Hogy őszinte legyek, a viktoriánus irodalom soha nem hozott lázba.
Egészen addig, míg nem találkoztam két olyan regénnyel, amelyek cselekménye a fent említett korban játszódik, miközben szerzőik kortárs írók.
Ráadásul, hogy bonyolítsam/sák a helyzetet, az egyiket amerikai férfiember jegyzi, de most nem az ő művéről lesz szó. (Hogy ne öregedjen meg olyan hamar, aki kíváncsi.)
Akiről zengedezni kívánok, nem más mint az 1992-ben, 52 éves korában elhunyt Angela Carter.
Talán nem feltétlen az én hibám, hogy mindeddig nem sokat (sőt egyáltalán nem) hallottam az írónőről.
Tudatlanságom egyik védbástyája az a tény lehet, hogy a következőkben ismertetett Esték a cirkuszban című regényén kívül hazai könyvkiadásunk mindösszesen egy kötetet tárt az olvasók elé, azt is 1979-ben.
A kínkamra és más történetek címmel jelent meg egy novellagyűjtemény az Európa Könyvkiadó gondozásában. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy jelezzem vásárlási szándékom a könyv egy példányára vonatkozóan.)
Anglisztika szakos barátaink (Személy szerint nem sok ilyen ismerőst tudok felmutatni, akik meg vannak, azoknak nem hiszek.) talán bővebb felvilágosítással szolgálhatnak Carter asszony irodalmi világára vonatkozóan, merthogy meglehetősen termékeny és sokrétű szerzőt tisztelhettünk benne.
A két művet nem kívánom párhuzamba állítani, a mozgóképet csak azért említettem, hogy a regény alaphangulatát érzékeltessem. (Meg, hogy vagizzak, milyen sokrétű műveltségre tehet szert az ember egy Nagyi Skandi megfejtésével.)
Remélem, megbocsátja az olvasó, de a cselekményt ezúttal sem fogom ismertetni.
Ennek (egyik) oka nem feltétlen a lustaságom, hanem az a tény, hogy pikareszk regénnyel van dolgunk.
De ha már legalább térben szeretnénk elhelyezni az eseményeket, a szerző segítségünkre siet, mert három - fejezetcímként is használt - helyszínen bonyolítja a szálakat: London, Szentpétervár, Szibéria.
Az időbeli koordináták megadása még bonyolultabb, ám, ha mindenáron szeretnénk egy kezdő időpontot, akkor a regény elején jelzett 1899. december 31. maximálisan megfelel origóul.
Aztán, hogy az időkezelés hogyan alakul a későbbiekben, legyen a jövendőbeli olvasók egyik fejtörésre okot adó feladványa.
Aztán, hogy az időkezelés hogyan alakul a későbbiekben, legyen a jövendőbeli olvasók egyik fejtörésre okot adó feladványa.
(Nekem van egy lehetséges megoldásom, de jó pénzért sem osztom meg senkivel.)
Úgy gondolom, az idő és a tér a két legjelentéktelenebb tényező ebben a remekműben.
Az irodalmi alakok (és miért ne lennének azok, amennyiben regényről beszélünk) szintjére emelt apokrif lények sokkal fontosabb szerepet töltenek be, mint holmi - az emberi végességet bizonyító, szerkezetekkel mérhetővé tett - "valóság" fragmentumok.
Megjelenik a színen Csipkerózsika, Csodalány, Pókháló, a száj nélküli Toussaint, és nem utolsó sorban a regény főszereplőjének is tekinthető Fevvers: a madár-/angyal-/repülő-/közönséges trampli- nő.
Ellenpontozásként pedig kapunk egy amerikai újságíró férfit, aki fenemód szkeptikus és Walser névre hallgat.
Ebben a nagyszerű macska-egér játékban, ami egyúttal az író és az olvasó között is zajlik, az úriember a befogadó alteregójaként is felfogható.
Fevvers ugyanis neki meséli el az élete történetét, később együtt vágnak bele a pétervári kalandokba, és veszítik el, majd találják meg egymást a szibériai végtelen tájban.
És ahogyan Fevvers és Lizzie (előbbi kurtizán multú gardedamja) mesél, nem mesél úgy senki.
A regény talán egyik legsodróbb része, ahogyan a két nő, egymás szavába vágva, mondja el a szárnyas nő élettörténetét, miközben az egészet a misztikum köde lengi körül.
Ahogyan - az elbeszélést hallgatva - Walserben, úgy az olvasóban is sorra merülnek fel a kérdések, ám egy idő után olyannyira magával ragad minket a mítosszá váló mese, hogy a válasz már nem is fontos, mert nem bizonyít vagy cáfol semmit.
A társadalmon kívüliség keserű kenyerét rágva ezek az apokrif lények a "normális" többség csodálatát és lényük iránti fizikai (szexuális értelemben is) sóvárgását "élvezik".
Élik szürke hétköznapjaikat, és nap mint nap tanúbizonyságot tesznek nagyfokú humánumról, bajtársiasságról, empátiáról - a jobb esetben csak - megvetést tükröző szemek kereszttüzében.
Nem is kétséges, hogy az egyedüli biztonságot nyújtó helyszín számukra csak a cirkusz zárt világa lehet.
Ám ezt a világon belüli világot is zsarnokok uralják, és az íratlan szabályokat sem tartja be feltétlen mindenki.
Az irigység, a kapzsiság, az ármánykodás és a cselszövés épp úgy jellemzi ezt a társadalmat is, mint a többségit.
És hiába a közös sors, a közös nyomor, az egyediségből fakadó lelki sebekre csak maguk találhatják meg (vagy nem) a gyógyírt.
Esetlen mondataim helyett álljon itt az írónő remeke:
"Mindannyiunknak be kell érnünk azokkal a szélben csapkodó szeretetrongyokkal, amelyeket az emberiség madárijesztőjén találunk."
A gazdag szimbólumrendszerrel operáló regény a bohóc trupp és a majmok által megformált iskolai osztály bemutatásával tovább szélesíti a lehetséges értelmezési mezőket. A díszes kompániák mintegy tükörként funkcionálva tárják szemünk el saját esendőségünket és lelki torzságunkat, mindenféle kínos didaktikai felhang nélkül.
Míg az elvarázsolt kastély trükkös tükrei mosolyt fakasztanak, addig itt a síktükörbe révedés könnyeket csal szemünkbe. Igen, létünk hiábavalóságával és jelentéktelenségével vagyunk kénytelenek farkasszemet nézni. Ezzel egyidejűleg azonban - mintegy ellensúlyozásaként az eddigieknek - az egyediségünkből fakadó csoda felismerése nyugtatólag hat felkorbácsolt szellemünkre.
Az idő s a visszatükrözött "valóság" nem csak a szimbólumok szintjén jelenik meg, hanem tárgyiasult formában (álló óra, öltözőtükör) is végigkíséri hőseinket útjuk során. Ezen tárgyak fizikai megsemmisülése, a regény utolsó harmadában, tovább építi vagy alapjaiban rengeti meg (nézőpont kérdése) a jelképpiramist.
Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a regény végére sem válik világossá semmi.
"Valóság vagyok, vagy fikció? Az vagyok, aminek ismerem önmagam? Vagy az, aminek ő hisz engem?"
Nem tudjuk meg, hogy Fevvers angyal vagy földre rántott angyal; Léda vagy a Győzelem Istennője, netán a halál angyala, vagy csak egyszerű szélhámos.
Az sem derül ki, hogy hol kezdődik, és hol ér véget a történet; mi a látomás, mi a valóság, mi a mese.
De nem is ezért olvassuk ínyencként ízlelgetve minden egyes mondatát a műnek.
Sokkal inkább azért, mert benne van minden, ami a humanizmusról, a feminizmusról, a szubjektivitásról, a mágikus realizmusról, az ahistorikus szemléletről, az emberi butaságról, a sztereotipizálásban rejlő veszélyekről, a szerelemről, a szenvedélyről elmondható.
Annak ellenére, hogy rendkívül komplex, szerteágazó ismeretanyagot felölelő művel van dolgunk, a szerző zsenijének betudhatóan, nem esik szét a regény.
Annak ellenére, hogy rendkívül komplex, szerteágazó ismeretanyagot felölelő művel van dolgunk, a szerző zsenijének betudhatóan, nem esik szét a regény.
A mesterien felépített szimbólumrendszertől sem kell megijedni, nem szájbarágós, és nem is olyan bonyolult, hogy pókhálóba esett pillangóként vergődve keressük a menekülés útját.
Hosszasan lehetne még írni a regényről, ámde fölösleges.
Ehelyett olvassuk el minél többen, és beszéljünk/beszélgessünk róla.
Személy szerint kötelező olvasmánnyá tenném az irodalom szakos hallgatók körében, mert regénytechnikai, irodalomelméleti szempontból is rendkívül tanúságos művel állunk szemben.
Itt szeretném köszönetem kifejezni a fordítónak: Bényei Tamásnak a gyönyörűen megkomponált mondatokért! Ritka szép, egyenletesen magas színvonalú munkát végzett.
Itt szeretném köszönetem kifejezni a fordítónak: Bényei Tamásnak a gyönyörűen megkomponált mondatokért! Ritka szép, egyenletesen magas színvonalú munkát végzett.
Remélem, hogy a könyv hamarosan megtalálja méltó helyét a szépirodalomra fogékony olvasók köreiben és könyvespolcain egyaránt.
És bízom benne, akkor majd (posztumusz) sikerül megingatnunk a szerzőt abbéli hitében, hogy: "Jobb reményteli szívvel utazni, mint megérkezni."
Angela Carter: Esték a cirkuszban
Kiadó: Magvető
Megjelenés: 2011.
Oldalszám: 464
Ára: 3990 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése