Olasz, Kortárs, Irodalom (?)

Enrico Brizzi: Dicshimnusz Oscar Firmian személyéről és feddhetetlen stílusáról (Európa Könyvkiadó 2003)

A körülmények úgy hozták, hogy két koncertbeszámoló után, teljesen randomszerűen, egy – többek között – kortárs rockzenéről is szóló könyvet kaptam le a polcról.

Bár ne tettem volna!

Utólag könnyű sopánkodni, hogy senki nem állt handzsárral a hátam mögött, és kényszerített az olvasásra.

Könyvek terén azonban örök optimista vagyok. Hiába érzem az elején, hogy ez nagyon nem az ízlésemnek, elvárásaimnak megfelelő mű, azért oldalról oldalra esélyt adok, hátha csak ki kell várni a nagy áttörést.

Nagy áttörés helyett kaptam egy nagy átverést.

Már a cím olvastán is feltámadhatott volna a gyanúm, de a fülszöveg alapján „sziporkázóan szellemes, ironikus és önironikus” stílussal kecsegtettek, innen a bizalom: ez még belefér.

A 11-31. oldalig tartó első fejezetben egyértelművé vált: se nem szellemes, se nem ironikus művel van dolgom.

A humort az volt hivatott képviselni, hogy a szerző által bevezetett és állandósított szószerkezetek 328 oldalon át randomszerűen ismétlődtek, és roncsolták a retinámat. (Pölö: „az ember, aki tiszte szerint majd átvisz a vállán az új évezredbe”)

Jogosan vártam volna el, hogy ezen ciklikusan visszaköszönő szógyomok a későbbiekben elmélyítik az iróniát (ennek hiányában egyszer csak előhúzzák a kalapból).

Hát nem!, ezzel szemben megmaradtak vizuális szövegszennyező mivoltukban.

A ’74-es születésű, rocksztárnak készülő szerző negyedik regénye mi másról szólhatna, mint egy olasz „gonzo” (bővebben Hunter S. Thompson életművénél) regényíróról, aki kora egyik tragikus hirtelenséggel eltűnt dalszerző-énekesének nyomába ered, hogy egyedüliként riportot készítsen vele.

Ehhez jön a „soha nem látott” írói csavar: egyes szám harmadik személyben ír hőséről, úgy hogy a szerző is álnév mögé rejtőzik (Gabrio Spichisi), és így, mint a főszereplő ügynöke, tudósít legjobb barátja hőstetteiről, baklövéseiről.

A túlcukrozott hab a tortán pedig: mindketten bölcsész végzettségűek, jelesül irodalmárok.

De térjünk rá a „történetre”!

A címszereplő 2 sikeres, remeteéletet választó sztár megszólaltatása alapján írott, interjúkötettel a háta mögött, anonimitását (Prométheusz) megőrizvén, vállalja a kiadó megbízását: felkutatja és szóra bírja a tinik bálványát: Evander Deltoid-ot, a Normals zenekar vezetőjét.

Kezdetüket is veszik a kalandok: „-   Megfigyelés, pontosítás.

-          Pontosítás…

-          Az már volt! Hatástalanítás” (Szőke András: Európa kemping)

A rocksztár nyomába erednek, közben Oscar felszámolja kapcsolatát egy építészhallgató lánnyal, kis híján elkapják Deltoidot, és hősünk életébe beköszön az új szerelem egy elsőkötetes írónő személyében.

A hölgyeménnyel járulékosan kapjuk a szerényebb anyagiakkal megáldott könyvkiadó céget, ami összevetvén az eddig ismert multival, emberi léptékűbb, a kapcsolatokra építő, nagycsalád képzetét keltő, bölcsész utópia (bocs a félig főtt véleményért!).

Az érzelmek túltengése természetesen féltékenységbe csap át (egyrészt emocionális, másrészt szakmai, ha élhetek a képzavar lehetőségével).

„Nem várt fordulat”, hogy mégis sikerül megkeríteni és szóra bírni az eltévedt bárányt.

Na kinek? Ki tudja? Kinek van tippje? Senki?

- Hát Martina Superchi-nek, az új szerelemnek.

El is készül az interjúkötet, amit az elbeszélő/ügynök szeretne ellopatni barátjával, Oscarral, hogy a multi gondozásában, saját név alatt adjanak ki.

(Egyedül itt találkozunk először és utoljára öniróniával: az író egy szaralak, saját megfogalmazásában simlis.)

Aztán persze győz a szerelem, mindenki elnyeri méltó jutalmát, függöny, Happy Ending, pezsgő konfetti, rezesbanda!

De állj! állj! állj!

Van még itt egy utolsó mondat: „És ha a bömbölés közeledik, ha meghallod figyelmes olvasó, könyörgök, ne kételkedj benne, hogy hűséges Gabrio Spichisid visszatért.”

Uram irgalmazz!!!!

És miért fáj nekem mindez?

Mert a szerző - érzéseim szerint - se zenésznek (nem válhatott be, ha írásra adta a fejét), se írónak nem jó.

1.      A zenész (Esetünkben zenéhez értő(?))

Közhelyeket akar polgárpukkasztásra alkalmas gyutacsokként piacra dobni.

Fáj ezt kimondani, de a rockhéroszokban való csalódás 20 éves kor körül mindannyiunk életébe, determinisztikus jelleggel, beköszönt. A zenegyár működésével, ha nyitott szemmel és füllel járunk, körülbelül ugyanennyi idős korunkra tisztába jövünk.

A nagy megmondóemberek kiégése is, szinte évre pontosan, megjósolható (Egyedül Bono Vox-szal nem tudunk mit kezdeni, igaz a megmentendő kontinensek éhes/szomjas/AIDS-es lakossága sem.)

Az emlékezetes, magasztos célt szolgáló visszatérés minden reflektorfényből kikerült nagyság szívében ott él. (Ha sikerül a reload, az emlékezetesség garantált. Lásd: 26x feloszlott, a Királyok völgyéből előjárókeretező, hangnélküli embertorzók.)

Nagyjából sejteni lehet, hogy a fiktív zenekar megalkotásakor a Manic Street Preachers lebeghetett a szerző szemei előtt: Intellektuális, ironikus, depressziós, néha militartista attitűd.

Jah, és a fő szövegíró Richey James Edwards 1995. február 1-jén szintén eltűnt, ám ellentétben Evander Deltoiddal, mai napig nem került elő, minek okán 2008-ban halottá nyilvánították.

(Ide vonatkozó közhely: az irodalommal ellentétben, az életben nem garantált a happy end.)

2.      Az író

Értem én, hogy kritikával kívánta illetni az olasz és multi könyvkiadó vállalatokat, érdekcsoportokat.

De! Nyilvánvalóan neki is az egyik ilyen klikkhez kell tartoznia, mert különben épeszű kiadó ezt a borzadályt nem gondozta, vállalta volna fel.

Nem azt mondom, hogy úgy rossz, ahogy van (de igen!), hanem hogy negyedik kötetnek ez „Ülj le, fiam! Egyes” kategória.

Fölöslegesen túlírt mondatok, állóvízből állóvízbe toccsanunk. Sem a szereplők, sem a cselekményszálak nincsenek kidolgozva. Senkiről semmit nem tudunk meg.

Egyedül csak egy motiváló tényezőt ismerünk fel, az pedig az íróé: Sok oldal = sok pénz.

Több helyen is szót emel a kreatív írást oktató magáncégek ellen.

Savanyú a szőlő, hogy neki nem lehet ilyen műintézménye, holott oldalról oldalra felmondja az ott okítottakat: (fölösleges, sehova nem vezető) tájleírások, (sikertelen) stílusparódiák, (önellentmondásba gabalyodó) jellemzések.

Bonyolultabb fogásokkal már nem is bíbelődik. (Mindannyiunk nagy szerencséjére.)

A címben előénekelt feddhetetlen stílusról nem derült ki, hol és mikor kulminálódik; mint ahogyan az sem, az írónak van-e egyáltalán olyanja (mármint sítlus), netán ismeri-e a szó jelentését.

Nem több ez a regény, mint egy rosszul megoldott - grafomán coolbölcsésznek kiosztott - házi feladat: Írj 330 oldalt, bármilyen témáról, akárkinek!

A kiadást megelőzően okosabb lett volna a következő instrukció: Az előző fogalmazásodat tömörítsd össze 20 oldalba és hagyd, hogy a szerkesztő kihúzza a felét!

Még így is többet mondasz el a témáról, mint ami elég.

Nem sírom vissza azt a négy órát az életemből, amit ennek a könyvnek az olvasására fecséreltem, hisz csak magamnak köszönhetem az elvesztegetett időt.

Ám arra a kérdésre szeretnék választ kapni, kinek íródott ez a regény?

A tinik a büdös életben nem fogják elolvasni (nem trendi), az író korosztálya – hacsak nem köldökét bámuló kirakatbölcsész -, meg már legalább 15 éve túlvan ezen a „problémán”.

Az egyetlen pozitívuma a könyvnek: előkotortam a Manic Street Preachers lemezeimet…

Ha valaki esetleg nem tudná, mi az a Manic Street Preachers, annak (ismeretlen ismerős: az MR2 unásig játszotta)  kedvcsináló: Your Love Alone Is Not Enough

Igen, az a The Cardigans énekesnője, Nina Persson

Aki meg már ismerősként van jelen: Autumnsong

És, ha valaki netán nem ismerné az Európa kemping című örökbecsűt, az most pótolja kötelező jelleggel! Európa kemping

Jövő héten táblánál felelünk belőle!