhető át, mert soha nem tudhatjuk, hogy az aktus sikerességében hozzánk hasonló mértékben motivált egyeden már a roham egyértelmű jelei mutatkoznak, vagy valóban ilyen mértékben képes átadni magát a közösen hajszolt élvezeteknek.

(Nememből és szexuális orientációmból adódóan a fentiekben a partner megjelölésekor „nőt” illet volna írnom, ám feltételezem és egyúttal megengedem, hogy velem ellentétes nemű humanoidok is készek a műfaj befogadására, így könnyebben átélhető számukra is a hasonlatban való megmártózás, ha nyitott genderrel bír a partner.)

Szélesen mosolygó Buddha lélekkel ültem le a zenelejátszó berendezés elé, kiiktatva minden „pro logic” és egyéb úri huncutságot, ami a hanganyag valós megszólalását torzíthatja, és kényelembe helyeztem magam a stereo háromszög csúcsában.

A „Play” gombra gyakorolt, határozott presszióval útjára indítottam kicsiny sajkámat a zene tengerén.

A hanghullámok mintegy érzéki örömöt nyújtva nyalogatták hallójárataim és a fülcimpáim.

Derűs, nyugodt vízfelszínen hagytam magam mögött a kikötőt, miközben végéhez közelített a zenei prológus.

Mivel a kormánynál Prog kapitány teljesített szolgálatot, könnyen sejthető volt, hogy kalandokban és meglepetésekben gazdag útnak nézek elébe. Ám a vártnál hamarabb csapott át a taton az első hullám, majdnem magával sodorván jómagamat is.

Gyakorlott zenehallgatóként azonnal beazonosítottam, hogy az anyahajó tülköléséhez hasonlatos hanglöket nem képezi szerves részét, az általam a lejátszóba helyezett hanghordozó digitálisan rögzített jeleinek.

Kifinomult hallásomnak köszönhetően viszonylag játszi könnyedséggel azonosítottam a zaj forrását: életem párja a heti aktuális porszívózás idejét a „most”-tal határozta meg.

Lelkem Buddhája összevonta szemöldökét, ám továbbra is mosolyogva a hangerőszabályzó intenzív tekerésére biztatott. Miután már a mellkasomban éreztem a jól ismert hullámok robaját, tovább folytattuk utunkat a nyílt víz irányába.

Túl az első opuson, újabb zajszennyezésre lettem figyelmes.

Ezúttal a klasszikus orgonahangon kívül, éles - szintén elektronikusan generált – hang karistolta fülem üllőjét egyre közelebbről.

Most a kisfiam jelent meg a mai bababörzén zsákmányolt, elemekkel üzemben tartott, méhecske alakú gyermekdalsugárzó kézi készülékével.

Helyenként még színesítette a zenei élményt az Old MacDonald, ám egy idő után a kakofónia jelei kezdtek dominánssá válni.

Sajnos a racionális érvek nem győzték meg magzatomat arról, a csak számomra kívánatos idilli közeljövő-képről, amelyben ketten – apa és fia – fogadjuk be a zenét, miután likvidáltuk a műanyag szörnyet.

Buddha már nem mosolygott, csak elfehéredő hüvelykujjamra gyakorolt további nyomással fokozta a hangerőt.

Ekkorra már a szomszéd is kihasította a maga kis szeletét az aktív befogadás közösségkovácsoló élményéből, és önként csatlakozott békés családi szórakozásunkhoz. Először csak a zenében fellelhető ütemtől erősen eltérő amplitúdóval kezdte a válaszfalat ütlegelni, mintegy értésünkre adva, hogy kedvére való előadót választottunk és a hangszint is optimális a számára.

Mivel eddigre már rezonált az egész lakás, a hangsugárzók Jerikó kürtjeiként működve, kis ételkiadó ablakot nyitottak a szomszéd szemmagasságában.

Így még jobban megmerítkezhetett a zenei katarzisban, minek folyományaként jószomszédi szándéktól vezérelve tudtomra adta, hogy édesanyám ifjabb korában előszeretettel hódolt a promiszkuitásnak, illetve az ezen magatartására vonatkozó jelző előtt, egy a kellemetlen testszagára (mármint anyámnak) vonatkozó megjegyzést is odabiggyesztett.

Tudtomra adta továbbá, ha teljes fizikai valójában sikerül benyomulni a lakásba, egy későbbi időpontban, számomra nem előnyös élettani helyzetben és szokatlan közegben (jelesül a ravatalon) fog velem coitálni.

(Mindeddig meg voltam győződve róla, hogy heteroszexuális párkapcsolatban élő, boldog családapát tisztelhetek benne. De íme a zene felszabadító ereje: töredelmesen beismerte, hogy ő egy homoszexuális nekrofil, amit büszkén vállal is.)

Mivel egyre több volt a befogadásban zavaró tényező (porszívó, zenélő méhecske, ordító szomszéd), úgy döntöm, felpörgetem az eseményeket.

Egyre gyorsabban kezdtem hallgatni a zenét. Gyorsabban, mint ahogyan a hangok elhagyták volna a membránokat, vagy az olvasófej dekódolta volna a digitális jeleket.

Ezáltal a hallójáratom és a plasztik lapba égetett jelek között vákuum keletkezett, mely egy idő után – mikor átléptem befogadás terén a hangsebességet – hangos durranásban kulminálódott, és én a katarzis következtében eszméletemet vesztettem.

Mint kiderült, a valóságban az történt, hogy az üvöltő hangrendszer/gyermek/porszívó/szomszéd kvartett spontán örömzenélésének életem párja vetett véget; oly módon, hogy a CD-lemezt surikenként használva, a homlokomba állította.

Ezt követően a családi és a jószomszédi béke helyreállítása érdekében közösen meghallgattuk és elénekeltük a Micimackót.

Az est hátralevő részében elkészítettem Babits Mihály, Bródy János és Halász Jutka woodoo-babáját, és csendesen munkához láttam egy fekete kakas és egy kötőtű társaságában. Ekkor már Black Metal szólt a háttérben…

Amúgy ezzel az albummal birkóztam: Haken - Visions