Olasz, Kortárs, Irodalom (?)

Enrico Brizzi: Dicshimnusz Oscar Firmian személyéről és feddhetetlen stílusáról (Európa Könyvkiadó 2003)

A körülmények úgy hozták, hogy két koncertbeszámoló után, teljesen randomszerűen, egy – többek között – kortárs rockzenéről is szóló könyvet kaptam le a polcról.

Bár ne tettem volna!

Utólag könnyű sopánkodni, hogy senki nem állt handzsárral a hátam mögött, és kényszerített az olvasásra.

Könyvek terén azonban örök optimista vagyok. Hiába érzem az elején, hogy ez nagyon nem az ízlésemnek, elvárásaimnak megfelelő mű, azért oldalról oldalra esélyt adok, hátha csak ki kell várni a nagy áttörést.

Nagy áttörés helyett kaptam egy nagy átverést.

Már a cím olvastán is feltámadhatott volna a gyanúm, de a fülszöveg alapján „sziporkázóan szellemes, ironikus és önironikus” stílussal kecsegtettek, innen a bizalom: ez még belefér.

A 11-31. oldalig tartó első fejezetben egyértelművé vált: se nem szellemes, se nem ironikus művel van dolgom.

A humort az volt hivatott képviselni, hogy a szerző által bevezetett és állandósított szószerkezetek 328 oldalon át randomszerűen ismétlődtek, és roncsolták a retinámat. (Pölö: „az ember, aki tiszte szerint majd átvisz a vállán az új évezredbe”)

Jogosan vártam volna el, hogy ezen ciklikusan visszaköszönő szógyomok a későbbiekben elmélyítik az iróniát (ennek hiányában egyszer csak előhúzzák a kalapból).

Hát nem!, ezzel szemben megmaradtak vizuális szövegszennyező mivoltukban.

A ’74-es születésű, rocksztárnak készülő szerző negyedik regénye mi másról szólhatna, mint egy olasz „gonzo” (bővebben Hunter S. Thompson életművénél) regényíróról, aki kora egyik tragikus hirtelenséggel eltűnt dalszerző-énekesének nyomába ered, hogy egyedüliként riportot készítsen vele.

Ehhez jön a „soha nem látott” írói csavar: egyes szám harmadik személyben ír hőséről, úgy hogy a szerző is álnév mögé rejtőzik (Gabrio Spichisi), és így, mint a főszereplő ügynöke, tudósít legjobb barátja hőstetteiről, baklövéseiről.

A túlcukrozott hab a tortán pedig: mindketten bölcsész végzettségűek, jelesül irodalmárok.

De térjünk rá a „történetre”!

A címszereplő 2 sikeres, remeteéletet választó sztár megszólaltatása alapján írott, interjúkötettel a háta mögött, anonimitását (Prométheusz) megőrizvén, vállalja a kiadó megbízását: felkutatja és szóra bírja a tinik bálványát: Evander Deltoid-ot, a Normals zenekar vezetőjét.

Kezdetüket is veszik a kalandok: „-   Megfigyelés, pontosítás.

-          Pontosítás…

-          Az már volt! Hatástalanítás” (Szőke András: Európa kemping)

A rocksztár nyomába erednek, közben Oscar felszámolja kapcsolatát egy építészhallgató lánnyal, kis híján elkapják Deltoidot, és hősünk életébe beköszön az új szerelem egy elsőkötetes írónő személyében.

A hölgyeménnyel járulékosan kapjuk a szerényebb anyagiakkal megáldott könyvkiadó céget, ami összevetvén az eddig ismert multival, emberi léptékűbb, a kapcsolatokra építő, nagycsalád képzetét keltő, bölcsész utópia (bocs a félig főtt véleményért!).

Az érzelmek túltengése természetesen féltékenységbe csap át (egyrészt emocionális, másrészt szakmai, ha élhetek a képzavar lehetőségével).

„Nem várt fordulat”, hogy mégis sikerül megkeríteni és szóra bírni az eltévedt bárányt.

Na kinek? Ki tudja? Kinek van tippje? Senki?

- Hát Martina Superchi-nek, az új szerelemnek.

El is készül az interjúkötet, amit az elbeszélő/ügynök szeretne ellopatni barátjával, Oscarral, hogy a multi gondozásában, saját név alatt adjanak ki.

(Egyedül itt találkozunk először és utoljára öniróniával: az író egy szaralak, saját megfogalmazásában simlis.)

Aztán persze győz a szerelem, mindenki elnyeri méltó jutalmát, függöny, Happy Ending, pezsgő konfetti, rezesbanda!

De állj! állj! állj!

Van még itt egy utolsó mondat: „És ha a bömbölés közeledik, ha meghallod figyelmes olvasó, könyörgök, ne kételkedj benne, hogy hűséges Gabrio Spichisid visszatért.”

Uram irgalmazz!!!!

És miért fáj nekem mindez?

Mert a szerző - érzéseim szerint - se zenésznek (nem válhatott be, ha írásra adta a fejét), se írónak nem jó.

1.      A zenész (Esetünkben zenéhez értő(?))

Közhelyeket akar polgárpukkasztásra alkalmas gyutacsokként piacra dobni.

Fáj ezt kimondani, de a rockhéroszokban való csalódás 20 éves kor körül mindannyiunk életébe, determinisztikus jelleggel, beköszönt. A zenegyár működésével, ha nyitott szemmel és füllel járunk, körülbelül ugyanennyi idős korunkra tisztába jövünk.

A nagy megmondóemberek kiégése is, szinte évre pontosan, megjósolható (Egyedül Bono Vox-szal nem tudunk mit kezdeni, igaz a megmentendő kontinensek éhes/szomjas/AIDS-es lakossága sem.)

Az emlékezetes, magasztos célt szolgáló visszatérés minden reflektorfényből kikerült nagyság szívében ott él. (Ha sikerül a reload, az emlékezetesség garantált. Lásd: 26x feloszlott, a Királyok völgyéből előjárókeretező, hangnélküli embertorzók.)

Nagyjából sejteni lehet, hogy a fiktív zenekar megalkotásakor a Manic Street Preachers lebeghetett a szerző szemei előtt: Intellektuális, ironikus, depressziós, néha militartista attitűd.

Jah, és a fő szövegíró Richey James Edwards 1995. február 1-jén szintén eltűnt, ám ellentétben Evander Deltoiddal, mai napig nem került elő, minek okán 2008-ban halottá nyilvánították.

(Ide vonatkozó közhely: az irodalommal ellentétben, az életben nem garantált a happy end.)

2.      Az író

Értem én, hogy kritikával kívánta illetni az olasz és multi könyvkiadó vállalatokat, érdekcsoportokat.

De! Nyilvánvalóan neki is az egyik ilyen klikkhez kell tartoznia, mert különben épeszű kiadó ezt a borzadályt nem gondozta, vállalta volna fel.

Nem azt mondom, hogy úgy rossz, ahogy van (de igen!), hanem hogy negyedik kötetnek ez „Ülj le, fiam! Egyes” kategória.

Fölöslegesen túlírt mondatok, állóvízből állóvízbe toccsanunk. Sem a szereplők, sem a cselekményszálak nincsenek kidolgozva. Senkiről semmit nem tudunk meg.

Egyedül csak egy motiváló tényezőt ismerünk fel, az pedig az íróé: Sok oldal = sok pénz.

Több helyen is szót emel a kreatív írást oktató magáncégek ellen.

Savanyú a szőlő, hogy neki nem lehet ilyen műintézménye, holott oldalról oldalra felmondja az ott okítottakat: (fölösleges, sehova nem vezető) tájleírások, (sikertelen) stílusparódiák, (önellentmondásba gabalyodó) jellemzések.

Bonyolultabb fogásokkal már nem is bíbelődik. (Mindannyiunk nagy szerencséjére.)

A címben előénekelt feddhetetlen stílusról nem derült ki, hol és mikor kulminálódik; mint ahogyan az sem, az írónak van-e egyáltalán olyanja (mármint sítlus), netán ismeri-e a szó jelentését.

Nem több ez a regény, mint egy rosszul megoldott - grafomán coolbölcsésznek kiosztott - házi feladat: Írj 330 oldalt, bármilyen témáról, akárkinek!

A kiadást megelőzően okosabb lett volna a következő instrukció: Az előző fogalmazásodat tömörítsd össze 20 oldalba és hagyd, hogy a szerkesztő kihúzza a felét!

Még így is többet mondasz el a témáról, mint ami elég.

Nem sírom vissza azt a négy órát az életemből, amit ennek a könyvnek az olvasására fecséreltem, hisz csak magamnak köszönhetem az elvesztegetett időt.

Ám arra a kérdésre szeretnék választ kapni, kinek íródott ez a regény?

A tinik a büdös életben nem fogják elolvasni (nem trendi), az író korosztálya – hacsak nem köldökét bámuló kirakatbölcsész -, meg már legalább 15 éve túlvan ezen a „problémán”.

Az egyetlen pozitívuma a könyvnek: előkotortam a Manic Street Preachers lemezeimet…

Ha valaki esetleg nem tudná, mi az a Manic Street Preachers, annak (ismeretlen ismerős: az MR2 unásig játszotta)  kedvcsináló: Your Love Alone Is Not Enough

Igen, az a The Cardigans énekesnője, Nina Persson

Aki meg már ismerősként van jelen: Autumnsong

És, ha valaki netán nem ismerné az Európa kemping című örökbecsűt, az most pótolja kötelező jelleggel! Európa kemping

Jövő héten táblánál felelünk belőle!

Indusztriális dráma

Jegyzőkönyv-részlet a tésztagyári baleset szemtanújának vallomásából:

„- Hirtelen kinyújtotta felém mindkét karját…”

Thriller

A krimi nyomozati szakaszának révbe érése, előre láthatólag, egy elpusztult elemi alkotórésznek köszönhető:

"Csak sejtetem...

A megoldás: a sejt tetem!"

Király István és a G-Jam Project, na meg én

Bevezetés helyett, önreflexió gyanánt

A „Hogyan képzelem el az életem 25 év múlva” című irányított dolgozatba – annak idején - nem írhattam a mára már valósággá vált tényt: Micimackós napellenzővel árnyékolt, „nyugati autóval”, jobbomon gyermekem anyjával, Újfehértón találom meg újra az elveszettnek hitt rockzenét.

Valószínűleg az akkori oktatáspolitika sem méltányolta volna őszinte válaszom, így csak utólag merek vagizni.

Normális bevezetés helyett

Mintegy három hete még abban a biztos tudatban dőltem hátra, hogy számomra nem sok új zenei formáció van a nap alatt, ami megdobogtatná a szívem.

Aztán egy embertpróbáló, netezéssel töltött este végére, valami kanadai szerveren, találtam egy FLAC formátumú, tömörített fájlt, amit a fórumozók erősen dicsértek.

A Király István és a G-Jam Project.rar címre keresztelt anyaggal kapcsolatban az alábbi két prekoncepció fogalmazódott meg bennem: 

a) nagyon rossz

b) nagyon jó

Annyi infoval még rendelkeztem, hogy gitárcentrikus zenéhez lesz szerencsém, ha kicsomagolom és auditíve befogadom a fülembe hullott mannát.

Arra azonban senki nem figyelmeztetett, hogy a bokámat is matyómintásra díszítem híg bélsarammal!!!

Ahogy’ faluhelyt szokjuk mondani: - „Errű van szó, Tibikém, vagy hogy’ hívnak!”

Az „én” zeném szólt: lendületes rock, szerethető és fülbemászó dallamok, Hammond orgona, néha blues, néha boogie témákkal megspékelve. Mindez a ’70-es évekre és - bocs a bizonyára sokszor hallott hasonlításért – Satrianira jellemző hangzással.

Itt jött a következő prekoncepcióm: Biztosan valami ötvenes éveit taposó, megöregedni nem tudó (olvasatomban: önmagából bohócot csináló, műbőrbe csomagolt, Babettával gázpalackért motorozó) gitárnyűvő tört elő a dzsindzsából, hogy utoljára még lealázzon mindenkit, mielőtt felmegy a Taigetoszra.

És ismét jót röhögtem magamon.

Mint kiderült, a druszám 2 évvel idősebb tőlem, a szomszédban lakik (Mátészalka) és már 2 lemeze jelent meg ezzel a formációval. A dalokat ő szerzi (mármint hogy írja, nem a KGST piacon újítja), és valószínűleg ugyanazon zenei emlőkön nevelkedtünk.

Gyors nyomozást követően kiderült, a szerzői kiadásban megjelent lemezek 2 helyen is kaphatóak városomban.

Múlt hét pénteken (külső hőmérséklet: 38 C, páratartalom: az mi??, UVB sugárzás: ilyen alkalmakra bővíteni kell a skálát, ezért nem meghatározható) elindultam, hogy CD formátumban is beszerezzem az anyagot.

A lelőhelyként megjelölt hangszerboltban egy példány sem volt, de legalább ismerték az előadót – hovatovább személyesen.

Miután lógó orral hazatértem, és komolyabb csapást mértem Nyíregyháza ivóvízkészletére, elzarándokoltam a zeneműboltba.

(Itt újabb prekoncepciót kellene megosztani, ami jelen esetben puszta tény.)

Az üzletben azt sem tudták, ki az előadó (engem valószínűleg valami zenei perverznek néztek), de némi szájhúzogálás után, az orákulumként funkcionáló gép elé vonszolta izzadékony testét a „diumvisu zenét” bömböltető eladó, és teljesen meglepődve közölte: - Az On The Road Again-ből van egy példány.

Azt, hogy mennyiért vettem meg a lemezt csak sejtetem: az előadótól való rendelési ár + annak 1/3-a.

(És itt jöhetne egy kisdoktori a magyar zenehordozó- terjesztés/forgalmazás sápszedőinek gyomorforgató, és áldástalan ténykedéséről. Röviden: a nyerészkedő, erkölcsileg ingoványos talajra tévedt édesanyjukat!)

Ezen a hétvégén a szomszédaim megint jó zenét hallgattak, akár akarták, akár nem…

Még mindig nem a tárgyalás

Kíváncsiságom odáig fajult, hogy felkerestem Király István honlapját, ahol - mit ad a transzcendens! – értesülve lettem (passzív szerkezet: nem volt erőszak, én csak ott feküdtem), hogy július 13-án (pénteken), Újfehértón élőben is megtekinthetem őket.

(Kis kitérő. Örök kedvencem ez a kifejezés: élő koncert. Most komolyan, egyszer úgy megtekintenék egy halott koncertet: felravatalozott koporsók, rajtuk a zenészek hangszerei, a háttérben feketemiséző papok (amennyiben death metal hordáról van szó). És még ekkor sem maradnánk teljesen csöndben, mert ha ügyesen bemikrofonozzák a korpuszládákat, a távozó gázokból, testnedv-csörgedezésből némi kakofón zenemű is kikerekedhetne… És már dübörög is a Dead Metal!!! Tényleg bocsánat!)

Miután egy közösségi oldalon meghüvelykujjaztam a KI&G-JP profilját, csütörtökön megkérdeztem, hogy akkor lesz-e koncert a Don Carlos Blues Clubban, és ha igen, hány órától?

Igen, lesz! 21:30 körül kezdenek.

A tárgyalás elnapolva. Koncertre mentem!

Gyors, átmeneti gyermekelhelyezési procedúra (nem a gyámhivatal-féle), aztán irány le délre.

Azt eddig is tudtam, hogy Újfehértó nem egy bonyolult településszerkezettel bíró valami, csak azt nem értettem, miért kapott városi rangot.

Ma lehullott a lepel.

Mivel halvány sejtésem sem volt, hol találjuk a koncert helyszínét, kénytelen voltam verbálisan segítséget kérni – a potenciájukat tekintve lenyugvó napként aposztrofálható – a lenyugvó nap fényében sörözgető férfiemberektől. Öt feles és tíz sör után – amit a diszpécsereim fogyasztottak – megtaláltuk a célt.

A lepel mögött: Újfehértó megszolgálta a városi rangot! Itt az egy főre jutó italkimérések száma szignifikánsan magasabb, mint kisebb településeken az egy kocsmára jutó lakosok száma.

Még egy órácska volt a kezdésig, úgyhogy bőven jutott időm beszerezni a hiányzó Sides of the Soul albumot, valami arcpirítóan potom áron. (Kösz Pitta!)

Némi sós mogyoró és 2 üveg alkoholmentes sör elfogyasztása után arra eszméltem, kezdetét vette a koncert.

Nejemmel karöltve benyomultam az első sorba, ahonnan a hátralevő több mint 1,5 órában el sem mozdultunk.

(Itt és most félre a tréfával, de mi voltunk az első és egyben az utolsó sor is. Én szégyellem magam, hogy egy ilyen tehetséggel bíró zenekar, ilyen színvonalú, ingyenes koncertjén a közel 600 ezres lélekszámú megyéből – a nézettségi csúcs idején – nyolcan voltunk kíváncsiak).

Koncerten vagyok

A fentiek nem kedvetlenítették el a fiúkat, és teljes vehemenciával csaptak a húrokba/bőrökre/billentyűkre.

Ekkor kaptam vissza az elveszettnek hitt rockzenémet.

Jó volt látni, ahogy széles mosollyal az arcukon zenéltek a srácok. Nem előadtak, hanem a szó gyermeki értelmében játszottak, úgy hogy mindeközben vérprofik.

És én is vigyorogtam, ahogy’ Király Pitta és Bráder István szívatgatják egymást, megy a zenei adok-kapok, az „Igen??!!, akkor ezt figyeld!”.

A főtémáktól elkanyarodva gyermekdal, klasszikus zene, jazz standard kacsint ránk, hogy aztán szervesen beépüljön az addig elhangzottakba, új értelemmel felruházva azt.

A basszusgitáros (Király Gyula) áll becsukott szemmel, olyanokat játszik, hogy nézek, mint a vettmalac, és közben látom a mimikáján, hogy benne él a zenében, nem kell ide tudatmódosító, ő egy autopojetikus rendszert képez a hangszerével és a többiekkel.

Kovács Balázs a dobok mögött a szimpatikus őrült. Nem rest előkapni a szivacsos (?) dobverőt (nem ismerem az ide vonatkozó terminus technikust), hogy három jól irányzott ütést mérjen a cinre.

Pénzes Máté pedig azon a hangszeren (is) játszik, amin még a lakodalmas rockzenét is el tudnám viselni (ez persze nem igaz, csak érzékeltetni kívántam, mennyire szeretem a Hammond orgona hangját). Hozzáadja ő is a magáét.

És ha már mindenkit említettem, a keverő mögött tüsténkedő fiatalemberről se feledkezzünk meg. Iszonyat jól szólt a koncert annak ellenére, hogy a hely akusztikailag nem a zenészek álma, és akkor még finom voltam.

Király Istvánról pedig hosszasan lehetne zengedezni. A műfajon belül egyedülálló tehetség, ritka, mint a fehérholló. Nem csak technikailag áll a helyzet magaslatán, de dalszerzőként is olyat tud, amit ebben az országban nem sokan: második-harmadik hallgatásra azt érzem: én ezt a dalt már évek óta ismerem, és azon kapom magam, hogy „fütyörészem a slágeromat”.

Szóval nem az a köldöknéző, eszetlen nagy művész vagyok, csináljátok utánam, ha tudjátok, virgázó egocenter.

A saját dalok mellett a feldolgozások is eszetlen jól szólnak: G-Jam Project nevű fűszerrel meghintve kerülnek tálalásra. A Commodores soha nem gondolta volna, hogy az Easy-t a Faith No More-nál jobban bárki elő tudja adni. Én hallottam, majd felveszem velük a kapcsolatot, hogy szóljak.

Jól áll a bandának a rhythm and blues, a blues, a pszichedelikus rock, a jazzrock és a „sima” instrumentális rockzene. Jah kérem, ez nem csak jelmez, hanem hitelesen előadott, megélt produkció is egyben.

Amit előző koncertbeszámolóm során hiányoltam egy másik zenekarral kapcsolatban, az most megvolt: „A bluest könnyű játszani, de nehéz érezni.”. Itt érezve/éreztetve volt a blues. Hendrix kifújhatja a levegőt a sírban.

Külön jó pont, hogy Pitta pár szám erejéig dalra fakadt.

És teljesült a Paksi Endre-féle jövendölés is: „Üvölthet az asszony, bömbölhet a gyerek, ha nagy koncert lesz, akkor úgyis megyek.”

Az asszony velem szörfözött a zene hullámain, a gyerek nagyiéknál aludt. A nagy koncert megvolt: nem a közönség számossága, a különleges effektek, hanem az energia, az elveszettnek hitt érzés felbukkanása tette naggyá.

Pittáék próbáltak egy jót, én maradandó élményhez jutottam, aztán ment mindenki a dolgára.

Jah!

Nem sértés, de nekem egy Király István szintű fenomén soha többet ne köszönje meg, hogy elmentem a koncertjére (dehogynem! lelkünk kezet fogott abban a pillanatban)!!!

Itt egyedül csak én köszönhetem meg, hogy játszottak, élményt, emléket adtak nekem.

Mea culpa!

Tényleg személyes kudarcként élem meg, hogy eddig nem hallottam róluk.

Pedig majdhogynem szomszédok vagyunk, és soha sehol…

Számomra Satriani a gitárnyűvők mestere, akinek pár szerzeménye házasságkötésünk alatt is szólt.

Így utólag belegondolván a Cryin’-t szívesen lecseréltem volna a Pitta jegyezte Star-ra…

Kollektív bűnök

Itt egy világszínvonalú produkció, amivel egyelőre nem tudunk mit kezdeni.

Helyette fröccsentett, önjelölt Jancsi bohócokat sms-ezünk a színpadra, akik egy szál gitárral komplett szimfonikus-zenekari hangzást produkálnak, és még képesek elhinni, hogy ez így van rendjén.

Igényrokkantak, savanyúcukor-pénzüket elszavazó nagymamák, személyiségzavaros tinik csápolnak a dühöngőben, miközben a reflektorok kereszttüzében egy friss defekátum bűzölög jó pénzért. Ennyit a többség zenei igényéről, ízléséről.

„Légy egy fűszálon a pici él. S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

Pittáék nem sírnak, teszik a dolgukat. Őszintén remélem, hamarosan az őket megillető helyre kerülnek, megőrizvén ezt a „szimpatikus srácok a mi utcánkból” fílinget.

És ugyan vészesen közeleg a G3  idei fellépése, aminek stáblistája már nehezen befolyásolható, de bízom benne - ha folyó évben már nem is - , hogy jövőre már a G4 & G-Jam Project közös koncertje kerül meghirdetésre.

Az utolsó előtti szó jogán

Fiúk! A Facebook jelenlétre, ha kicsit nagyobb figyelmet fordítanátok, talán több ember jutna infohoz, mint jelenleg.

Don Carlos Blues Club! Ha egy honlapot vagy közösségi oldalas profilt csinálnátok, lendítene az üzleten, mert ritka hangulatos és színvonalas helyről van szó és jó lenne, ha ezt többen is tudomásul vennék.

Az utolsó szó jogán

Ha eddig eljutottál, a Király István és a G-Jam Project nevében is megköszönöm kitartó figyelmedet.

Nekem ez a banda tényleg senkim, de valahogy nagyon közel kerültek hozzám.

Nem olvastam róluk semmilyen kritikát, nem akartam, hogy befolyásoljon a véleményem papírra vetésében.

Nem vagyok zenész, csak zenehallgató, ha valahol zenész-szakmai hibát vétettem, az ennek tudható be.

Már csak annyit kérek tőled, hogy

nézd meg a honlapot http://www.kiralyistvan.hu/

és a két klipet http://www.youtube.com/watch?v=88KohwYOkFI

                        http://www.youtube.com/watch?v=duiYpPts1Ug

És, ha tetszett, találkozzunk a következő koncerten!

Ez már soha nem fogja be???!!

A szomszédaim ezen a hétvégén is jó zenét hallgattak, akár akarták, akár nem.
Jah, a bevitt alkoholmentes sör mennyiségének kétszerese távozott a szervezetemből...
A vese nem felejt!

Mjúzik cak-cak

Popzenei retrospektív az indie korszakából

- Azért Tinódi Sebestyén idejében a szöveg még nagyobb súllyal esett a lantba!

Malátalé

Az ízesített alkoholok korában miért ne beszéljünk választékosan a kocsmában:

"- Szia! Milyen hűtött, palackos sörötök van?

- Barackoooooos?????!!!!

- ..."

HEBB, Radar, Hobó és bandája (2012. június 15. Nyíregyháza, Múzeumfalu)

Mit csináljon az ember, ha három zenekar koncertjére érkezik, de még senki sincs a színpadon?

Két válasz lehetséges: 1. sörözzön

                                   2. informálódjon

Tekintettel arra, hogy régi motoros vagyok a szakmában, nekem a kettő megy egyszerre is. Az optimális hőmérsékletű nedű beszerzése után az információgyűjtés egy eddig általam nem nagyon használt módozatát alkalmaztam: pólófeliratokat olvastam.

Mint kiderült, mindenki vissza akar kapni valamit. Volt, aki a hegyeit, volt aki a megyéit, és volt aki a nemzet becsületét.

Ebből már tudhattam, itt bizony régi idők, dicső hadastyánjai jöttek össze helyre rakni az idő kizökkent kerekét.

Azt ugyan nem értem, hogy ha csak magyarok vannak, és csak magyar szavakat használnak kollektív sértettségük szóvátételére, a nagyvilágban ki kapja fel a fejét és szolgáltat igazságot. Merengek ezen, már csak azért is, mert anyanyelvünket – az emberiség egészéhez mérten – nem sokan beszélik. (Az olvasásra, főleg az értőre már ki sem térek.)

Mivel a becsület elvont fogalom, a megyerendszer emberi találmány, egyedül a hegy visszaszolgáltatására van esély. Azt viszont szívesen megnézném, hogy az ezt követelő, hogyan talicskázza be a kert végébe, ha a megszólított imígyen reagál a póló olvastán:

-          Vigyed!

Mire mindezt végiggondoltam, és beszereztem a következő malátafőzetet, a színpadra perdült a nyíregyházi illetőségű Hétfő Este Blues Band.

Létezésükről tudtam, munkásságukat nem ismertem. Ez a mai produkció megtekintése után is így maradt.

Hozták a jófajta középtempós, „csöndescsipegetős”, gyapotföldön kesergős, néger (a korrektség kedvéért: afroamerikai) népzenét.

Nem akarok kulturpesszimista nagyanyám szavaival élni, akit a rockzene térnyerése negatívan érintett, és ezen sérelmének imígyen adott hangot: „Két nótát se’ lehet megkülönböztetni, csak csörömpölnek”; de a citált mondat első fele – sajnos - igaz volt erre az előadásra.

A színpadkép finoman szólva is statikus volt: minden zenész állt (egyhelyben), mint hímtag a lagziban, amit a füstgép(?) gyakori üzembe helyezésével próbáltak ellenpontozni; netán a felejtés homályába veszejteni (?).

A hústartósításban járatos édesapám öt textilzsebkendőt sírt volna tele, ha látja, hogy hány sódar füstölésére alkalmas égési melléktermék szállt a légbe.

Ha Hendrix örökbecsűjét elfogadjuk, miszerint: „A bluest könnyű játszani, de nehéz érezni.” , akkor csak remélni tudom, hogy a zenekar tagjainak valamelyik tagmondat - netán mindkettő – kis post it-re írva a kottatartójára kerül.

Aztán kezdetét vette a kisvárdai (?) Radar zenekar ámokfutása.

Az élményt leginkább a következő képpel tudnám összefoglalni: Félcsupaszon, mini romettel belemotorozni az árokszéli csalánosba. Ad egyfajta szabadságérzetet, hogy aztán jó sokáig fájjon.

Amit ezek a srácok tudnak, az már a ’80-as években is ciki volt. Az összes metálklisét eldurrantották, amit csak lehet.

Szövegeikben a Benedek Eleki-univerzum valamennyi negatív mesehősét megvillantották, leigázták.

Ha meg éppen nem ezzel vannak elfoglalva, akkor a barátjuk, a csajuk, a jövőjét felélő emberiség nyomja bele izzó billogját érzékeny lelkükbe.

Mindezt életük deléhez, vagy fél egyéhez közelítő férfiak, bőrbe kötve, teljes elszántsággal cserpákolták a nagyérdemű orcájába.

Az énekes küzdött a legtöbbet,  a fecskefarkú villanygitáros (a gitárnak volt fecskefarka, nem a rajta játszó egyénnek – ha jól láttam) mellett.

Szemlátomást és fülhallomást az ordibátor megmaradt abban a tévképzetben, miszerint ha a vasárubolt teljes smirglikészletét elfogyasztja reggelire, akkor felkent metalénekessé válik.

Mint kiderült, nem..., ám ez nem tartotta vissza attól, hogy a Pokolgép pár örökbecsűjét meggyalázza.

És amit minden maturáló diák tarisznyájába belecsempésznék - kis papírfecnire skiccelve -, az egyik legegzisztencialistább szövegtöredék, amit az est folyamán megjegyeztem tőlük: „Meghalok, mert élni akarok…”

De, hogy valami pozitív is szerepeljen itt: egyedülálló módon értenek a közönség megénekeltetéséhez. A bárszék talpára applikált mikrofonállványt – mintegy zetorkormányként használva – akkor tudják, a jobb sorsa érdemes, publikum feje fölött lengedeztetni, amikor se’ refrén, se’ szöveg nincs.

Utolsóként pedig az az ember lépett színpadra, aki fiatal felnőttkorom egyik legmeghatározóbb zenésze volt: Földes László Hobo.

2011. február 12-én méltóképpen vettünk búcsút a Hobo Blues Band-től, amire nosztalgiával, de büszkén gondolok vissza.

Ehhez képest a Hobo és bandája teljes kudarcélmény.

Sikeresen maga köré gyűjtött pár vitathatatlanul tehetséges és lelkes legényt (és itt nem Póka Egonra gondolok), akik profibban interpretálják Tátrai szólóit, mint maga a mester. Dinamikusak, vitálisak, szerethetőek lennének, ha nem a nagyapjukkal indultak volna csajozni… Ebben a konstellációban ők sem cserkésznek be friss húst, és az idősebb úr sem biztos, hogy felállítja – ha mást nem - hát a mércét.

Jó újra hallani a Vadászat számait, a Kopaszkutya örökbecsűit, de ez így hiteltelen. Túl steril, túl profi. A minőséget megkapom, de hozzáadott érték, érzés semmi.

Tényleg vérzik a szívem, amikor ezt írom, de mint említettem zenei ízlésem alakulásában nagy szerepe volt Hobónak, és bíztam benne, neki sikerülni fog az, ami eddig szinte egy nagy öreg, magyar zenésznek sem – méltósággal félreállni.

És itt nem arra gondolok, hogy adja fel a zenélést, mert József Attila, Viszockij, Faludy, Pilinszky-estjei példa értékűek, tanítandók.

Én elhiszem, hogy képes végignyomni egy koncertet, de akik az ő felfutásának és szárnyalásának kortársai voltak, már nem biztos, hogy 1,5 órát képesek állva eltölteni.

Lássuk be, ezzel a zenével a fiatalokat már nem csábítja át az emosok népes rezervátumából, aki meg Hobo Blues Band-re vágyik, megveheti CD-n és lezárt szemhéjai mögött – akár fekete-fehérben – bármelyik tabánbeli koncertet levetítheti magának.

Sajnos úgy érzem, az 1984-es szöveg mostanra teljesítette be önmagát:

„Bemegy a városba a vasorrú bába,

Fellép a TV-ben – kell a pénz kalácsra.”

Ezen az estén tragikus körülmények között elveszítettem a harmadik nagyapámat is. Hála istennek, ő nem halt meg, csak nagyon messzire kerültünk egymástól.

Összegezvén az eddigieket, a következő koncertre csináltatok egy pólót: „Adjátok vissza a zenéimet”

Ami ugyanúgy nem lesz igaz, mint az összes többi felirat, mert a múlt az nem most fog még csak eljönni…