Sebastian Faulks: Madárdal, avagy A bányarigó mélyrepülése

Kezdjük a végén: elhagytam a fészket és kétszer körberepültem a háztömböt. 

No nem azért, mert madár lettem.

Nem!

Csak megpróbáltak annak nézni. 

Én meg, amilyen hülye vagyok...

Itt van nekünk ez a Sebastian Faulks nevű szerző, aki több "sikerkönyvet" is jegyez (mint kéne).

Brit és mint brit britokolja (sobrry, Jóska) az írás képességét. 

A készségről majd később.

Egy rövid liezon erejéig már volt hozzá szerencsém, mikor is Az ördög táncba visz című regényét egy ültő helyemben elolvastam.

Ott és akkor teljesen tisztában voltam vele, hogy mit várhatok és nagyjából mit fogok kapni.

Mivel életemben nem olvastam James Bond regényt, úgy gondoltam, helyénvaló, ha Ian Fleming "méltó utódja" irományával kezdem és zárom le a 007-essel köttetett barátságom.

A szemexpandernek használt regény pont az volt, ami: egy édes kis semmiség.

Annyit legalább megerősített bennem, hogy az oroszok képesek mindenből a legnagyobbat megalkotni, még, ha semmire sem tudják aztán használni. (Szerintem nekik van a legnagyobb atommagjuk, csak nem merik megmondani.)

A könyv nagyjából az ekranoplan létjogosultságát vizsgálja a modern hadászatban, mely kérdés megválaszolását a legtitkosabb ügynök rövidre is zárja a puskapor tökélyre fejlesztett módosulatának alkalmazásával.

Mondanom sem kell, nem szálltam el a regénytől. (Khm, bocs!)

Aztán megtalált a marketing.

Azt csipogták a verebek, hogy megjelenik magyarul a Madárdal.

Apukám! Az Európa kiadó és nem a Chematox tudja, mitől döglik a légy!

"A BBC közel egymillió szavazós Nagy Könyv versenyén a tizenharmadik helyen végzett, közvetlenül az Üvöltő szelek mögött, megelőzve a Zabhegyezőt és A hobbit-ot." - olvastam az ajánlót.

És most kérdezem, kik voltak azok az egymillió angol közül, akik ilyen előkelő  helyezés eléréséhez statisztáltak?

Mert jó lenne, ha szülőstől felkeresne a tanáriban egy kötetlen elbeszélgetésre.

Mondjuk a tizenharmadikból már gondolhattam volna... 

Főleg, hogy pénteken vettem meg a  könyvet...

Mivel nem vagyok babonás, fütyültem rá, mint 

"...három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán."

/Angol népköltés/ (De tényleg!)

Vegyük hát "gólyacsőr" alá a művet:

A regény cselekménye az első világháború előtt, alatt és után játszódik.

Az első rész egy szerelmi történet 1910-ből, a második maga a háború véres valósága, a harmadik a főhős (Stephen Wraysford) unokájának nyomozása az 1970-es évek végéről.

Haladjunk hát mi is szépen sorban.

Szerelem

Pikárdiában a helybéli gyáros második - a férjtől jóval fiatalabb, de a főhőstől idősebb - feleségét (Isabelle) az angol árva fiúból textilkereskedővé lett fiatalember elszereti.

Olyannyira, hogy nem csak elcsábítja, de meg is szökteti a jólétből a közösen vállalt nyomorba.

(Közben betekintést nyerünk a szakszervezeti aktivisták tőkés kizsákmányolók ellen indított sikertelen harcaiba is. Ez amúgy az írón kívül kit érdekelt jelen regény keretein belül?)

Na kérem, ez a szerelem oly kevés, mint kempingsajtban a sátorvas.

Nem vagyok egy "full romi" alkat, de volt szerencsém az angol romantikusok egynémely regényéhez, nem úgy, mint az írónak.

Könyvében nem hogy nem lobognak az érzelmek, de még gyújtólángnak sem igazán nevezném ezt a zsarátnokot.

Van viszont orális szex!

Húha, a Viktoriánus kor lecsengésével ez azért nem kis dolog.

Ja, csak az a baj, hogy 1993-ban íródott a regény és a legtöbb olvasót nem is érdekli a korabeli szexuális szokások számba vétele. (Érted! Számba vétele!!) 

Ám annyit bizton sejthet korunk olvasója is, hogy a nagybetűs szerelembe esett nőnek nem az képezte lelki tusája epicentrumát, hogy "nyelni vagy nem nyelni?"

Persze az "asszonka" rendesen megdolgozik fejben, hogy most akkor mi legyen?

Aztán megszökik a csábítóval, hogy a tisztes nyomor felzabálja az érzelmi kötődést és maradjon a közöny, ahonnan már áldott állapotban (ezt Stephen nem, csak az olvasó tudja) távozik, ekkor még ismeretlen helyre.

Mekkora, soha nem látott csavar!! (Körülbelül 48-as méretű, orosz gyártmányú, anya típusú.)

A főhős annyira szerelmes a nőbe, hogy egy vállrándítással elintézettnek tekinti a dolgot.

Háború

Azt könnyen beláthatjuk, hogy az első világégés mindennél értelmetlenebb, fölöslegesebb vérontás volt az összes addigi háborút figyelembe véve. (Ezt olyanok szokták megállapítani, akik életükben semmilyen fegyveres konfliktusban nem vettek részt, nem hogy az első világháborút megelőző összesben, ami alapján fenti kijelentésük megalapozottnak lenne tekinthető. És most nem a háború szörnyűségein, hanem a mindent tudni vélő emberi gyarlóságon ironizáltam.)

Az állóháborúvá vált húsdaráló emberek millióit emésztette el és a túlélők sem jártak sokkal jobban, mert lelkileg ők is halottként vegetáltak tovább.

A regény talán még ezen a részen a "legszerethetőbb".

Megkapjuk a bajtársiasság himnuszát, szembesülünk a borzalmakkal, katonaleveleket olvasva és a tisztek viselkedését tanulmányozva több szempontból is betekintést kapunk az ért(elmez)hetetlenbe.

Sőt, ki nem fejtett homoerotika is lebeg a lövészárkok fölött.

A föld alatti robbantóaknákban zajló háborús események számomra elég sok újdonsággal szolgáltak, de közel sem annyival, ami megérne 596 oldalnyi olvasást.

A főhős végig naplót vezet, természetesen titkosírással. 

Többször meg is sebesül, és egy ilyen alkalommal összehozza a "véletlen" egykori szerelme nővérével, majd általa a (még most is? egyáltalán valaha?) szeretett nővel.

Megtudjuk, hogy Isabelle egy bombatámadás során megsérült az arcán, de a heg ellenére még mindig gyönyörű. És sok év kihagyás után is szexuális izgalomba jön, ha hozzáér az egykor imádott férfi.

Ez abból derül ki, hogy amikor Stephen végigsimítja a sebhelyet, Isabelle benedvesedik.

(Most komolyan, ez minek kellett??  Vagy Ballard Karambolja a szerző egyik kedvenc regénye?)

Hősünk még most sem, sőt sohasem, tudja meg, hogy van egy lánya, azt viszont igen, hogy - "Oh!irgalom atyja, ne hagyj el." - Isabelle egy német tisztbe szerelmes. 

(Itt már majdnem sírtam, no nem a meghatottságtól.)

Aztán mindenki visszamegy a helyére: Stephen a háborúba; Isabelle az időközben megsebesült szeretőt ápolni.

A továbbiak röviden: hősünk elveszíti minden barátját és harcostársát, ráomlik egy földalatti járat, de egy német tiszt megmenti az életét a háború befejezésének napján. (Auuu!)

Isabelle meghal tüdővészben. (pfff!)

Függöny! De nagyon gyorsan!!!

Unoka

Buta lány vagy Elizabeth!

Még így, h-val is.

A soha nem látott unoka, az anyjának hitt nagynéni padlásán kutakodva rábukkan Stephen titkosírással körmölt naplóinak egy részére, aminek megfejtése fenemód piszkálja a csőrét.

A nem túl bonyolult személyiségére szentelt 250 oldalból legalább 10 oldalon keresztül a dekódolás alvállalkozásba való kiszervezésén fáradozik Bözsikénk. 

Mert magától nem lenne képes rájönni a titok nyitjára, nem oktalansága miatt, hanem...

Hanem mert szerelmes egy nős EU-bürokratába, aki nem akar elválni, de "nagyon szereti" Elizabethet, és ezen paradoxon feloldása felemészti a lány minden erejét.

Vacillál, mi legyen: menjen, maradjon?

Mert már a korban is benne van, szülni is kéne, család is kéne, férj is kéne.

De a '70-es évek vége még a szexuális szabadosság jegyében telik.
Csak Elizabeth nem él a lehetőséggel.

A napló megfejtésén fáradozó bölcsész felesége összehozza ugyan egy szimpatikus és az apai "gyötrelmeket" önként vállaló úriemberrel, aki objektíven látja a lány életét, ám most meg "az a baj".

70 oldalnyi "aggódás a semmin" után Elizabeth áldott állapotban tipeg be a színre, és mint kiderül, gyermekének apja az először felbukkanó EU-s bürokrata. (Annyira trendi a szöveg, hogy nincs mit tenni.)

Az úriember olyannyira komolyan veszi apai szerepét, hogy feszített munkatempóján sikerül annyit lazítania, hogy személyesen, otthoni körülmények között segítse világra fiúgyermekét.

(Két gyermekem világrajövetelekor volt szerencsém átélni a születés lélekemelő misztériumát, így bizton állíthatom, hogy szerzőnk nemhogy vajúdó nőt, de még első trimeszteres kismamát sem látott.)

Ekkorra már a titkosírás is megfejtetik, és amit eddig csak az olvasó tudott, azt az információt már az unoka is birtokolja: a nagypapa életét többször is egy ír bányász, mellesleg Stephen leghűségesebb bajtársa, mentette meg, kinek neve John.

Így kézenfekvő, hogy a magzatmáztól iszamos dédunoka is öntudatos Johnként sírjon fel, tisztelegve a régmúlt hősök nemes tettei előtt, mely cselekedetek, ha közvetve is, de hozzájárultak az ő világrajöveteléhez.

És így lesz hatással minden tettünk az utánunk következők életére, ha nem értettük volna meg a tanmese lényegét.

Szeretném tisztázni: semmi bajom Sebastian Faulks-sal, amennyiben...

Amennyiben, mint "jó munkásember"-ként tekintek rá.

Tud írni, mert megtanult.

És ez nagy baj.
Nem az a baj, hogy megtanult írni, hanem hogy így állítja hadrendbe tudását.

Begyakorolta a fogásokat, ismeri az anyagot, a kaptafák szépen sorakoznak a fal mellett.

Ki van itt számolva minden előre. 

Mint egy Horváth Ilona recept: végy x szereplőt, ilyen és ilyen  paraméterekkel, keverd össze a sorsukat lassú tűzön, a csomókat semleges hatású folyadékkal oldd fel, 30 perc főzés után 1/4 óráig pihentesd a mixturát, majd ízlésesen díszítve tálalhatod.

A telítettség érzete garantálva, csak pont az őrült Giuseppe szakács verítékcseppe hiányzik, amivel együtt művészete iránti szerelmét is az ételbe plántálja.

Nagyon számító, nagyon okosan tervezett a regény cselekménye.

Nagyon okos, nagyon távolságtartó, nagyon modoros a szöveg.

Szinte az utolsó oldalakig vártam, hogy feloldódik az a keserű íz a számban, ami egyre fokozódott a könyv vége felé haladván, és valami katarzist fogok érezni, de csak a nagy űr maradt.

Akár egy közepesen jó regény is lehetett volna a Madárdal, amennyiben Elizabeth szerencsétlenkedését - ami nemhogy előre, de semmilyen irányba nem vitte a szöveget - kiszerkesztik.

Akár egy közepesen jó regény is lehetett volna a Madárdal, ha a szakszervezeti harcok eszmetörténeti hátterét és a "csaták" leírásait kihúzzák  a szövegből.

Akár egy közepesen jó regény is lehetett volna a Madárdal, ha a karakterek életszerűbbre, az érzelmek átérezhetőbbre csiszoltatnak.

Akár egy közepesen jó regény is lehetett volna a Madárdal, ha nem ilyen tenyérbemászóan számító, antiperisztaltikát kiváltóan maníros.

Többre, jobbra számítottam és bíztam benne, hogy dalos pacsirtaként zengedezhetem himnikus magasságokba szárnyaló trilláim, mellyel a regény nagyszerűségét méltatom.

Helyette csak Poe énekesmadarának krákogása hagyja el csőrömet Sabastian Faulks nevének hallatán:

"Soha - soha már!"

Sebastian Faulks: Madárdal
Kiadó: Európa
Megjelenés: 2014.
Oldalszám: 596
Ára: 4290 Ft

Krisztus bevonulása Brüsszelbe, avagy Már Verhulst sem a régi, de nem is új

Mielőtt még leszedném Jézusról a keresztvizet, megrázom magam, mint Krisztus a vargát

és az elején tisztázni kívánom, hogy jelen értekezésem tárgyát a bejegyzés címével egyező irodalmi mű képezi.

(Az "irodalmi" jelzőnek a későbbiekben még lesz jelentősége, ha - magamat ismerve - valaha eljutok addig.)

Mint, ahogyan általában a kortárs irodalmi alkotásoknak, úgy ezen szövegnek is van szerzője, aki egyértelműen nevesíthető.

Így hát, hogy elejét vegyem a félresiklott találgatásoknak, meg is invitálom szeánszunk asztalához, az egyházi liturgiában járatosak körében jól ismert, némileg kiigazított rigmussal:

"Jöjj el Verhulst, légy vendégünk, mutasd, amit írtál nékünk!"

Mivel nem valószínű, hogy a szerző bármely írása valaha is kötelező olvasmány lenne a honi irodalomoktatásban, hovatovább azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy olvasóim jelentős része életében nem hallotta az úriember nevét, zanzásítva összefoglalnám amit tudni ildomos eddigi munkásságáról.

Egy mondatban: Dimitri Verhulst "a társadalmilag elkötelezett irodalom világsikerű fenegyereke".

Több mondatban: A 42. születésnapját (Aalst, 1972. 10. 02.) pont ma ünneplő írónak ezen könyve a negyedik a sorban, amit a honi olvasóközönség a kezébe vehet.

Művei általában nem haladják meg a 200 oldalt, így viszonylag gyorsan végezhetünk az olvasásukkal, ám a befogadásuk jóval több időt vesz igénybe.

Mondatai ostorszíjhoz hasonlóan nagyot csattannak az olvasó hátán, merthogy Európában élünk, ugyanazokat a kisstílű hibákat ejtjük, ugyanazon sémák alapján gondolkodunk, ugyanazon szánalmas megfelelési kényszer rabigáját nyögjük, bűneink is hasonszőrűek. 

Ezért aztán ne csodálkozzunk, ha bűneink feloldozásaként szavakból font ösztökéjével "simogatva" próbál minket jobb belátásra bírni a bakon ülő Verhulst.

A Problemszki szálloda volt az első a sorban, amin hozzáedződhettünk (?) az író egyedi stílusához.

Ebben a dokumentumregényében egy afrikai fényképész sorsának alakulását követhetjük nyomon az egyik belga menekültszálláson, meglehetősen fekete humorral tálalva.

A 2006-ban (magyarul 2010-ben) megjelent Semmivégre című, önéletrajzi elemekben bővelkedő, regényét olvasva küzdhettem a torkomban folyamatosan megjelenő gombóc ellenére a röhögéstől. 

Az alkoholista család tragikomédiája olyannyira plasztikusra sikeredett, hogy 2009-ben film is készült belőle Szarul állnak a dolgok címmel. A mozgókép azon ritka adaptációk egyike, mely méltó párja az írott szövegnek.

Az emberi faj szánalmas vergődését - az őslevesből történő kikecmergésétől korunk ön- és világpusztításával bezárólag - a 2008-ban megjelent Elcseszett napok egy elcseszett bolygón című regényében foglalja össze rendkívül lényegre törően és frappánsan. Amennyiben értesüléseim igaznak bizonyulnak, hamarosan film is készül a könyvből.

Fentiek ismeretében és tudatában izgatottan vártam a 2011-ben, itthon 2014. szeptember 29-én, magyarul megjelent, negyedik kötetet.

Rá is vetődtem iziben, mint láncos kutya a koncra.

Már az első pár mondat az emlékezetembe idézte az ismerős, egyedi stílust, zamatot. 

Majd gyorsan sommázhattam is habzsolásom eredményét:  

"A regény első harmada egy pamflet,

amitől a befogadó paff lett."

Kínrímemnek sajnos csak az első mondata helytálló, a második - esetemben - nem fedi a valóságot.

Valóban egy pamfletet olvashatunk, amiben szépen felsorolja Verhulst, miért is lehet minimum nem szeretni, ha nem is mindjárt teljes mértékben elutasítani a katolikus egyházat.

Megkapjuk a gyermek kereszteshadjáratok, a pedofil papok/apácák, a holokauszt fölött  jobb esetben csak szemet hunyó, rosszabb esetben azt kiszolgáló szemforgató papság rémtetteit, tragédiáit szép csokorba gyűjtve, korporáléval masnira kötve.

Aztán megismerhetjük a magánéleti szálat: a zátonyra futott házasságot, az édesanya (aki pillanatok múlva távozik is az árnyékvilágból) négy fal közötti vallásosságát, az elbeszélő ateizmusát.

Mindezt belengi Krisztus július 21-én esedékes eljövetelét megelőző izgatott készülődés és várakozás, mely nap egyébként is nemzeti ünnep: 1836-ban Belgium első királya Lipót ezen a napon tette le alkotmányos esküjét.

Az eleve több etnikumú ország lakosainak elkülönülése a Krisztusi szeretet fokozódásával egyenesen arányosan felerősödik. A flamandok és vallonok versengésbe kezdenek, melyikük himnusza érdemesültebb a megváltó üdvözlésére.

Közben a faji és mindenféle előítéletek is pellengérre állíttatnak, megkapjuk a hivatalnokok, a városi elöljárók és a seggnyalásból karriert építők finoman cizellált karikatúráját is szép albumba kötve.

Természetesen a fogyasztói társadalom marketing-cölöpökre épült fellegvára is szilárdabb talpazatra igyekszik szert tenni a Jézushoz köthető árukapcsolás által. Minden eladó! Mely állítás most még fokozottabban válik igazzá: az is gazdára talál, ami valójában nem létezik, persze van, aki ebből is hasznot húz...

De hogy ne csak az árnyoldalait lássuk a várakozásnak, történnek jó dolgok is. 

Az emberek megnyílnak egymás előtt, a szomszédok szóban elegyednek egymással, a rendőrök kedvesek, a városlakók szociális érzékenysége a felszínre tör. Az élet élhetőbbnek, az emberek szerethetőbbnek tűnnek.

Egyfajta lebutított, felebaráti szereteten és elfogadáson alapuló (kell ennél több amúgy?) vallásosság jellemzi a Krisztusra várókat.

És újból feltámad a hit, amit maga az egyház nyom/pusztít el a reguláival, az önmagát más vallások fölé helyezni akarásával. 

És az olvasó is hisz, gombóccal a torkában (újfent, mint már annyiszor Verhulstot olvasva), hogy ugye, majd most...

És hamarosan felhágunk a regény  csúcspontjára, ahol is választ kapunk (?) kérdéseinkre. 

De nem lövöm le a poént, mert van poén, még akkor is, ha verhulsti és igazából nincs is kedvünk rajta röhögni.

Aztán a tetőfokról lefelé cammogó, a fentiekben hasonlatként citált, koncos kutyának rá kellett jönnie, hogy lerágott csonton nyammogott végig.

A könyvet lezáró idézetet választom én is ezen gondolatsor lezárásaként:

"Felele Pilátus: A mit megírtam, megírtam."

János 19:22

Szóval sajnálom, de ez most számomra kevésnek bizonyult.

Az egyház ilyetén ostorozása már régen lejárt lemez. 

Talán, ha 10 évvel hamarabb olvasom a szöveget, még rábólintok, valamiféle polgárpukkasztást látok benne.

De nem mond semmi újat, nem szembesít semmi eddig fel nem ismert problémával. Mintha önmagát ismételné a szerző. 

Bizonyos paneljai itt is beépítésre kerülnek, mint például a Krisztus tolmácsául választott menekült, később kitoloncolt, kislány figurája.

Remélem, nem veszett ki a szerzőből a lázadó hajlam, mert ez most csak kivonata Önmagának.

Végig olyan érzésem volt a könyv olvasása során, hogy ez csak egy ötletbörze, jegyzet egy később megírandó regényhez. 

Nem kaptam meg azokat a masszív, gyomorszájba mért ütéseket, amik továbbgondolásra ösztönöznének.

Igaz, nehéz lehet egy katolikus értékek mentén szocializálódott (bárhol éljünk is Európában) őslakosnak olyan igazán az elevenébe vágni a katolikus egyháznak. Mert ha más nem - ateizmusunk (?) ellenére is - nagyanyáink hangja kísért a múltból: "Nem félsz, hogy megver a Jóisten?".

(Ha már Jóisten, miért verne meg? De azért tartunk tőle.)

A fekete bárány ugyan kibégetett a nyájból, de velük menetel a biztonságot nyújtó akolba.

Fentiektől függetlenül most is megkaptam kedvenc mondataimat, amiknek köszönhetően nem rendült meg a Verhulstba vetett hitem és bizodalmam:

"...ha valamely nemzet a történelem során valahol túlzott lelkesedéssel kezdte el zengedezni himnuszát, akkor az emberiség újfent eljutott arra a pontra, hogy bebizonyítsa, civilizáltságának foka nem valami dicséretes."

"Az évszázad poénja; na igen, de ahhoz, hogy azt megértsük, képesnek kéne lennünk az öniróniára, arra, hogy kívülről nézzük és ne vegyük olyan halálosan komolyan saját magunkat."

Talán a túlzott elvárásaim, és a témát tekintve eleddig felülmúlhatatlan regény: Arnon Grunberg - A zsidó messiás ismerete járultak hozzá nem túl lelkes véleményem papírra vetéséhez! - nyugtatgatom még most is magam.

Dimitri Verhulst: Krisztus bevonulása Brüsszelbe
Kiadó: Európa
Megjelenés: 2014.
Oldalszám: 184
Ára: 2490 Ft

Ja! Mielőtt még elfeledném a bevezetőben megígért "irodalmi" jelző magyarázatát.
A regény címe nem véletlenül az, ami.
James Ensor belga expresszionista festő 1889-ben alkotott festményének címét vette kölcsön Verhulst.
A képet tanulmányozva közelebb jutunk a prózához, mondhatni írott formában kapjuk meg a festményt; és a regényt olvasva a műalkotáshoz hasonló kompozíció jelenik meg elménk vásznán.
Tehát mégis működik Verhulst szövege, csak  megint velem van baj (?).

A zárójel zárójelének zárójele.
Levezetésképp nézzük meg a témához szervesen illeszkedő, mára már klasszikussá vált, játékfilmet:

Flying Colors: Second Nature (2014)

Kedveseim és Indiszponáltjaim!

Nem tudom, ismeritek-e a Flying Colors nevű formációt, mindenesetre szíves figyelmetekbe ajánlanám őket. 

Az utóbbi pár napban nem is hallgatok mást (és a szomszédaim sem), mint az új lemezüket: a Second Nature-t. 

A zenekarban játszik - többek között – a Dream Theater ex-dobosa: Mike Portnoy és a Deep Purple gitárosa: Steve Morse is. 

Természetesen ebből a díszes kompániából sem maradhatott ki Neal Morse, aki szerintem már maga sem tudja, mely zenekarokban játszik, de nincs is ezzel semmi baj, merthogy még nem hallottam tőle/vele készült silánynak minősülő produktumot. 

A fentiekben nevesített korong a zenekar második stúdióalbuma, az első a Flying Colors címet viseli és 2012-ben látott napvilágot. 

Tavaly megjelentettek egy dupla koncertlemezt Live in Europe felirattal, amin szerintem heteket brainstormingoltak, de aztán elvetették mind a Live in Africa, mind a Live in Patagonia ötletet is és maradt a Europe. 

Legfrissebb albumukkal sikerült azt a progresszív rockzenei szegmenst ki/betölteniük, amit mindeddig hiányoltam, és – nagy túlzással – a "progpop" vagy, ha jobban tetszik "popprog" kategóriába sorolható. 

Na ezt kifejteném akkor, mielőtt nyilvános megkövezésemhez kezdenétek gyűjteni jelentős mennyiségű, nagyobb szemű folyami hordalékot.

A kilenc dal, ami az albumon szerepel, szinte azonnal bemászik és otthonosan be is rendezkedik a füledben, és nem azért mert már ezren eljátszották az adott témát, hanem mert a maga bonyolultságában is pofonegyszerűnek tűnik és azonnal kedved támad dúdolgatni, ne adj Isten, fütyörészni. 

Néha tényleg sikerül elhitetni, hogy tajparaszt témákat akarnak a nyakadba varrni, de aztán a szokatlan hangszeres (tangóharmonika!!!) megoldások és a háttérben megszólaló apró, jelentéktelennek tűnő prüttyögések felülírják elhamarkodott ítéletetek. 

Ne a most belinkelt track alapján alakítsátok ki attitűdötöket a zenekarral kapcsolatban, bár lehet, hogy „mittudomén”. 

Kérem, kapcsolja ki! 

Na, akkor halljuk is, ne csak lássuk, miről makogok:

Akinek van ideje (legyen!!) itt meghallgathatja a teljes albumot.

Apaságom margójára

Zabolátlan ifjúságom legvadabb éjszakáinak flashdömpingje sem közelítette meg jelen hétköznapjaim valóságszeletkéit, miszerint: egy műanyag gyermekfürdető kádból kihalászott, naphal alakú vízipisztollyal - a tárat kiürítendő - lövöldözök befelé egy zuhanykabinba, miközben a hátam mögött csehszlovák bábfilmek szinkronhangján sipítozó kisfiú híres vonatszerencsétlenségeket reprodukál, majd megszakítva a szörnyű tragédiák részletes taglalását, felszólít:

"- Apa, állj már arrébb az istenverte szerelvényeddel, mert Hiro nem tud tőled továbbhaladni!"

Nagy találkozások

Kedves Föld/bucka/panel/csatorna/etcetera-lakó barátaim!

Azzal az örömteli hírrel szolgálhatok, hogy S. Ágnes felvetését követően jómagam (is) ráutaló magatartást tanúsítottam ama magasztos eszme gyakorlati megvalósítására vonatkozóan, miszerint 2014. július 12-én (a Gergely-naptár szerint a július 11-ét követő, de július 13-át megelőző napon) "Általános iskolai osztálytalálkozó" fedőnéven irgalmatlan csapást mérjünk a helyi detoxikálóra.
A fenti egyszerű mondat - a hermeneutika tudományát is segítségül híva - mindeddig arról szólt, hogy Ági kitalált valamit, amit oly’ lelkesen fogadtam, hogy kész vagyok égetett/erjesztett gyümölcslevekkel erőteljesen stimulálni a májam, nektek meg örömködni kellene ezen tevékenységem minél eredményesebb megvalósítása fölött.
Mondandóm jelentéstartalmát a továbbiakban azzal kívánom bővíteni, - de semmiképp’ tágítani (ezen utóbbi technikáimat más körökben és szituációkban szoktam volt gyakorolni) - hogy ezúton felkérem kedves mindnyájótokat: közös múltunk felidézése során kivitelezni kívánt tudatmódosító iparkodásomban minél többen társamul szegődni szíveskedjetek.
Persze elfogadom (bár meg nem értem), hogy vannak antialkoholisták is, és persze őket is szívesen látom, míg a látást szolgáló érzékszervem először szellemképekként, majd térben és időben elcsúszott, absztrakt mozdulatfoszlányokként vetíti agyam vetítővásznára ezen társaim sziluettjeit.
Ennyit gondoltam elmondani az Onedin család befejező epizódjával kapcsolatban.

Röviden:
- 2014. július 12-én osztálytalálkozó
- A helyszín még szervezés alatt (A planéta már biztos, hacsak…)
- Kérlek benneteket, hogy azon volt osztálytársainkat is értesítsétek, akiket itt nem láttok címzettként, mert nem mindenki “ismerősöm” a fb-on. (K. Zolival és I. Bandival gsm kapcsolatot létesítek minimális mennyiségű vazelin alkalmazása mellett.)
- Amennyiben chipsen és egyéb fröccsöntési technikákkal készült, polipropilén alapú “ételeken” kívül mást is szívesen megőrölnétek ajakitok csontkerítései között, jelezzétek, mi lenne az. (Pölö: Horváth Ilona – Szakácskönyv XI. kiadás 124. oldal)
- A helyszínről kiküldött tudósítónk jelentése szerint I. Zoli főz. (Zoknit 90 fokon. Színeseket szétválogatni!)
- Mindenki azt iszik, amit le tud/mer nyelni, feltéve, hogy azt előbb megvásárolta, majd az alaptáborba szállította.
További részletek a későbbiekben (?)

Tsók: Pit You

Ráhangolódás gyanánt:

/2014. június 21. fb./

 

Kedveseim!

Már-már kezdtem pánikba esni (inkább, mint teherbe), hogy egyikőtök sem méltat válaszra, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egy fia kérdést sem intéztem hozzátok...
Ám mielőtt még ezt megtenném, újabb hírekkel kell szolgáljak.
Megoldódott a helyszín kérdése.
Sz. Csilla (azóta férjhez ment, de a lánykori neve alapján is tudjuk nagyjából, kiről van szó) felajánlotta a lakásukhoz tartozó kertet, mint a tivornya lehetséges bázisát.
A fundamentum a Sz. utca valamelyik számozott (páros vagy páratlan) oldalán helyezkedik el.
Így most az lenne a feladat, hogy a felajánlott - egyelőre gyepes ugart - átszállítsuk a Kistelekiszőlőbe.
Vagyis nem.
Ja, már leesett, nem úgy ajánlotta fel!!
Na szóval, akkor alighanem nektek kell áthelyezni porhüvelyetek a, későbbiekben helyrajzi számmal is pontosított, Csilla és férje tulajdonát képező térdarabkára.
Az időpont továbbra is 2014. július 12. (szombat) 16:00 (Greenwich szerint).
Meg szerintem is.
Még egy jó hír:
Csilláék kertjében, legutóbbi ottjártatok óta, lett egy medence. Csont. Bodri kutyáé volt, aki fogott. Kéket. Aztán a 2006-os Postás V.S. Bodri címvédő mérkőzésen az eb maradt alul. (Doggy Style.) Elhamvasztották. Szórd szét a Port is, Lajos! (Ez de rossz volt, ám kisakkoztam.) De a medencét nem fogta a tűz, csak hevült...Hot Dog.
Hagyjuk, mert csak rosszabb lesz...
Szóval fürdőmedence van. Vagy úszó. (Min/miben úszik egy medence?)
Lényeg: az erősen megcsappanó ivóvízkészletek szigorú figyelembe vétele, valamint a megnövekedett díjak szem előtt tartása mellett megkérem mindazokat, akik valamely szexuális/elmeállapotbeli/lelki defektusnak betudhatóan szeretnék megmártóztatni az enyészet cibálta testtorzójukat a fentiekben említett műtárgyban, egy 20 literes marmonkannányi H2O-val járuljanak hozzá a közjóhoz!
Mára ennyit gondoltam!

Ja, a kérdések!
1. Kiket várhatunk rendületlen türelemmel? /A Mikuláson, a húsvéti nyuszin és a Jézuskán kívül/
2. Milyen ételt főzzön I. Zoli?
Ha újabb infók kerülnek a birtokomba, e-mailben megosztom veletek.
Akár akarjátok, akár nem.

Tsók: Pit You

És, hogy most se maradjunk zene nélkül:

/2014. június 23. fb./

 

Kedveseim!

Azon túl, hogy brit tudósok a magyar írott és elektronikus sajtó monitorozását követően megállapították, hogy az ezen orgánumokban felbukkanó, angol tudósoknak tulajdonított világrengető felfedezések száma alapján a szigetország minden második lakosa valamely tudományterületen legalább doktori címmel rendelkezik, egyéb újdonsággal nem szolgálhatok nektek.
Ám ez nem akadályoz meg abban, hogy a képzeletemben zajló dialógusunk fonalát agyam sebesen zakatoló rokkájának fürgén pergő orsóján tovább ne fonjam!

Bizonyára szemet szúrt nektek is, hogy az I. Zoli által összeállított éteklistát szavazásra bocsátotta maga a szerző.
A demokrácia gyakorlásában aktív attitűddel felruházott delikvensek ilyeténképp’ eldönthetik, hogy mely étel határait képezze a bogrács.
Elnézvén az első három lehetőséget, bármelyiket is válasszuk, az elfogyasztásukat követő pár órán belül – rajtunk kívülálló, fiziológiai folyamatok következtében – már csípni is fogja a szemünket az, ami két mondattal ezelőtt, tervezetként még csak szúrta. (Bizony: a demokráciában csak magunkat (?) okolhatjuk döntésünk következményeiért.)

Igen, a hüvelyesek fogyasztásának esetleges mellékhatásaira kívánom alant felhívni, jobb sorsra érdemes, figyelmetek.
A dietetikusok és a belgyógyászok egybehangzó véleménye, valamint személyes tapasztalataim alapján bátran leszögezhetjük a tényt: a hüvelyesek szervezetbe juttatása puffadást okoz.
Ám könnyen elkerülhető a kellemetlen mellékhatás, amennyiben csak nyelvünk fürge mozgatásával fakasztjuk, majd a szájüregünkbe juttatva - de le nem nyelve - élvezzük pusztán csak a nedveket.
Amennyiben a fenti instrukciók szigorú betartása mellett hódolunk a hüvelyes nyalánkságok fogyasztásának, még tüzet sem kell gyújtanunk, ha csak nem télvíz idején támad rá gusztusunk. Utóbbi esetben minimum szobahőmérsékletet kell biztosítanunk annak érdekében, hogy a hüvelyes nő(vény) meg ne fázzon.
Az előzőekben felvázolt fogyasztási és szervírozási technikákkal a lehető legritkább esetben találkozhatunk szakácskönyvek lapjain, sokkal inkább az emberi szexualitást taglaló szakirodalmakban a cunnilingus címszónál.
Ezen tények tudomásul vétele mellett ne is nagyon apelláljunk ilyen abendesszenre 2014. július 12-én…

Ám amennyiben a Zoli által, konyhaművészeti fogások bevetésével, elkészített hüvelyesek bekebelezésének mennyei élvezetében részeltet minket Fortuna, szinte 100%-ig biztosan bekövetkezik emésztőszerv-rendszerünk gázokkal való telítődése.
Ha még erjesztett malátalével is gerjesztjük a bomlási folyamatokat, nincs az az abszorpció, ami gátat vetne a Sz. u. X. szám fölötti légtérben kialakuló ózonlyuknak.
Akik ezen óráknak tűnő pillanatokat a medencében kívánják átvészelni, meglepve fogják tapasztalni, hogy mindenféle légbefúvó szerkentyűk nélkül is jacuzziként kezd funkcionálni a fürdőalkalmatosság.
Feltéve, de meg nem engedve, hogy Zoli még pár tikmony ráütésével is megbolondítja az étket, a frissen felavatott jacuzzi környéke Mezőkövesd bukéjával fog vetekedni. Ennek következtében plágiumot és hitelrontást kiáltanak a mezőségi hagyományőrző és vízügyi szakemberek, majd népviseletbe öltözve kiszállnak a helyszínre. Pillanatnyi impresszióik és a trendek figyelembe vételével a medence méretváltozásaira vonatkozó rövidtávú prognózisukat a következőképp’ foglalják össze:
„- Ma tyó, holnap tyenger.”

Az est folyamán a Michelin marketingstratégiáját összeállító szakemberek is tiszteletüket teszik, akik a helyszínen lefolytatott casting során kiválasztják a cég 2015. évi kampányának kabalafigurájához modellt álló felebarátunkat.
Később, az orosz űrkutatás hajnalán - még az állatkísérletek stádiumában - rakétahajtási technikák kidolgozásán fáradozó mérnökökből verbuvált, pengetős hangszer zenekar esztrád műsorát tekintheti meg a nagyérdemű.
Korokon és stílusokon átívelő repertoárjukból nem maradhat ki a mára már klasszikussá vált: „A jobb a Fifi, a bal a Lajka” című népies kesergő sem.
Azok, akik még ekkor sem álltak Föld körüli pályára, éjfélkor a Himnusz helyett meghallgathatják és együtt énekelhetik Vincze Lillával a Szállj velem című slágert…

Fogalmazmányommal nem állt szándékomban befolyásolni az elfogyasztani kívánt étel kiválasztására vonatkozó voksolás kimenetelét, csupán egy lehetséges jövőképet kívántam felskiccelni képzeletetek sűrű szövésű vásznára.
Bocsánat, ha kissé posztapokaliptikusra sikerült, de az elképzelt gázok hallucinációkat okoztak amúgy sem stabil szürkeállományomban.

A hüvelyesek alternatív fogyasztási szokásainak feltárása miatt könnyen rám süthetitek a hímsoviniszta billogot.
Mentségemül szolgáljon, hogy az általam ismertetett metódus a szapphói erotika hódolóinak körében bevett és elfogadott gyakorlat, mely szexuális magatartás esztétikailag is többletélményt nyújt a - társadalmunkban elsődlegesen preferált és ösztönzött - heteroszexuális aktushoz mérten.

Tsók: Pit You

P.S.: Örülsz, K. Zoli??
P.S.2.: Szavazzatok, milyen kaját főzzön I. Zoli!

Mai kis éji zenénk sem maradhat el:

/2014. július 01. fb./

  

Kedveseim!

Ahogyan a nép egyszerű gyermeke, úgy mi is elmondhatjuk: megjártuk a hadak útját…
Természetesen nem áll módomban a kollektív tudatra támaszkodni harmadik emeleti magányomban, így csak az én - stáblista előtti - emlékfoszlányaim alapján írhatom meg a szombati nap sommáját.
Ám mielőtt arra a két részletre kitérnék, amire emlékszem, hadd mondjak köszönetet mindannyiunk nevében vendéglátónknak Sz. Csillának, aki óriási türelemmel, toleranciával és a karhatalom időbeni értesítésével biztosította a köz elégedettségét és önfeledt szórakozását.
Köszönjük Férjvezetéknév kötőjel Sz. Csilla!
Szerencse, hogy a jelenlévő, házas férfiak nem használnak asszonyozott nevet (pedig a lehetőség adott), mert akkor már végképp nagy bajban lennék…

Ha már nevek!
Amennyiben módotokban áll, kérlek a továbbiakban Sz. "N." Istvánként emlegessetek, ha netán valamely kórság következtében elmétek susnyásából az én torzóm képe törne rátok.
N., mint Nostradamus.
Merthogy a hüvelyesekkel kapcsolatos vízióim valóra váltak.
Reggelre a tükrös paplan ciháját a farpofáim alkotta kalitkában csiporgó bányarigó füttye (sújtólég, aki emléxik a Kincskereső kisködmön ide vonatkozó fejezetére) cafrangosra tépte és a paplan tükör részét is apró szilánkokra szaggatta. Így a tükörcserepek egyedi konstellációjának betudhatóan 100x nagyobb felbontású képekkel rendelkezem a táguló világegyetemről, mint amilyet a Hubble űrteleszkóp valaha is képes lesz készíteni.
Továbbá a természet feje is őszbe csavarodott, mire megvirradt a – szó szerinti – másnap, mert egy 20 méteres csíkban, amerről a kalitka kojtolt, a fák leveleiket, a madarak tollaikat hullajtották el.
Remélem, Ti szerencsésebbek voltatok és nem vívtátok ki a Greenpeace haragját!
A kaja fenomenális volt. Big thenksz, Zoli! A második fokozatú csípésnél valóságos örömkönny-cunami hagyta el szemeim sarkát.

Tényleg jól éreztem magam és bízom benne, mindenki hasonlóképp vélekedik, aki megtisztelt bennünket jelenlétével.
A legközelebbi meeting alkalmával szeretném, ha a jelenlegi létszámot legalább eggyel meghaladnánk!

Amiről lemaradtak az el nem jövők:
- Emberi eredetű testnedvek táplálék-kiegészítő funkciója, azok kedvező élettani hatásai. „Nyelni vagy nem nyelni?”
- Az esztétikus zsiráfcoitus balesetmentes és mindkét fél számára kielégülést hozó kivitelezése állatkerti körülmények között.
- Hová tűnt Sz. Jancsi?
Csak, hogy a legfontosabb témákat említsem.
A memento amore részt ezzel le is zárnám.

Jöjjenek a piszkos anyagiak!
Mivel S. Ági és Férjnévné Bernadett vásárolt be a főzéshez, ám az ezzel kapcsolatos kiadásokhoz mindezidáig egy kumma forinttal nem járultunk hozzá, szeretném, ha kikalkulálnák az egy főre jut „apanázs” mértékét és megosztanák az érintettekkel.
Természetesen Csillával ne számoljatok, mivel ő biztosította a helyszínt!
A B. Zsoltira jutó részt pedig az én „tartozik” oldalamon tüntessétek fel, mert a taxiköltségekre nem fogadott el tőlem gempát.
Ha mindez megvan, kérjük a számlaszámot, ahová utalhatunk!

A mihamarabbi ismétlés reményében csókollak és ölellek mindnyájótokat:

Pit You

És az elmaradhatatlan zene, mintegy összefoglalásképp’:

/2014. július 15. fb./

Zenevonat

Kedves emberek!
Hadd vagizzak egy gigantikusan öncélút!
Volt ugye a Marathon zenekar, akikről kevesen és keveset tudtunk.
Megjelentettek egy lemezt, aztán a kiadói, manageri lehúzások, átverések (mai napig bevett szokások) következtében felörlődtek, és feloszlottak.
Ennek már 20 éve.

A cím nélküli album 4000 db kazettán és 500 (!) db CD-n jelent meg, ami gyakorlatilag azonnal elfogyott.
Egy eredeti kazettám nekem is volt, de attól, akinek kölcsön adtam, walkman-estől ellopták.
Bizonyára az ötödik sikeresen befejezett öngyilkosságomon is túl lettem volna az eset következtében, ha nincs meg CD-n is a hanganyag.
Azóta is lemezgyűjteményem egyik féltve őrzött darabja. Van még rajtam kívül a világon 499 ember, aki - merem remélni - hozzám hasonlóan büszkén őrzi a Marathon zenekar első CD-lemezét.
Az idei év elején összeállt a csapat, és az A38-on, egyszeri alkalommal, koncertet adtak, ahol sajnos nem tudtam megjelenni.
A kerek évforduló alkalmából újrakeverve, és eddig meg nem jelentetett dalokkal megspékelve - szerzői kiadásban (magyar táj magyar ecsettel) - újra napvilágot látott a lemez Időgép címmel, amit a koncertlátogatók 50 %-a meg is vásárolt.
A zenekar hivatalos oldalán értesültem róla, hogy az országban már csak egy helyen szerezhető be az anyag - természetesen nem "vidéken", hanem...
Kedves feleségem és Szél Sándor barátom együtt- és közreműködésének köszönhetően ma este patetikus hangulatban helyezhettem a korongot a lejátszóba.
A közel 70 perc alatt 20 év eseményei/élményei peregtek le lelki szemeim előtt.
Remélem, a következő albumra nem kell újabb 20 évet várnom!
Végezetül hallgassuk, a sok "hozzáértő", sms küldözgető X-Fucktorológus milyen zenével nem fog soha életében találkozni:

Az első gyorsvonat Amszterdam felől

"Na figyeljenek ide!"
Gondolom, sok embernek nem fog semmit sem mondani az After Crying név, pedig egy nagyszerű magyar zenekart rejt. Fel lehet lélegezni, nem kívánok lelkiismeret-furdalást okozni senkinek zenei alulműveltségén csámcsogva.

Ugyanis egy még kevésbé ismert zenekarra hívnám fel a figyelmet, az AC-ből 1995-ben kivált Vedres Csaba (billentyűs, énekes) által alapított Townscream-re. Egyetlen lemezt jelentettek meg, mert annyira "bénák" voltak, hogy nem lovagolták meg a Digital Scream (muhahaha) által honosított szinti alapú, regresszív, műbőrkabát - hegesztőszemüveg - levegőszeletelő mozdulatsor határolta Bermuda-háromszögben keltett hullámokat. Pedig nekik is volt szintijük...
Ezek a murugyák inkább a hagyományos, hangszeres zeneszerzés mellett törtek lándzsát. Így aztán Kozsó sem táncoltatta őket 120 literes, zománcozott lavórban, szinkronfuldoklós koreográfiát rájuk erőltetve.
Fel is oszlottak, mint Pándi család a savban.
Ha egyetértesz a fentiekben foglaltakkal, nyomj egy lájkot a Szomszéd lánynak, aki szép és szőke!
Nekem viszont ne!
Mementóul szóljon:

Koldus

Vince gyermekemmel nagyszerű születésnapi ajándék várományosai lettünk.
2014. október 26-án megjelenik a Solaris együttes Marsbéli krónikák II. című albuma, 30 évvel az első után.
Nyolcévesen csodálkozva figyeltem, ahogyan unokatestvéreim mély áhitattal az arcukon, már-már patetikus mozdulatok kíséretében, óvatosan felhelyezték a bakelitkorongot a lemezjátszóra és apró sercenéseket követően kezdetét vette egy csodálatos és emlékezetes zenei utazás.
Talán most majd a két kisfiam fog hasonló élményeket/benyomásokat szerezni, amikor apa először teszi be a lejátszóba a cd-t és felcsendülnek az első hangok.
Addig is ismételjük át, amit eddig megtanultunk:

Amikor Stanislaw Lem rajongói a mester egyik nagy művének címét választják zenekaruk nevéül (Solaris), és a progresszív rockzene palettájára új színt visznek fel, miközben Ray Bradbury-val összefutva konceptalbummal (Marsbéli krónikák) ünneplik meg a nagy találkozást. És amikor az alapítótagoknál Aldous Huxley is tiszteletét tette, egyenesen a Brave New World-ből megtérve, és együtt okumulálták ki az elidegenedés filozófiájának széles tömegek számára elérhető közvetítőcsatornáját, ami jóval több mint egy egyszerű popzenekar, még mindig csak 1989-et írtunk.
Egy 13 éves srácnak, az utolsókat rúgó rendszerben, a szöveg a nyílt anarchiával volt egyenértékű.
Ma is megborzongok ettől a daltól.

Nos ez az a magyar zenekar, amelyikkel egyedfejlődésem különböző szakaszaiban nagyon, de nagyon egymásra tudunk találni. Hozzájuk fűződik életem egyik legmeghatározóbb koncertélménye, ami a nosztalgia és az akkori életérzés együttes mixturájaként mai napig örömkönnyeket csal a szemembe.
Azt hiszem, ez valami magasabb rendű, mint "csak" egyszerű zene...

 

Amikor az olasz éjszakában Hás elvtársam fejest ugrott a gyerekmedencébe...a telihold fényét egyetlen ruhadarabom: a szalmakalap szűrte meg...és dolce volt a vita...és szerettük az egész világot, kivételek nélkül...és szólt a reggae...és ezt mással nem is tudom megosztani, csak veled!

Volt egyszer az iwiw

Holnap, 12 év után, lehúzza a rolót az iwiw...

Emlékszem, amikor 2003. év elején regisztráltam, még meghívásos rendszer volt, így nem lehetett akárki tag.
Egyfajta megtiszteltetésnek számított, ha valaki a felhasználók között tudhatta magát, ezért aztán ennek megfelelően viselkedett, tett ki posztokat.
Mivel még csak pár ezren voltunk, jobban oda tudtunk figyelni egymásra, és értelmes bejegyzések kerültek ki az üzenőfalra, melyek mellőzték a trágár, személyeskedő hangvételt.
Az esetleges konfliktusok is kulturáltan oldódtak meg, zárultak le.
Akkor még működött a netikett: emberek emberi hangon cseréltek véleményt, ütköztettek érveket ellenérvekkel.
Nem a látogatottsági és egyéb informatikai/marketing mutatókon volt a hangsúly.
Nem akartak minden második bejegyzéssel fogyasztásra ösztönözni, valamilyen (tév)eszme létjogosultságáról meggyőzni, és a szélsőséges hangok is elhaltak a pusztában, mert senki sem volt rájuk "vevő".

Azon túl, hogy hasonló érdeklődésű, világszemléletű emberekkel kerültem/kerülhettem kapcsolatba, kreatív énem áldásos/áldatlan(?) gyümölcsei is ott láthattak először napvilágot.
Az "Én és a fater" vagy "Napi fater" címen elhíresült bejegyzéseimre talán még emlékeznek páran azok közül, akik jelen közösségi oldalon is ismerőseim.
A ritkábban jelentkező, de szintén ott debütált "Levelek a sufniból" elmeficamaim is nosztalgikus mosolyt csalhatnak pár ember orcájára.

Ezúton köszönöm meg az iwiw kiagyalóinak, fejlesztőinek, működtetőinek és az ottani barátaimnak, ismerőseimnek az elmúlt 12 évet!

P.S.: Az időkapszula még igényelhető, melybe akár az összes képetek, levelezésetek beletuszkolható. Igény szerint...

 /2014. június 29-én publikálva a fb-on/

Éljen május elseje!

Élemedett korú emberek citeráik húrjait tépve igyekeznek megőrizni hagyományaikat, közben a színpaddal szemben felállított dodgemes tech house alapokra ültetett andokbeli indián pánsípzenével (tényleg van ilyen kombó, ma tudtam meg) buzdít a multikulturális revolución (francia eredetiként ejtendő) mihamarabbi diadalának beteljesítésére, amikor hirtelen oldalról "jött egy felhő" és leszállt közénk Tunyogi Orsi a magyar popzene vérzivataros éveiből.
10 perc "önfeledt ünneplés" után követeltem az azonnali eutanáziámat, de minimum 2 évig tartó pszichiátriai kényszergyógykezelésemet!
Éljen május elseje!

Sushi 3003

1996-ban a számos műfajban maradandót alkotó, ám rejtőzködő életmódjának betudhatóan csak kevesek által ismert VA* művésznevű szerző újabb remekművet tett le az asztalra, melynek a Sushi 3003 címet adta.
Mármint nem az asztalt tartotta képzeletbeli keresztvize(lete) alá, hanem a szóban forgó dalgyűjteményt nevezte el így.
Volt szerencsém szinte még melegébe’ meghallgatni a lemezt, ami azonnali addikciót okozott nálam.
Azóta minden évben tartok egy Sushi 3003 hetet, amikor csak ez a cd tartózkodhat a lejátszóban.
Idén már Milán is csatlakozott rajongói táboromhoz, mely így már (vasárnapról hétfőre) két főre bővült.
Az autóban, bölcsibe jövet-menet ezt kellett hallgatni, különös tekintettel a 14. trackre, mely a „Sweden, Heaven & Hell” címet kapta, holott egy klasszikus Mahna Mahna feldolgozással állunk (esetünkben gépkocsiról lévén szó: ülünk) szemben.
Mivel Fan Clubunk további tagok jelentkezésétől sem zárkózik el, toborzó dal gyanánt nézzétek/hallgassátok meg a sufniklippel megtámogatott, a Les 5-4-3-2-1 által jegyzett (a youtube-ra Ultra! címmel (?) feltöltött) Bond Street című nótát!

*VA= Various Artists (ráadásul többen van!)

/A bejegyzés 2013. október 1-jén íródott/

Tíz perc múlva

Mielőtt még a közelébe lopóznánk jelen írásom tárgyának, rójuk le tiszteletköreinket és kezdjük az előjátékot teljesen más fertályon ahhoz képest, ahol bevégeztetik küldetésünk és ezzel együtt (textus ejaculatus) kielégül  kíváncsiságunk. Esetemben a szájmenésem utolsó csöppje is a perem alá kerül.

A startpisztoly dörrenését követően azonnal az olvasó elibé lépek aktuális coming outommal: amikor szemrátétellel, hangszálaim rezegtetését mellőzve fogadok be írásos műveket, hajlamos vagyok átsiklani a cím fölött, vagy legalábbis nem tudatosul bennem, hogy én azt olvastam volna.

Nem sok jelentőséget tulajdonítok ugyanis egy-egy novella címének, ami lássuk be helytelen és teljesen megmagyarázhatatlan. De nem nekem! Mármint megmagyarázhatatlan. Vagyis nekem ne magyarázza meg senki. Majd én megmagyarázom!

Az egyszerű és nemes ok az lehet (mint ahogyan az is), hogy a tartalomba történő hasas ugrás sokkal fontosabb, mint egy árva kis nyúlfarknyi sor fölötti görnyedés, nyammogás.

Pedig be kellene látnom, hogy azért a cím sem mellékes.

Bizonyára az Anna Kareninát sem olvastam volna, amennyiben Tolsztoj - eltérvén az eredeti ideától - főhősét Gyöngyvérként anyakönyvezi, majd a Kiskegyed című periodika olvasóinak kegyeibe (indokolt szóhasználat) ajánlja művét Öngyi Gyöngyi címmel. 

Ám ezzel le is lőtte volna a poént és vakvágányra vezeti a prekoncepcióra hajlamos olvasót, merthogy Gyöngyi, vagyis Ani Kari (semmi köze a Jézus születése körüli mizériához, mert az orosz karácsony nem is akkor van, amikor a többi. Meg a busman, dogon, eszkimó, szuahéli és belsőszingaléz sem. Tolsztoj meg köztudottan szuahéli nagymamával büszkélkedhetett, tehát véletlen egybeesésről van szó)  sínek közt lelte halálát, persze nem a vakvágány talpfáin. Tehát sikerült meggyőznöm magam a cím fontosságáról, holott pont az ellenkező cél lebegett a szemeim előtt. (Az ellenkező cél az az, amelyik még szűz és nem is akarja, hogy átszakítsák a...szalagját?)

Amennyiben az eddigieket sikeresen megértettük és feldolgoztuk, éljünk egy egyszerű, de annál nehezebben megvalósítható pedagógiai módszerrel: a bevéséssel (semmi köze a lobotómiához, mert ott amúgy is "ki" az igekötő).
Nosza, csapjunk hát bele: a bekezdéseim fölött pöffeszkedő, vastag betűkkel szedett 3 szónak a későbbiekben jelentőséget kívánok tulajdonítani.
Most meg lehet nézni, mi az a három szó!
Igen, a címről beszélek!
Remélhetőleg mostanra sikeresen bevésődött, hogy legyen az akármilyen műnemű, műfajú írás, a címe fontos (lehet).
Akkor ezt most egy életre megtanultuk, ugye?!

Mielőtt életem párja, elsőszülött gyermekünkért ment volna az óvodába, ezen szavak kíséretében bízta rám másodszülött fiunkat:
"- Tíz perc múlva elalszik. Ha énekelsz neki, talán még hamarabb." - azzal balra el.
Megfogadván a tanácsot, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy gyermekem rendkívül kellemes énekhangom megismerésén túl tisztában kell legyen a "rákkenról" fejlődéstörténetével is.
Az alapok lerakásához mi sem tűnt alkalmasabbnak, mint a liverpooli srácok életművének interpretálása, szigorúan időrendi sorrendben.
A harmadik album (A Hard Day's Night) utolsó taktusainál már sejtettem, hogy baj lesz, holott még csak délután volt. (Azt meg Gyula bácsitól hallottam, hogy messze még a hajnal.)
Vince ritmusra nem aludt, de legalább széles vigyorral az arcán szemlélte tüzelő szukakutyáéhoz hasonlatos vonyításomat.
A negyedik sorlemezt hamar kipipáltuk, és az ötödiknél értettem meg a szerzői és egyben saját válságomat is, ami egy kétségbeesett felkiáltásban csúcsosodott ki mind a gombafejűeknél, mind pedig nálam: Help!
Nem vagyok babonás, de a 13. tételnél éreztem, hogy hamarosan purgációnak kell alávetnem magam, mert a szóban forgó Yesterday című dalt habzó szájjal, King Diamond-i magasságokat ostromolva, sikítoztam el. Különös tekintettel a Why she had to go I don't know sorra, ami magyarra fordítva valahogy' így hangzik: Miért kellett mennie, nem tudom... És közben Olgára gondoltam, meg még "...jutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat...".
Gyermekem ekkor már látványos ajakbiggyesztéssel iparkodott értésemre adni, hogy a előadóművészi képességemmel egyetemben a popkultúrába vetett hite is csorbát szenvedett, és legyek szíves felfüggeszteni a hallójáratai ellen indított offenzívámat.

Értvén a "szóból" más művészeti ágat hívtam segítségül Vince álomba ringatása érdekében.
Ez pedig nem is lehetett más, mint az irodalom.
Kisfiam kényelmesen hanyatt dőlt az ölemben és érdeklődve várta a folytatást, titkon reménykedve abban, hogy most majd a fülemmel adok elő valami - egy életre élményforrásul szolgáló - produkciót.
Mivel említett testrészem izomzatának fejlesztésére ez eddig nem fordítottam kellő figyelmet és időt, ezért Vince porcos kagylócskáit igyekeztem újabb - ezúttal visszafogottabb - hanghullámok által trenírozni.
És bár "...állni látszék az idő...", gyermekem kognitív fejlődése ezen korai életszakaszban elsöprő erővel tör előre.
Így hát megelőlegeztem neki egy - a címben és a Petőfi versben is jelenlévő - teljesen szubjektív fogalomra(?) reflektáló - Ray Bradbury által jegyzett - novellát, megkönnyítendő számára a későbbiekben bekövetkező időfogalom kialakulását.
Itt újfent szembesülnünk kell a cím fontosságával, merthogy a szöveget nem másolom be, így a címen pontos ismertetése által teszem (fel)kutathatóvá az írást, ami nem más, mint az És újra a Föld.
(Megint tanultunk valamit: a közvélekedéssel ellentétben nem hogy mondatot kezdhetünk és-sel, de bizony még címet is. Ma is érdemes volt felhúzni a rolót a csipagyáron!)

Viszonylag hamar megbékéltünk azzal a fiktív (?) ténnyel, hogy a 23. században - ami a novella jelen ideje -  lehetséges feltámasztani a 20. században jobblétre szenderült Thomas Wolfe nevű írót, mi több: újabb irodalmi produktumok megalkotásra bírni.
Igen, Thomas Wolfe valóban élt, valóban író volt, és most vágjuk földhöz (vagy Földhöz?) magunkat: "Az idő, az idő múlása, visszahozhatatlansága, az emberélet villanásnyi rövidsége, a természet időtlen végtelensége – ezek a problémák foglalkoztatják az írót (...) minden művében."
Hoppácska! Az én időmben bezzeg (!) az idő nem a jövőből üzenő, múltidőben élő, időutazó által újraértelmezett időtorzó volt.

Most akkor Bradbury, Wolfe, a novellában megszólaló valaki, vagy a felolvasó (azaz én) gubancolja az idő fonalát? (De Te is megszívtad, mert míg ezt mazsolázgatod, szubjektív időddel, belekerültél az övékbe, az enyémbe, vagy a miénkbe!)
Erre már Vince is felvonta a szemöldökét, és ahogyan nem, úgy meg is kérdezhette volna: "- Apa, akkor most az ember él az időben vagy az idő az emberben?"
Maga a történet lineáris, könnyen megérthető: a feltámasztott író eleget tesz 23. századi feladatának: megírja a Mars-utazás során szerzett élményeit, majd belátván, hogy ebben az idősíkban nincs helye, visszatér 1938. szeptember 15-ére, a halála napjára.
Mire a mű végére értünk, szemlátomást kicsiny csírakezdemény kandikált ki a gyermekem agyába elvetett időfogalom-magocskából.

És, hogy segítsem a további fejlődést, megosztottam vele a testvérbátyjával folytatott tegnapi beszélgetésem kivonatát is.
Milán látván, hogy A diadalív árnyékában című könyvet olvasom (nyilván ő csak annyit érzékelt, hogy könyvet olvasok), rögvest mellém kucorodott és megkérdezte, miről szól.
Aki próbálta már magának megfogalmazni, megérteni, hogy a rá váró borzalmak, kegyetlenségek tudatában miért kezd mégis újabb háborúkba az emberi faj, az most mindezt magyarázza el egy 3,5 éves gyereknek.
A helyszín tisztázása és a Franciaországban használatos nyelv használhatatlanságának (általam) megbeszélését követően jött a legnehezebb kérdés:
"- Miért lesz háború?"
"- Mert az emberek különbnek érzik, okosabbnak képzelik magukat a másiknál. Pedig az idő végtelenjét tekintve ezek a kis emberi életek érzékelhetetlenek, értelmezhetetlenek.
Mégis meg/átszabják egymás idejét a földi létben.
Ráadásul rendre megismétlik hibáikat, tévedéseiket, miközben azt gondolják: alakítják a jövőt, nyomot hagynak az időben, a történelemben." - bölcselkedtem kis ideig.
Milánnak valószínűleg hosszúnak tűnt a monológom, mert hirtelen közbevágott:
- Apa, akkor most az idő alakítja az embert, vagy az ember az időt?
De a fenti kérdés helyett csak annyit mondott:
"- A háború butaság! Engem ez nem érdekel." - és visszament a játékaihoz.
Én meg magamra maradtam Ravic időtlen magányával.

Ám a Vince agyára zúdított mérhetetlen súlyú ismeretanyag sem roppantotta össze a szemhéjait kitámasztó gerendázatot.
Pedig már túl voltunk 5 Beatles albumon, egy novellán, egy regényen, és a "Tíz perc múlva elalszik." mondat is mantrává alakult az agyamban, amit közel egy órája zsolozsmáztam magamban. (A vallási pluralizmus jegyében.)
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve a Mantra Porno zenekar Kérek lakást című számát kezdtük hallgatni, ami 2,5 perc múlva nyálcsorgatós mélyalvást váltott ki gyermekemből.
Miután befektettem a kiságyába, leroskadtam a kanapéra.

Megállapítottam, hogy a tíz perc valóban relatív időintervallum.

Ezeknek a gyermekeimmel töltött tíz perceknek köszönhetem azokat a világra és magamra vonatkozó fontos ismereteket, amik nélkül az előző harminciksz évem 10 percben elmondható.
Ezekbe a tíz percekbe zsúfolom bele azt a sok-sok szeretetet, amit az évek során másoknak sajnáltam odaadni. Ezek a tíz percek csak az enyémek, tartsanak akár órákig.
És megértettem, hogy nem az idő meglétével, múlásával kell foglalkoznia az embernek, mert nincs idő ember nélkül. Mi teremtettük, általunk létezik.
Ám, ha már együtt élünk vele, használjuk ki: alkossunk, teremtsünk. De ne az időnek: a jelennek, a jövőnek, a leendő múltnak, hanem a benne élő embernek.
Hátha így tudunk egymástól tanulni valamit, ha már az idő nem tanít meg minket semmire...
Tíz percem volt, hogy ezt átgondoljam, tíz percem, hogy leírjam.
Tíz percedbe került, hogy elolvasd.
Gondoltad volna valaha, hogy mi ketten tudunk figyelni egymásra tíz percig?

Tíz perc múlva hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó "...Röpűlt felém..." Milán, "S én csüggtem ajkán szótlanúl...", miközben teli torokból üvöltve közölte:
"- Apa, hazajöttem! Hoztál nekem meglepetést?"
Ekkor a gyerekszobában felsírt Vince, s én képzeltben halántékomhoz szorítottam a Revolvert...a Beatles hetedik albumát...