Március 15-éim, avagy Children of The Revolution

Amerikai turista a Goethe-szobor előtt:

„Ah, Friedrich Nietzsche!

Eine Kleine Nachtmusik!

Ta-da-da-daaaamm…[1]”

Nos a fenti - mottóul választott – bonmot gyermekkorom március 15-éit juttatják eszembe.

Én, a serdületlen ifjúság jeles képviselője, talpig ünneplőben álltam a Tesla magnókkal hangosított térben, és ájtatos arcom napba fordításával tisztelegtem a forradalom hősei előtt.

Tanáraim persze, a tanmenet előírásainak megfelelően, felvérteztek a szükséges tudással, ami a lelki katarzist hivatott előkészíteni, az igazgató által előadott – számomra az einsteini relativitáselmélet időkezelésének empirikus megértését elősegítő – emelkedő hangrendű mondattal záruló beszély végén.

Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy direktorunk technika szakos tanár volt, így a magyar nyelv ellen elkövetett, blaszfémiával egyenrangú bicsaklásai a helyszínen feloldozást nyertek.

Miután tisztába jöttünk a mai napig hatályos üzenet fontosságával, combunkon csörgedező magyarsággal (az ünnepség végén bokáig ért) vártuk a további fejleményeket.

Ekkor érkeztek kispajtásaink a színpadra, ahol a forradalom eszmetörténetére, kulturális hátterére, társadalmi berendezkedésére villantottak rá egy-egy, a kor nagy gondolkodója által jegyzett, szövegfoszlány felidézésével.

A műholdak ebben az időben még csak a katonai hírszerzés csatlósai voltak, így mit sem sejthettem az MTV-n (mjúzik televízsön) sugárzott videoklipekről, de azt hiszem, ezen ünnepek alkalmával közelebb kerültem leglényegük megértéséhez.

Zanzásítva, mondhatni instant formában kaptam agyüregem tálkájába 1848. márciusának minden fontosabb eseményét, hogy vízzel (jelen esetben további, a tárgyra vonatkozó, ismeretek szerzésével) felöntve, egy későbbi időpontban élvezettel fogyaszthassam a görcsmentesre kavart elegyet.

De akkor még nem álltam a tudás, amúgy jogosan elvárt, megfelelő szintjén, így az alábbi történet élt elmémben hosszú évek során át a forradalom kitörésének napjáról:

Azt már régen tudtam, hogy költőgéniuszunk Petőfi Sándor, aki talán betyárvirtusát demonstrálandó, gatyában táncol (ezen információ nem képezte szervesen az irodalomoktatás anyagát, sőt még csak utalást sem tett rá a tanár; csupán magánszorgalomból végzett kutatásaim során bukkantam rá erre az érdekes életrajzi adalékra) jelentős szerepet töltött/költött be a dolgok ilyetén alakulásában.

Persze már maga a „költőóriás” megnevezés is hibádzott nálam, mert vizuális nebuló lévén nem sikerült összeegyeztetnem, az olvasókönyvben szereplő 4x5 cm-es keretbe foglalt emberkét, a mesékből megismert „igazi” óriásokkal. De nem akadékoskodtam. A bennem élő képzavart azzal magyaráztam, hogy biztosan nem úgy volt „költőóriás” ahogy’ rajtam kívül mindenki képzeli.

Az Anyám tyúkja című verse mentén kezdtem keresni az igazságot. S lőn: a poéta, a kapirgáló jószághoz képest valóban óriásnak tűnt. S mivel rendszerető ember volt, azonnal kitessékelte a szobába nem illő lábasjószágot a pitvarba, hogy ott kapirgáljon, ne a sublótot karmolássza ez a prehisztorikus mutáns. Csakhogy addigra a tyúk tojást pottyantott a kredenc szélére, amit Sándorunk nem akart veszni hagyni, így azon nyomban rátelepedett és önnön teste melegével járult hozzá, hogy a tojományban megbúvó élet feltörhesse a kalcium alapú héjazatot. Innen van hát a költőóriás titulus – konstatáltam elégedetten.

Mozgalmas életére a nagy nap székesfővárosunkban virradt rá.

Sokáig hittem, hogy Petrovics néni a Nemzeti Múzeum lépcsőin vajúdva hozta világra gyermekét, aki majdan a patinás falak között fejlesztette tökélyre zsigerből jövő lírai tehetségét.

Később megtudtam, hogy téves az elméletem, az igazi helyszín a Pilvax volt. (Ezzel kapcsolatban meg voltam győződve arról, hogy valamilyen tisztítószert gyártó vállalat lehetett, ahonnan József Attila mamája szerezte be az inggallér fényesítéséhez szükséges vegyületeket. Csak a Pil-t nem értettem…)

Petőfi 14-én este még kedvenc asztalánál ült, és előkészítette a másnap esedékes forradalmat. Mivel alkotói elmélyülését zavarta a sok hangoskodó, fajfenntartó vendég, hirtelen haragjában megírta a Falu végén kurta kocsma c. költeményét (7-ben értettem meg biosz órán, hogy a citált műnek erotikus felhangja is lehet, ha nem ragaszkodunk a cím eredeti tagolásához.), s miután csend lett, a Nemzeti dalt.

Másnap aztán az összegyűlt tömeg előtt, a fentebb említett lépcsőkön állva, felolvasta nagyszerű művét. Azon nyomban forradalmi hangulat lett úrrá az embereken.

A gyújtó hangú írástól felhevült költő lángoszlopként vezette népét Táncsics börtönéhez, hogy a rabot kiszabadítván együtt menjenek Landerer-Heckenast nyomdájába, a 12 pont sokszorosításának céljából.

(Az ünnepségen minden pontot más kispajtás mondott, amiből gyakran kisebb galibák adódtak az akkori rendszer-mantrák memoritereinek betudhatóan. Így fordulhatott elő, hogy a Közös teherviselés passzusát az Úttörő ahol tud, segít és önként szolgálja a közösséget követte, igazán kínos esetben a Ne paráználkodj!)

Velük menetelt még Vasvári és Jókai is, de ők alkotói válságban voltak, így aznap semmi érdekeset nem írtak, vagy mondtak.

A mozgalmas nap végén a költő még betért egy vegyeskereskedésbe, hogy szerelmének, Szendrey Júliának vásároljon egy özvegyi fátylat, mert a vátesz már érezte a közelgő véget, avégett vette a szövetvéget.

16-án, hogy levezesse a feszültséget, a Pilvaxba ment egy pohárka konyakra, de nem szolgálták ki, mondván: -Sándor, tegnap is mi lett a vége?

(A hosszúra nyúló előadás alatt többen elájultak, őket „Talpra magyar!” felszólítással állították vissza a sorba osztályfőnökeink.)

Itt aztán ugrott a történet kontinuitása és a költő magasztos halálával ért véget a megemlékezés.

Az ünnepi műsor finisébe érve azzal szembesültem, hogy osztálytársaim szép lassan eltűntek mögülem, mint Petőfi a ködben…

A sok távozó azóta „nagy magyar” lett, most ők akarják megmondani, hogyan legyek én is az. Holott én már akkor is magyar voltam, most is az vagyok, csak úgy látszik, kicsi. Nem lengetem a karomat, nem dobálok semmilyen ételt…

A kötelező, nagy ünnepeket továbbra sem szeretem, inkább nyugodtan hátradőlve szemlélem jelenem videoklipjeit, és Viszockij-sorait mormolom:

„..Mikor látom a sok kisiklott sorsot,

Szánalmat nem érzek, mert utálom –

Mind az erőszakot és gyávaságot,

Egyedül Jézus Krisztust sajnálom…”

---

[1] Ludwig van Beethoven Sors szimfóniájának kezdő taktusai – ha valaki nem jönne rá.

Esték a cirkuszban, avagy Freakshown innen és túl

Hogy őszinte legyek, a viktoriánus irodalom soha nem hozott lázba. 

Egészen addig, míg nem találkoztam két olyan regénnyel, amelyek cselekménye a fent említett korban játszódik, miközben szerzőik kortárs írók.

Ráadásul, hogy bonyolítsam/sák a helyzetet, az egyiket amerikai férfiember jegyzi, de most nem az ő művéről lesz szó. (Hogy ne öregedjen meg olyan hamar, aki kíváncsi.)

Akiről zengedezni kívánok, nem más mint az 1992-ben, 52 éves korában elhunyt Angela Carter.

Talán nem feltétlen az én hibám, hogy mindeddig nem sokat (sőt egyáltalán nem) hallottam az írónőről. 

Tudatlanságom egyik védbástyája az a tény lehet, hogy a következőkben ismertetett Esték a cirkuszban című regényén kívül hazai könyvkiadásunk mindösszesen egy kötetet tárt az olvasók elé, azt is 1979-ben.

A kínkamra és más történetek címmel jelent meg egy novellagyűjtemény az Európa Könyvkiadó gondozásában. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy jelezzem vásárlási szándékom a könyv egy példányára vonatkozóan.)

Anglisztika szakos barátaink (Személy szerint nem sok ilyen ismerőst tudok felmutatni, akik meg vannak, azoknak nem hiszek.) talán bővebb felvilágosítással szolgálhatnak Carter asszony irodalmi világára vonatkozóan, merthogy meglehetősen termékeny és sokrétű szerzőt tisztelhettünk benne. 

Az Angliában 1984-ben napvilágot látott Esték a cirkuszban kötet 4 évvel követte David Lynch - szintén viktoriánus miliőbe helyezett, egy embertorzót a középpontba állító - Az elefántember című filmjét. 

A két művet nem kívánom párhuzamba állítani, a mozgóképet csak azért említettem, hogy a regény alaphangulatát érzékeltessem. (Meg, hogy vagizzak, milyen sokrétű műveltségre tehet szert az ember egy Nagyi Skandi megfejtésével.)

Remélem, megbocsátja az olvasó, de a cselekményt ezúttal sem fogom ismertetni.

Ennek (egyik) oka nem feltétlen a lustaságom, hanem az a tény, hogy pikareszk regénnyel van dolgunk. 

De ha már legalább térben szeretnénk elhelyezni az eseményeket, a szerző segítségünkre siet, mert három - fejezetcímként is használt - helyszínen bonyolítja a szálakat: London, Szentpétervár, Szibéria.

Az időbeli koordináták megadása még bonyolultabb, ám, ha mindenáron szeretnénk egy kezdő időpontot, akkor a regény elején jelzett 1899. december 31. maximálisan megfelel origóul.
Aztán, hogy az időkezelés hogyan alakul a későbbiekben, legyen a jövendőbeli olvasók egyik fejtörésre okot adó feladványa. 

(Nekem van egy lehetséges megoldásom, de jó pénzért sem osztom meg senkivel.)

Úgy gondolom, az idő és a tér a két legjelentéktelenebb tényező ebben a remekműben.

Az irodalmi alakok (és miért ne lennének azok, amennyiben regényről beszélünk) szintjére emelt apokrif lények sokkal fontosabb szerepet töltenek be, mint holmi - az emberi végességet bizonyító, szerkezetekkel mérhetővé tett - "valóság" fragmentumok.

Megjelenik a színen Csipkerózsika, Csodalány, Pókháló, a száj nélküli Toussaint, és nem utolsó sorban a regény főszereplőjének is tekinthető Fevvers: a madár-/angyal-/repülő-/közönséges trampli- nő.

Ellenpontozásként pedig kapunk egy amerikai újságíró férfit, aki fenemód szkeptikus és Walser névre hallgat.

Ebben a nagyszerű macska-egér játékban, ami egyúttal az író és az olvasó között is zajlik, az úriember a befogadó alteregójaként is felfogható.

Fevvers ugyanis neki meséli el az élete történetét, később együtt vágnak bele a pétervári kalandokba, és veszítik el, majd találják meg egymást a szibériai végtelen tájban. 

És ahogyan Fevvers és Lizzie (előbbi kurtizán multú gardedamja) mesél, nem mesél úgy senki.

A regény talán egyik legsodróbb része, ahogyan a két nő, egymás szavába vágva, mondja el a szárnyas nő élettörténetét, miközben az egészet a misztikum köde lengi körül. 

Ahogyan - az elbeszélést hallgatva - Walserben, úgy az olvasóban is sorra merülnek fel a kérdések, ám egy idő után olyannyira magával ragad minket a mítosszá váló mese, hogy a válasz már nem is fontos, mert nem bizonyít vagy cáfol semmit.

A társadalmon kívüliség keserű kenyerét rágva ezek az apokrif lények a "normális" többség csodálatát és lényük iránti fizikai (szexuális értelemben is) sóvárgását "élvezik".

Élik szürke hétköznapjaikat, és nap mint nap tanúbizonyságot tesznek nagyfokú humánumról, bajtársiasságról, empátiáról - a jobb esetben csak - megvetést tükröző szemek kereszttüzében.

Nem is kétséges, hogy az egyedüli biztonságot nyújtó helyszín számukra csak a cirkusz zárt világa lehet.

Ám ezt a világon belüli világot is zsarnokok uralják, és az íratlan szabályokat sem tartja be feltétlen mindenki.

Az irigység, a kapzsiság, az ármánykodás és a cselszövés épp úgy jellemzi ezt a társadalmat is, mint a többségit.

És hiába a közös sors, a közös nyomor, az egyediségből fakadó lelki sebekre csak maguk találhatják meg (vagy nem) a gyógyírt. 

Esetlen mondataim helyett álljon itt az írónő remeke:

"Mindannyiunknak be kell érnünk azokkal a szélben csapkodó szeretetrongyokkal, amelyeket az emberiség madárijesztőjén találunk."

A gazdag szimbólumrendszerrel operáló regény a bohóc trupp és a majmok által megformált iskolai osztály bemutatásával tovább szélesíti a lehetséges értelmezési mezőket. A díszes kompániák mintegy tükörként funkcionálva tárják szemünk el saját esendőségünket és lelki torzságunkat, mindenféle kínos didaktikai felhang nélkül.

Míg az elvarázsolt kastély trükkös tükrei mosolyt fakasztanak, addig itt a síktükörbe révedés könnyeket csal szemünkbe. Igen, létünk hiábavalóságával és jelentéktelenségével vagyunk kénytelenek farkasszemet nézni. Ezzel egyidejűleg azonban - mintegy ellensúlyozásaként az eddigieknek - az egyediségünkből fakadó csoda felismerése nyugtatólag hat felkorbácsolt szellemünkre.

Az idő s a visszatükrözött "valóság" nem csak a szimbólumok szintjén jelenik meg, hanem tárgyiasult formában (álló óra, öltözőtükör) is végigkíséri hőseinket útjuk során. Ezen tárgyak fizikai megsemmisülése, a regény utolsó harmadában, tovább építi vagy alapjaiban rengeti meg (nézőpont kérdése) a jelképpiramist.

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a regény végére sem válik világossá semmi.

"Valóság vagyok, vagy fikció? Az vagyok, aminek ismerem önmagam? Vagy az, aminek ő hisz engem?"

Nem tudjuk meg, hogy Fevvers angyal vagy földre rántott angyal; Léda vagy a Győzelem Istennője, netán a halál angyala, vagy csak egyszerű szélhámos.

Az sem derül ki, hogy hol kezdődik, és hol ér véget a történet; mi a látomás, mi a valóság, mi a mese.

De nem is ezért olvassuk ínyencként ízlelgetve minden egyes mondatát a műnek.

Sokkal inkább azért, mert benne van minden, ami a humanizmusról, a feminizmusról, a szubjektivitásról, a mágikus realizmusról, az ahistorikus szemléletről, az emberi butaságról, a sztereotipizálásban rejlő veszélyekről, a szerelemről, a szenvedélyről elmondható.
Annak ellenére, hogy rendkívül komplex, szerteágazó ismeretanyagot felölelő művel van dolgunk, a szerző zsenijének betudhatóan, nem esik szét a regény.  

A mesterien felépített szimbólumrendszertől sem kell megijedni, nem szájbarágós, és nem is olyan bonyolult, hogy pókhálóba esett pillangóként vergődve keressük a menekülés útját.

Hosszasan lehetne még írni a regényről, ámde fölösleges.

Ehelyett olvassuk el minél többen, és beszéljünk/beszélgessünk róla.

Személy szerint kötelező olvasmánnyá tenném az irodalom szakos hallgatók körében, mert regénytechnikai, irodalomelméleti szempontból is rendkívül tanúságos művel állunk szemben.
Itt szeretném köszönetem kifejezni a fordítónak: Bényei Tamásnak a gyönyörűen megkomponált  mondatokért! Ritka szép, egyenletesen magas színvonalú munkát végzett.

Remélem, hogy a könyv hamarosan megtalálja méltó helyét a szépirodalomra fogékony olvasók köreiben és könyvespolcain egyaránt.

És bízom benne, akkor majd (posztumusz) sikerül megingatnunk a szerzőt abbéli hitében, hogy: "Jobb reményteli szívvel utazni, mint megérkezni."

Angela Carter: Esték a cirkuszban
Kiadó: Magvető
Megjelenés: 2011.
Oldalszám: 464
Ára: 3990 Ft

Figyelem! Osszátok!

Gyuri bácsinak már többször is a segítségére volt közösségi oldalunk lelkes tagsága:

-    - különleges, URH pozitív típusú disznóvérre volt szüksége a dinsztelt hagymához, ami az 500 like-nak köszönhetően összejött neki;

- tragikus körülmények között elveszítette a bal lábát, de hála nektek, 1000 like-ot követően a kocsmáros visszavitte a pultnál felejtett művégtagot;

-     - súlyos, munkaköréből eredő, allergiáját is sikeresen orvosolta a közösség, amikor 1500 like-ot és 150 megosztást követően Gyuri bácsit tavaly levették a gépről, így az idén már kézzel csépel.

Most újabb segítségre van szüksége!!!!!!

A NASA űrteleszkópja által fényképezett - a képen látható - meteor tart Gyuri bácsi Akácfa u. 2. szám alatti portája felé.

A képet rendelkezésünkre bocsátó csillagász ma reggel, munkába menet, talált egy pénztárcát 673 ezer forinttal és egy aranyos kockásfülű nyúl kulcstartóval, a washingtoni központ előtt, amiket szeretne visszajuttatni a gazdájának. (Osszátok ezt is!!!)

Ha 500 like-ot nyomtok, a meteor elkerüli a pajtát és megmenekül 2 jerke és egy kos a nyájból, és így csak a kacsaúsztató vize fog felforrni.

1000 like esetén Zámbó Jimmy feltámad és az „Egy jó asszony mindent megbocsát” című örökbecsűjét énekelve, hanghullámaival szétrobbantja az izzó kavicsot.

1500 like esetén Csepregi Éva, kalocsai mintás nájlon otthonkában, a Bye-bye kedvesem című Neoton-kompozícióval búcsúzik a – Jimmy által megsemmisített - meteortól.

2000 like meglétét követően Fluor Tomika elrapeli Ady Endre: A föl-földobott kő című költeményét.

Mint látjátok, a tét nem kevés!!!

Mutassuk meg, hogy milyen erős a közösségünk, és pozitív agyi energia sugárzásával segítsük a bajba jutott Gyuri bácsit!

Az első 100 like-oló között 4 darab hagyományos, bakelit készülékkel szerelt, MATÁV-os telefonfülkét sorsolunk ki, klasszikus piros, vagy „napszítta edition” színekben. (Posztold és a poszt mellé írd oda, milyen színűt szeretnél.)

Ráadásul a Facebook most minden 10. like után fél deci kevertet fizet Gyuri bácsinak, hogy mentálisan könnyebb legyen elviselnie a küszöbön toporgó armageddont!

Ha megosztod ezt a spamet, ami a www.pityouvilaga.blogspot.hu oldalamat reklámozza, akkor tovább szennyezed a virtuális teret…vagy tényleg tehetsz valamit Gyuri bácsiért, amennyiben hallgatsz a józan eszedre és nem hagyod magad - általam (tévesen??) - befolyásolni, hanem a csordával tartasz, amelyik mindig jobban tudja, te mit gondolsz…

Like, ha szerinted egy like nem csinál nyarat, de öt már aranyat ér!!!!

Azami Sürat

Akkor, amikor még Stadler Józsi bácsi a nagy magyar pusztában kergette a miskárolni kívánt kosokat, én már - 13 éves korom dacára – három Ferrarit tudhattam magaménak.

Természetesen, a minden vadkapitalista sikertörténetre ugró, szárnyait próbálgató, Kurír nevű sasmadár nem csaphatott le unikális jelleggel bíró sztorimra, már csak zsenge korom okán sem.

Minimális (8 Ft/db) áron jutottam a fenti luxusjárművekhez, de még mielőtt az adóhatóság nagy kárt okozó, előnytelen vagyonszerzés jogcímén lecsaphatott volna rám vagy törvényes képviselőmre, csere útján két gépjárművet 8 kisebb értékűre váltottam.

Tettem ezt önálló kereset hiányában, akkor, amikor szerencsétlen apámék 6. éve vártak, hogy végre kiutalják nekik az 1200-as, homokszínű, Zsigát.

A nagy várakozásba aztán mindannyian beletöpörödtek, de leginkább az autó, ami végül Trabant lett. Maradhat?

Hogy visszakanyarodjak az eredeti sikertörténethez, el kell mondjam, nem egyedüli, elszigetelt eset volt az enyém.
Több ezer kortársam birtokolt, néha kimondhatatlannak tűnő (Lamborghini, Isdera) márkájú, prémium kategóriás sportkocsikat.

Szerencse a szerencsében, hogy nem kellett garázsok tömkelegét bérelnünk, és a kötelező biztosítás sem vitte el a zsebpénzünk jelentős részét, mert csak papíron voltunk tulajdonosok.
Nem kell rögtön pénzmosásra gondolni!
Még csak a fogalmi engedélyek hamisításából sem tettünk szert profitra.

Nem, egyáltalán nem nyertünk az ügyön. Sőt!

Ugyanis csak az autók "fényképeit" tudhattuk magunkéinak, amik kétrét hajtva, meghatározhatatlan ízvilággal bíró rágógumik köré voltak tekerve.

Igen, Ön nyert!
A Turbo rágóról értekezem éppen.

Nos ízvilág...
Zsenge gyermekkoromtól fogva nem bírtam elviselni a sárgadinnye illatát, zamatát.
Erre maradék épp eszem is elveszik egy - a fenti gyümölcshöz minden tulajdonságában hasonlatos - szintetikusan előállított szörnyűséggel.
És itt jön a csavar, aminek – minden magára valamit is adó addiktológusnak – utána kellene járnia: attól váltam függővé, amitől iszonyodtam.

Gyakorlatilag levegővétel nélkül rágtam a - 4 fős család számára vacsoraként is tálalható - gumimasszát, miközben három napja vízbe fulladt hörcsög pofázmányához hasonlatos arccal csámcsogtam.
Az ezenközben kialakult extatikus élményt annak tudom be, így utólag, hogy a levegővétel mellőzésének következtében agyamban akut oxigénhiány állt be.

Természetesen hóbortom célja az 51-gyel kezdődő és 120-szal végződő, sorszámozott autósképek összegyűjtése volt.

Igen ám, de felelősségteljes gyermekként nem akarhattam, hogy szegény – Zsigulira – váró szüleim csak úgy a szélbe szórják verejtékkel megkeresett forintjaikat, miközben altruista nélkülözésük eredményeként csak büdös papírokat tudok felmutatni.

Ezért erőszakot vettem magamon, és a következő stratégiát alkottam:
Első lépésként a külső csomagolást távolítottam el, majd a kétrét hajtott ún. rágópapírt sérülésmentesen letekertem a kaucsukszármazékról.
Második lépésként, mély levegőt véve, a határokon átívelő utazásnak betudhatóan kőkeményre szikkadt nyammogátumot jobb sorsra érdemes szájüregembe juttattam. Két-három, kérődző állatoktól ellesett, rágó szájszervi gyakorlat bemutatását követően meggyőződtem, hogy fogállományom minden tagja sérülésmentesen átvészelte a pépesítés göröngyös folyamatát.

Ezt követte a harmadik, és egyben befejező mozzanat: széthajtottam a papírt, és fájdalommal tapasztaltam, hogy önként vállalt mártíromságom ezúttal is vakvágányra futott, mert a hatodik, 110-es sorszámú Vectort gyűjtöttem be.

És hiába a Silindir/Motor: 8/5733 cm3, a Beygir Gücü: 629 PS, valamint az Azami Sürat 340 km/h, ha a csereértéke zéróval egyenlő.

Mire mindezt végiggondoltam, szám sarkából sárgás nyálbuborék emelkedett az ég felé, és miközben - a fellépő oxigénhiánynak betudhatóan - elájultam, zuhanásom közben a műszálas köpeny elektrosztatikusan feltöltődött a lakkozott lambériával való súrlódás következtében.   

Lelki (és testi) feszültségemről a segítségemre siető tanárnő is azonnal értesült, mert estemben elkapván ujjbegyeim a tarkójához ütődtek, ahol az elektromos töltés kedvére kisülhetett.

Ha átvitt értelemben is, de sikeresen megvalósítottam kispajtásaim, önmaguk előtt is titkolt, vágyát: megb*tam a „tantónénit", de úgy, hogy a haja is az égnek állt.
A fentiekben vázolt, eszméletvesztéssel járó aktusból ocsúdván arra lettem figyelmes, hogy a vegyészek által óvatosan adagolt aroma teljes mértékben távozott az állkapocs-expanderből.
Ez volt az az elszalasztott pillanat, amikor a számban tárolt, gittszerű  matéria alternatív hasznosításával jól prosperáló, üvegezési munkálatokra szakosodott, vállalkozásba kezdhettem volna.

Az, hogy milyen kalandok árán jutott el a magyar kereskedőkhöz, csencselőkhöz a zsanna-manna, gyermeki fantáziánkat nem nagyon korbácsolta fel.
Pedig messziről, Törökországból, érkezett a nyál hatására szájpecekké alakuló kaucsukivadék.
Nem egy csempészre a bőrrel (értsd: bőrkabát, ami szintén nagy haszonnal volt értékesíthető a hazai piacokon) együtt hűlt rá a rágógumi, miközben a turistabusz átkelt az Ararát hegyen.
Hogy a megvásárláskor tapasztalt állagát (kőkemény) ekkor, vagy már eleve a gyártószalagról lekerülvén nyerte el, örök homály fedi.
Minden estre, mai napig nem találkoztam emberrel, akinek szkarabeusz bogárnál lágyabb állagú Turbo rágó került volna a fogai közé. (Ha ezen beszámoló hatására mégis jelentkezne ilyen egyed, név és cím a szerkesztőségben.)
Lényeg a lényeg, az orientális kereskedelemnek hála, garázsboltok, KGST piaci standok kurrens cikkévé válhatott a piros, kék, zöld, sárga csomagolású "diákcsemege".
Mindenki másképp fogalmazta meg hozzá fűződő viszonyát.
Jómagam úgy tekintettem rá, mint a rossz szomszédságot követő, második legsúlyosabb fokozatba tartozó, török átokra.
Nem volt elég a "pazar" ízvilág, ehhez jött a gyorstalpalós török nyelvtan.
Hogy mit jelenthet az "azamisürat" meg a "bejgirgücü", nem nagyon sejtettük, de a magunk szegényes logikájával arra a következtetésre jutottunk, hogy alighanem végsebességekről és lóerőkről lehet szó.


És itt át is térnék a gyűjtés metodikájára.
Mert volt ugye a hebrencs, mindenben a technikai csúcsteljesítményt zászlajára tűző irányzat, amely képviselői valamely paraméter maximumával rendelkező autó képének beszerzésére törekedtek.
Mondjuk a végsebesség volt számukra a döntő.
Nyilván ahhoz, hogy megtudják, addigi gyűjteményükben szereplő leggyorsabb autótól van-e sebesebb, nekik is be kellett szerezniük a teljes sorozatot.
Ám - nem szeretnék poéngyilkos lenni - a legnagyobb végsebességgel bíró gépkocsi, a már említett, Vector volt.
A piacon keringő - de a gyűjteménybe még be nem került - papírokon szereplő adatokról a verbális infosztrádán szerezhetett tudomást a megalomán gyermek.
Innentől már nem a hiánytalan (értsd 51-120-ig minden kártya) kollekció összegyűjtése volt az elsődleges szempont, hanem az egyeduralomra való törekvés: nála legyen a leggyorsabb autó összes példánya.
Így aztán kialakulhatott az a minősíthetetlen eset, hogy a süvölvény 15-20 db 110-es sorszámú rágóspapírral rendelkezett, míg egyéb lajstromszámúval szinte egyáltalán nem.
És ebben az a durva, hogy ezek az emberek mai napig köztünk élnek, és nem egy esetben felelősségteljes pozíciót töltenek be...

Aztán volt az általam is képviselt old school irányzat.
Számunkra a teljes, hiánytalan gyűjtemény mihamarabbi összeállítása volt a cél.
Tekintettel arra, hogy a Vectorból elég sok volt a piacon, az előzőekben ismertetett attitűddel rendelkező pajtásaink nem tudták megkeseríteni az életünket.
Nekünk az egyetlen ellenségünk az idő volt. Mert ugye az vitte a pálmát, akinek leghamarabb megvolt mind a 70 különböző papír.
Itt ugye a csere során az átváltások sokkal nagyobb fejtörést okoztak - a csak a rágógyár által ismert, adott képre vonatkozó, előfordulási gyakoriság miatt -, mint a legnagyobb lökettérfogattal bíró autó összes példányát birtokolni vágyók esetében. Ebből is látszik, hogy a mi iskolánkhoz tartozó szenvedélybetegek sokkal nagyobb intelligencia quotienssel rendelkeztek.
Számunkra a 82-es számú, BMW motort, ábrázoló kép beszerzése volt a legnagyobb kihívás.

Hogy a másik csapat is megértse, mit makogok: egy ilyenért 10 Vector sem számított méltánytalan árnak.
Azt nem tartom valószínűnek, hogy török sanyargatóink figyelemmel kísérték volna a kertvárosban felbukkanó egyes képek előfordulási valószínűségét... De!!! Anélkül, hogy összeesküvés elméletet gyártanék, egyszer csak hirtelen, amikor már mindenki utolsó megtakarítását is Turbo rágóba (BMW motor reményében) fektette, egyik pillanatról a másikra, telitett lett a cserepiac a 82-essel. Gyakorlatilag saját, pattanásoktól még mentes, külső hámrétegünkön tapasztaltuk meg a közgazdasági értelemben vett piac kilengéseit a deflációtól az inflációig. (A rágópapír pénzt helyettesítő fizetőeszköz volt mikorközösségünkben.)

És végül ejtsünk szót az egyik legdurvább, leginkább elítélendő gyűjtési szokásról. Azokról van szó, akik későn kapcsolódtak be az új őrületbe, így behozhatatlannak tűnő hendikeppel indultak. Ők azonban nem estek kétségbe, gyorsan és egyedi módon kompenzálták lemaradásukat: szociáldarwinista módszerek bevetésével megfigyelték, ki az a magányos, perifériára szorult, kollekcióját félhomályban csodáló gyűjtő, akinek fizikai erőnléte sem mérhető Hulkéhoz. S mikor a becserkészendő vad figyelme lankadni látszott, nemes egyszerűséggel ellopták a papírjait.
Innen már a "szarkák" is versenyképesnek számítottak, és friss "gyűjteményüket" vásárlás, vagy a  jól begyakorolt ún. lopás útján kiegészítették a hiányzó lapokkal.
Ezen faj egyedei is a mai napig köztünk élnek, és túlnyomó többségük garázsboltot vagy trafikot üzemeltet, ahová a napköziből kimaradt kisdiákok rágót lopni járnak be.

Az előzőekben ismertetettekhez, ha nem is szervesen, de hozzá tartozik, hogy bármelyik gyűjtési metódust alkalmazó csoport tagja volt is az ember gyermeke, egy dologban mindannyian hasonlítottunk egymásra.
És ez a hasonlóság nem önként vállalt, közös megegyezésen alapuló szokásra vezethető vissza, hanem a gyártó ravaszságára.
Mert, ha kibontotta az ember a rágót - márpedig ki kellett bontani mindet, amit egy vásárlás során beszereztünk, mert belehaltunk volna, ha nem tudjuk meg azonnal, milyen képekre tettünk szert - egyszerűen nem lehetett visszatenni a külső csomagolásba.
Így aztán választhattuk azt a nem csekély kockázattal járó utat, hogy nadrágzsebünkben tároljuk a "kócsukot" vagy, hogy begyömöszöljük a szájunkba.
Igen, kitaláltad kedves olvasó, az ezen utóbbi utat választók között újabb versengési lehetőség nyílott meg.
A területi rekordot - itt nevesíteni nem kívánt - osztálytársam tartotta, aki a fulladásos halál beálltának kockáztatása mellett, 8 rágógumit őrölt össze strandlabdányi méretű golyóbissá.
Megnyugtatásul közlöm, hogy a mai napig kiváló egészségnek örvend. Ő mezőgazdasági munkagépekre való gumiabroncsok forgalmazásával és javításával foglalkozik.

És mert gyerekek voltunk, gazdag fantáziával megáldva, megjelentek a münchausenoidok, akik nem átallottak olyan kijelentéseket tenni, hogy bátyjuknak van valahol egy 42-es számú rágóspapírjuk.
"-Persze! Még nagyapád hozta, amikor Rákóczival hazatért Rodostóból!!"
Aztán voltak a futurológusok, akik azzal álltak elő, hogy a szomszédjuk pesti haverjának 164-es sorszámú papírja van.

"-Ja! Nekik meg DeLoreant adtak át a Merkur telepen!!"
Nyilván nem hittük el ezeket a fantáziahazugságokat, mert aki hithű Turbo rágós volt, mint a Heidelbergi káté kérdésére adott választ, fújta: "És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó. És, hogy fokozza a jóságot, teremté a Turbó rágót 51-től 120-as lajstromszámig, egymást követő, arab számokkal ellátva, és alkotá hozzá a gyűjtőt, a maga megörvendeztetésére."
Úgyhogy a fenti kijelentést tevő osztálytársak eretnekké nyilváníttattak, a velük való mutatkozás kerülendő volt.

A megemlékezést a saját kollekcióm teljessé válásának történetével kívánom lezárni.

Amikor már tényleg csak a 82-es papír hiányzott, nukleáris családomat az az örvendetes hír kergette euforikus állapotba, hogy a Trabant 601 S típusú személygépkocsinkat a nagyra tisztelt keletnémet mérnökök legyártani méltóztatták, és kicsiny hazánk fővárosába logisztikázták.

Apám haverjával kiegészülve, hármasban felpattantunk a MÁV menetrend szerint közlekedő gyorsvonatára, hogy a 280 km-es utat röpke 5 és 1/2 óra alatt magunk mögött hagyjuk. Fogyasztásunk az út során: két sült - iromba - tyúk, egy kiló kenyér, disznósajt, kolbász, 10 üveg sör (apám és haverja által ledöntve).
[A folyadék hőmérsékletére kitérvén szeretném megjegyezni, hogy az emberi szervezet zegzugait megjárván, dicsőséges zuhatagkénti reinkarnációjakor mért hőmérséklete alacsonyabb volt, mint az output oldalon mért érték.]

És végül, hogy gyermeki fecsegésemmel ne zavarjam a nagyokat, kaptam 10 darab, a Restiben pult alól mért, Turbo rágót.

Igen, kedves olvasó, jól sejted: a nyolcadiknak kibontott rágó rejtette a BMW motort ábrázoló képet.

Gyorsan beillesztettem a helyére, és az út hátralevő részében párás szemekkel lapozgattam a gyűjteményem.

A Merkur telepen egymást követték a válaszok eddigi odüsszeiám fel nem tett kérdéseire.

Mivel ez volt az első Trabant a családban, és apám haverjának is "csak"  hagyományos váltóval szerelt autói voltak, a "dugványozófa a műszerfalban" rögtön megfejthetetlen rejtélyként jelentkezett.

És ekkor értettem meg, hogy az Azami Sürat, az nem "azami sürat", hanem a nyelvrokonság ékes bizonyítéka, mert helyesen úgy ejtendő: Az, ami sürget. És az, ami sürget: a válasz meglelése arra, hogy hol a rükverc.

De miután az autó elejét játszi könnyedséggel megemeltük, és hátrafelé kitoltuk a sorból, átmeneti időre napoltuk a válasz további firtatását.

Az igazi megvilágosodás azonban akkor ért, amikor elhelyezkedtünk az utastérben:

Apám is csak egy nagy gyermek, és itt és most egyszerre teljesült be a vágyunk.

Vágyaink tárgya pedig - mindkettőnk esetében - papírból készült, és 120 volt a "vége".

A boldog Trabant- és rágópapír tulajdonos család férfi tagjai 1986-ban, Sóstón