Király István és a G-Jam Project, na meg én

Bevezetés helyett, önreflexió gyanánt

A „Hogyan képzelem el az életem 25 év múlva” című irányított dolgozatba – annak idején - nem írhattam a mára már valósággá vált tényt: Micimackós napellenzővel árnyékolt, „nyugati autóval”, jobbomon gyermekem anyjával, Újfehértón találom meg újra az elveszettnek hitt rockzenét.

Valószínűleg az akkori oktatáspolitika sem méltányolta volna őszinte válaszom, így csak utólag merek vagizni.

Normális bevezetés helyett

Mintegy három hete még abban a biztos tudatban dőltem hátra, hogy számomra nem sok új zenei formáció van a nap alatt, ami megdobogtatná a szívem.

Aztán egy embertpróbáló, netezéssel töltött este végére, valami kanadai szerveren, találtam egy FLAC formátumú, tömörített fájlt, amit a fórumozók erősen dicsértek.

A Király István és a G-Jam Project.rar címre keresztelt anyaggal kapcsolatban az alábbi két prekoncepció fogalmazódott meg bennem: 

a) nagyon rossz

b) nagyon jó

Annyi infoval még rendelkeztem, hogy gitárcentrikus zenéhez lesz szerencsém, ha kicsomagolom és auditíve befogadom a fülembe hullott mannát.

Arra azonban senki nem figyelmeztetett, hogy a bokámat is matyómintásra díszítem híg bélsarammal!!!

Ahogy’ faluhelyt szokjuk mondani: - „Errű van szó, Tibikém, vagy hogy’ hívnak!”

Az „én” zeném szólt: lendületes rock, szerethető és fülbemászó dallamok, Hammond orgona, néha blues, néha boogie témákkal megspékelve. Mindez a ’70-es évekre és - bocs a bizonyára sokszor hallott hasonlításért – Satrianira jellemző hangzással.

Itt jött a következő prekoncepcióm: Biztosan valami ötvenes éveit taposó, megöregedni nem tudó (olvasatomban: önmagából bohócot csináló, műbőrbe csomagolt, Babettával gázpalackért motorozó) gitárnyűvő tört elő a dzsindzsából, hogy utoljára még lealázzon mindenkit, mielőtt felmegy a Taigetoszra.

És ismét jót röhögtem magamon.

Mint kiderült, a druszám 2 évvel idősebb tőlem, a szomszédban lakik (Mátészalka) és már 2 lemeze jelent meg ezzel a formációval. A dalokat ő szerzi (mármint hogy írja, nem a KGST piacon újítja), és valószínűleg ugyanazon zenei emlőkön nevelkedtünk.

Gyors nyomozást követően kiderült, a szerzői kiadásban megjelent lemezek 2 helyen is kaphatóak városomban.

Múlt hét pénteken (külső hőmérséklet: 38 C, páratartalom: az mi??, UVB sugárzás: ilyen alkalmakra bővíteni kell a skálát, ezért nem meghatározható) elindultam, hogy CD formátumban is beszerezzem az anyagot.

A lelőhelyként megjelölt hangszerboltban egy példány sem volt, de legalább ismerték az előadót – hovatovább személyesen.

Miután lógó orral hazatértem, és komolyabb csapást mértem Nyíregyháza ivóvízkészletére, elzarándokoltam a zeneműboltba.

(Itt újabb prekoncepciót kellene megosztani, ami jelen esetben puszta tény.)

Az üzletben azt sem tudták, ki az előadó (engem valószínűleg valami zenei perverznek néztek), de némi szájhúzogálás után, az orákulumként funkcionáló gép elé vonszolta izzadékony testét a „diumvisu zenét” bömböltető eladó, és teljesen meglepődve közölte: - Az On The Road Again-ből van egy példány.

Azt, hogy mennyiért vettem meg a lemezt csak sejtetem: az előadótól való rendelési ár + annak 1/3-a.

(És itt jöhetne egy kisdoktori a magyar zenehordozó- terjesztés/forgalmazás sápszedőinek gyomorforgató, és áldástalan ténykedéséről. Röviden: a nyerészkedő, erkölcsileg ingoványos talajra tévedt édesanyjukat!)

Ezen a hétvégén a szomszédaim megint jó zenét hallgattak, akár akarták, akár nem…

Még mindig nem a tárgyalás

Kíváncsiságom odáig fajult, hogy felkerestem Király István honlapját, ahol - mit ad a transzcendens! – értesülve lettem (passzív szerkezet: nem volt erőszak, én csak ott feküdtem), hogy július 13-án (pénteken), Újfehértón élőben is megtekinthetem őket.

(Kis kitérő. Örök kedvencem ez a kifejezés: élő koncert. Most komolyan, egyszer úgy megtekintenék egy halott koncertet: felravatalozott koporsók, rajtuk a zenészek hangszerei, a háttérben feketemiséző papok (amennyiben death metal hordáról van szó). És még ekkor sem maradnánk teljesen csöndben, mert ha ügyesen bemikrofonozzák a korpuszládákat, a távozó gázokból, testnedv-csörgedezésből némi kakofón zenemű is kikerekedhetne… És már dübörög is a Dead Metal!!! Tényleg bocsánat!)

Miután egy közösségi oldalon meghüvelykujjaztam a KI&G-JP profilját, csütörtökön megkérdeztem, hogy akkor lesz-e koncert a Don Carlos Blues Clubban, és ha igen, hány órától?

Igen, lesz! 21:30 körül kezdenek.

A tárgyalás elnapolva. Koncertre mentem!

Gyors, átmeneti gyermekelhelyezési procedúra (nem a gyámhivatal-féle), aztán irány le délre.

Azt eddig is tudtam, hogy Újfehértó nem egy bonyolult településszerkezettel bíró valami, csak azt nem értettem, miért kapott városi rangot.

Ma lehullott a lepel.

Mivel halvány sejtésem sem volt, hol találjuk a koncert helyszínét, kénytelen voltam verbálisan segítséget kérni – a potenciájukat tekintve lenyugvó napként aposztrofálható – a lenyugvó nap fényében sörözgető férfiemberektől. Öt feles és tíz sör után – amit a diszpécsereim fogyasztottak – megtaláltuk a célt.

A lepel mögött: Újfehértó megszolgálta a városi rangot! Itt az egy főre jutó italkimérések száma szignifikánsan magasabb, mint kisebb településeken az egy kocsmára jutó lakosok száma.

Még egy órácska volt a kezdésig, úgyhogy bőven jutott időm beszerezni a hiányzó Sides of the Soul albumot, valami arcpirítóan potom áron. (Kösz Pitta!)

Némi sós mogyoró és 2 üveg alkoholmentes sör elfogyasztása után arra eszméltem, kezdetét vette a koncert.

Nejemmel karöltve benyomultam az első sorba, ahonnan a hátralevő több mint 1,5 órában el sem mozdultunk.

(Itt és most félre a tréfával, de mi voltunk az első és egyben az utolsó sor is. Én szégyellem magam, hogy egy ilyen tehetséggel bíró zenekar, ilyen színvonalú, ingyenes koncertjén a közel 600 ezres lélekszámú megyéből – a nézettségi csúcs idején – nyolcan voltunk kíváncsiak).

Koncerten vagyok

A fentiek nem kedvetlenítették el a fiúkat, és teljes vehemenciával csaptak a húrokba/bőrökre/billentyűkre.

Ekkor kaptam vissza az elveszettnek hitt rockzenémet.

Jó volt látni, ahogy széles mosollyal az arcukon zenéltek a srácok. Nem előadtak, hanem a szó gyermeki értelmében játszottak, úgy hogy mindeközben vérprofik.

És én is vigyorogtam, ahogy’ Király Pitta és Bráder István szívatgatják egymást, megy a zenei adok-kapok, az „Igen??!!, akkor ezt figyeld!”.

A főtémáktól elkanyarodva gyermekdal, klasszikus zene, jazz standard kacsint ránk, hogy aztán szervesen beépüljön az addig elhangzottakba, új értelemmel felruházva azt.

A basszusgitáros (Király Gyula) áll becsukott szemmel, olyanokat játszik, hogy nézek, mint a vettmalac, és közben látom a mimikáján, hogy benne él a zenében, nem kell ide tudatmódosító, ő egy autopojetikus rendszert képez a hangszerével és a többiekkel.

Kovács Balázs a dobok mögött a szimpatikus őrült. Nem rest előkapni a szivacsos (?) dobverőt (nem ismerem az ide vonatkozó terminus technikust), hogy három jól irányzott ütést mérjen a cinre.

Pénzes Máté pedig azon a hangszeren (is) játszik, amin még a lakodalmas rockzenét is el tudnám viselni (ez persze nem igaz, csak érzékeltetni kívántam, mennyire szeretem a Hammond orgona hangját). Hozzáadja ő is a magáét.

És ha már mindenkit említettem, a keverő mögött tüsténkedő fiatalemberről se feledkezzünk meg. Iszonyat jól szólt a koncert annak ellenére, hogy a hely akusztikailag nem a zenészek álma, és akkor még finom voltam.

Király Istvánról pedig hosszasan lehetne zengedezni. A műfajon belül egyedülálló tehetség, ritka, mint a fehérholló. Nem csak technikailag áll a helyzet magaslatán, de dalszerzőként is olyat tud, amit ebben az országban nem sokan: második-harmadik hallgatásra azt érzem: én ezt a dalt már évek óta ismerem, és azon kapom magam, hogy „fütyörészem a slágeromat”.

Szóval nem az a köldöknéző, eszetlen nagy művész vagyok, csináljátok utánam, ha tudjátok, virgázó egocenter.

A saját dalok mellett a feldolgozások is eszetlen jól szólnak: G-Jam Project nevű fűszerrel meghintve kerülnek tálalásra. A Commodores soha nem gondolta volna, hogy az Easy-t a Faith No More-nál jobban bárki elő tudja adni. Én hallottam, majd felveszem velük a kapcsolatot, hogy szóljak.

Jól áll a bandának a rhythm and blues, a blues, a pszichedelikus rock, a jazzrock és a „sima” instrumentális rockzene. Jah kérem, ez nem csak jelmez, hanem hitelesen előadott, megélt produkció is egyben.

Amit előző koncertbeszámolóm során hiányoltam egy másik zenekarral kapcsolatban, az most megvolt: „A bluest könnyű játszani, de nehéz érezni.”. Itt érezve/éreztetve volt a blues. Hendrix kifújhatja a levegőt a sírban.

Külön jó pont, hogy Pitta pár szám erejéig dalra fakadt.

És teljesült a Paksi Endre-féle jövendölés is: „Üvölthet az asszony, bömbölhet a gyerek, ha nagy koncert lesz, akkor úgyis megyek.”

Az asszony velem szörfözött a zene hullámain, a gyerek nagyiéknál aludt. A nagy koncert megvolt: nem a közönség számossága, a különleges effektek, hanem az energia, az elveszettnek hitt érzés felbukkanása tette naggyá.

Pittáék próbáltak egy jót, én maradandó élményhez jutottam, aztán ment mindenki a dolgára.

Jah!

Nem sértés, de nekem egy Király István szintű fenomén soha többet ne köszönje meg, hogy elmentem a koncertjére (dehogynem! lelkünk kezet fogott abban a pillanatban)!!!

Itt egyedül csak én köszönhetem meg, hogy játszottak, élményt, emléket adtak nekem.

Mea culpa!

Tényleg személyes kudarcként élem meg, hogy eddig nem hallottam róluk.

Pedig majdhogynem szomszédok vagyunk, és soha sehol…

Számomra Satriani a gitárnyűvők mestere, akinek pár szerzeménye házasságkötésünk alatt is szólt.

Így utólag belegondolván a Cryin’-t szívesen lecseréltem volna a Pitta jegyezte Star-ra…

Kollektív bűnök

Itt egy világszínvonalú produkció, amivel egyelőre nem tudunk mit kezdeni.

Helyette fröccsentett, önjelölt Jancsi bohócokat sms-ezünk a színpadra, akik egy szál gitárral komplett szimfonikus-zenekari hangzást produkálnak, és még képesek elhinni, hogy ez így van rendjén.

Igényrokkantak, savanyúcukor-pénzüket elszavazó nagymamák, személyiségzavaros tinik csápolnak a dühöngőben, miközben a reflektorok kereszttüzében egy friss defekátum bűzölög jó pénzért. Ennyit a többség zenei igényéről, ízléséről.

„Légy egy fűszálon a pici él. S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

Pittáék nem sírnak, teszik a dolgukat. Őszintén remélem, hamarosan az őket megillető helyre kerülnek, megőrizvén ezt a „szimpatikus srácok a mi utcánkból” fílinget.

És ugyan vészesen közeleg a G3  idei fellépése, aminek stáblistája már nehezen befolyásolható, de bízom benne - ha folyó évben már nem is - , hogy jövőre már a G4 & G-Jam Project közös koncertje kerül meghirdetésre.

Az utolsó előtti szó jogán

Fiúk! A Facebook jelenlétre, ha kicsit nagyobb figyelmet fordítanátok, talán több ember jutna infohoz, mint jelenleg.

Don Carlos Blues Club! Ha egy honlapot vagy közösségi oldalas profilt csinálnátok, lendítene az üzleten, mert ritka hangulatos és színvonalas helyről van szó és jó lenne, ha ezt többen is tudomásul vennék.

Az utolsó szó jogán

Ha eddig eljutottál, a Király István és a G-Jam Project nevében is megköszönöm kitartó figyelmedet.

Nekem ez a banda tényleg senkim, de valahogy nagyon közel kerültek hozzám.

Nem olvastam róluk semmilyen kritikát, nem akartam, hogy befolyásoljon a véleményem papírra vetésében.

Nem vagyok zenész, csak zenehallgató, ha valahol zenész-szakmai hibát vétettem, az ennek tudható be.

Már csak annyit kérek tőled, hogy

nézd meg a honlapot http://www.kiralyistvan.hu/

és a két klipet http://www.youtube.com/watch?v=88KohwYOkFI

                        http://www.youtube.com/watch?v=duiYpPts1Ug

És, ha tetszett, találkozzunk a következő koncerten!

Ez már soha nem fogja be???!!

A szomszédaim ezen a hétvégén is jó zenét hallgattak, akár akarták, akár nem.
Jah, a bevitt alkoholmentes sör mennyiségének kétszerese távozott a szervezetemből...
A vese nem felejt!