Házassági összeesküvés, avagy Amerika bedarál

Általában semmilyen területen nem tudok megnevezni kedvencet, így írók terén sem.

Mindaddig míg valamennyi, valaha létezett szerző valamennyi művén nem rágom át magam, botorság lenne "legjobban szeretett"-et kikiáltani, mert bármikor jöhet egy új, aki - a szó szoros és átvitt értelmében is -  felülírja az addigiakat.

Ám lássuk be, kevés eséllyel bír, hogy ebben az életben el tudom olvasni az érzékszerveim által felfogható világ valamennyi, eddig lejegyzett textusát. Ebből aztán egyenesen, hovatovább!! logikusan (wasz bedojtet logika?) következik, soha nem lesz kedvenc szerzőm, hacsak a vészesen közelgő demencia nem átall kikiáltani egy ilyen kategóriagyőztest is tükörsimává kopó agyam labirintusának legmélyén.

Még mielőtt a fentiekben vászonra skiccelt szörnyű jövő beköszöntene, hadd osszam meg szíves mindnyájótokkal (és vonóval) azt a szívderítő tényt (?), miszerint rajta vagyok az ügyön, hogy mindent elolvassak. Ennek folyományaként szívderítő tény 2-ként azt is elmondhatom, hogy már vannak jelöltjeim a kedvenc szerző titulusára is.

De még mielőtt pezsgőt durrogtatnánk, azt is tudomásotokra kell hoznom, hogy az ezen halmazba bekerülő írók száma negatív irányba "bővült" eggyel. (Ha valaki inkább a reál tárgyak felől közelíti meg a zárójel megnyitása előtti sorom, annak megnyugtatásául matematikusi nyelven is álljon itt a tény: csökkent.)

Na jó, ez azért így eléggé sarkos kijelentés, nem került ki a jelöltek halmazából, de egy időre perifériára szorult.

Ja, hogy jó lenne már tudni, kiről makogok?

Két nagyszerű (Öngyilkos szüzek, Egy test, két lélek) és egy egyáltalán nem kevésbé sikerült (lásd: jelen bejegyzés címének első tagmondata) regény szerzőjéről: Jeffrey Eugenides-ről.

Az 1993-ban megjelent Öngyilkos szüzek máig az egyik legkedvesebb olvasmányélményem, amiből Sofia Coppola 6 évvel később remekbe szabott filmet rendezett. Ehhez vegyük még hozzá, hogy a kísérőzenét - a nagyszerű francia electropop duó - az Air szerezte, és máris eufórikus állapotba kerültünk.

Azt az atmoszférát, amit Eugenides a regény lapjain elénk varázsol és amivel rabul ejt, mind a film, mind a zene 100%-ig visszaadja. 

Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor az adaptáció oda-vissza működik, a művészeti ágak egymást inspirálva teljesítik ki az "alapötletet".

Tényleg szívből ajánlom mindenkinek mindhárom alkotás befogadását, mert nem mindennapi élményben lesz része annak aki veszi a fáradságot és elolvassa/megnézi/meghallgatja.

Aztán 2002-ben (hazánkban 3 évvel később) napvilágot látott az Egy test, két lélek című regény.

A mű  egy év múlva meghozta a jól megérdemelt Pulitzer-díjat is a szerző számára.

A XX. századon és kontinenseken átvonuló mutáns gén nyomon követése során az ölünkbe hullik egy család- és pikareszk regény, tele szívmelengető anekdotafüzérrel, önanalízissel.

Már-már szinte kiált a mozgóképért, aminek megalkotását -őszintén remélem - ezúttal is a Coppola lányra bíznak majd.

Majd 9 évnyi várakozás után megjelent Eugenides harmadik regénye is.

Mielőtt még ezen "iromány" taglalásába kezdenék, hadd osszak meg pár háttérinformációt a szerzőre vonatkozóan. Alapból nem kedvelem, és nem is szokott érdekelni, ha egy művet az írója életrajzával vagy abból logikai úton levezetett, vélt tények alapján közelítünk meg, ám jelen esetben - sajnos - nem kerülhetem meg a szerző életrajzát.

Szóval, mint az író nevéből is sejthettük: görög származású, első generációs amerikai. 

Származása, érthető módon, nehezítette a többségi társadalomba (kik alkotják Amerika többségi társadalmát?) való beilleszkedését, amire írásaiban rendre célozni is szokott.

1999. és 2004. között Berlinben élt (Itt szeretném felhívni a honi kiadó figyelmét, hogy a fülszövegben  az adatokat módosítani szíveskedjen - legkésőbb a következő regény megjelenéséig - , mert az ott leírtak 8 éve aktualitásukat veszítették.), majd visszaköltözött az Államokba, ahol kreatív írást (ha lesz időm, egyszer lejegyzem az ezen "tudománnyal" kapcsolatos véleményem) okít.
Arra vonatkozóan, hogy az elmúlt majd' 10 év alatt az irodalom mely területét kutatta, illetve milyen mentális állapotnak örvendett Eugenides nem találtam adatot. De mint mondottam volt, ez amúgy sem szignifikáns (?) a mű befogadása során.

Lássuk hát, miről is szól a kis híján 500 oldalas regény!
Ezúttal a '80-as évek Amerikájában találjuk magunkat, ahol három a főiskolai (soha nem értettem az amerikai (felső)oktatási rendszert) tanulmányait sikeresen, illetve részbe sikeresen, befejező fiatal reménységgel ismerkedhetünk meg.
A nemek megoszlása aránytalanul alakul: Madeleine az egyetlen lány, akire két fiú is jut, nevezetesen a csóró Leonard és az útkereső Mitchell.
Ugye még csak nem is sejtjük, hogy itt bizony szerelmi háromszög van kialakulóban??!!
Főleg, ha hozzávesszük - ami a könyv fülszövegében is írva vagyon - , hogy Mitchell "aki évek óta reménytelenül szerelmes Madeleine-be, s mégsem adja fel álmát, hogy a lány egy nap a felesége lesz."
Nem, ne gondoljuk, hogy valóban bekövetkezik a gyanúnk, miszerint az álmok valóra válnak, s megköttetik a frigy!
Anélkül, hogy lelőném a poént, elmondhatom, hogy házasságkötésre nem kerül sor, csak a lánykérés alakul pozitívan, ami az "Igen" kimondásában kulminálódik.
Persze cselesen van feltéve a kérdés, amire a válasz érkezik, hogy azért ne fulladjunk teljesen bele a nyakunkat nyaldosó nyúlós nyírfaszirupba (csak az alliteráció kedvéért.)
Igen, kedves barátom, jól gondolod, hogy ezzel vége is: mindenki boldog, mehetünk aludni.
Mielőtt a fal felé fordulva (nagyon megy ma az alliteráció) hortyogni kezdenél, szólok: még csak a fülszöveget olvastuk el!

Viszonylag rövid idő (2 nap) alatt rágtam át magam a regényen, de éveknek tűnt.
Azt leszögezhetjük, Eugenides még mindig tud írni (a grafománok is, mégsem szépírókként tartjuk őket számon), igaz egyre cikornyásabb, értelmetlenül túlburjánzó mondatokat, de legalább ír.
Már csak az a kérdés, kinek?
Például nekem, akinek eddig ez a név a minőséggel volt egyenlő.
Ám jelen regény célját, értelmét, mondanivalóját nem hogy magaménak nem tudom érezni, de el sem tudom képzelni, mi lehetett vele az író célja.
Engedtessék meg feltételeznem: öngyógyító, kiútkereső, a szerző énjét újrapozícionálni kívánó motívumok rejteznek a háttérben.
Jobb ötletem nincs...

Talán próbáljunk a szereplők érdeklődési körének bemutatásán át közelebb kerülni a regényhez. (Személyiségük sajnos nem ragadható meg, elnagyoltak, ködszerűek.)
Kezdjük Madeleinenel, aki a viktoriánus irodalom lelkes kutatója.
Eugenides úgy mondatja fel vele a korszak irodalmára és a szerzők életrajzára vonatkozó adatokat, ismereteket, mintha táblánál felelne az év végi ötösért.
Ezek a monológok semmilyen szempontól semmit sem tesznek hozzá a regényhez, sőt.
Néha kapunk egy kis feminizmust is, de nagyon gusztusosan, szinte konyhakészen tálalva.
Közben párhuzamba állítódik Madeleine szerelmi élete a Jane Austin hősnőiével. (Azt hittem, ilyen fogással író már nem operál a 21. században. Sajnos DE!)
És persze a regény Madeleinere vonatkozó végrésze is a viktoriánus irodalom fordulatainak megfelelően, mintegy annak hiánypótlásaként, tetőződik be.

Aztán itt van nekünk Mitchell (görög származású), aki a lét értelmét kutatva a filozófián át végül eljut a vallásokhoz.
Itt is szépen felmondásra kerül minden vallás főbb dogmája, katekézise.
Bepillantást nyerhetünk a 19. századi, európai filozófusok munkásságába (Filozófiai SH atlaszunkat ezen a ponton ki is vághatjuk a szemétbe.)
Mitchell hogy a vallásokra vonatkozóan ne csak elméleti, hanem gyakorlati ismeretekre is szert tegyen, előbb európai, majd indiai körútra indul.
(Itt adja magát, hogy a Pi életével vonjunk párhuzamot, ami iszonyatosan bűn rossz regény. Közhelyes spirituális útkereséssel, igazi gyökér amerikaiaknak - csak, hogy szeterotipizáljak én is egy kicsit.
Ám ott keletről nyugatra utazik a hős, míg itt fordítva, de félúton találkozniuk kell és akkor adódik a kérdés: szánalmas X szánalmas = ?)
Szóval bóklászik az istenadta, közben a barátjáról kiderül, hogy biszexuális, de Mitchell nem hajlik meg (?), marad hithű hetero, folyamatosan változó hittel.
Persze Indiában - hol máshol????!!! - (mellesleg Eugenides is bebarangolta az országot, de nem életrajzozunk!!) megvilágosodik, értelmet nyer élete, s rohan vissza "Ámrikába" szerelme kezét elnyerni.

Utoljára hagytam a fekete bárányt, Leonardot.
Azon túl, hogy alulról érkezik (alkoholista szülők), még mániás depresszióval is küzd.
Először neki sikerül elnyernie Madeleine kezét s venni nőül, hogy 2 hónapig tartó "boldog" házasság után eltűnjön Amerika vadonjaiban. (Rousseau ott is járt?)
Képzettségét tekintve mikrobiológust tisztelhetünk benne.
Az élesztősejtek nemi életének terminus technikusokba pácolt, részletes leírása eleddig nem képezte a szépirodalom szerves részét, ám mostantól új utak nyíltak meg! (Grand Canyon felkészül)
Az előzőekben megszerzett tudáshoz - ha már reál tudomány - megkapjuk a mániás depresszióra vonatkozó pszichiátriai fogalomtárat, tüneteinek pontokba szedett bemutatását.
Nem árulok el titkot azzal, ha közlöm: a betegség végül felülkerekedik az emberen, elszakítja a friss házasokat egymástól. De legalább a férfi (fizikai értelemben véve) mondja ki az elbocsátó szép üzenetet, miután belátja a további harcok hiábavalóságát.


Szóval továbbra sem tudom, miért írta meg Eugenides ezt a regényt.
- Ha szociográfiát akart, ahhoz igencsak kevés.
Mert például John Updike-nál ugyanígy (ez persze nem igaz) nem történik semmi, mégis egy egész generáció ko(ó)rrajzát kapom, úgy hogy még hetek múlva is emésztem magam az olvasottakon.
- Ha csak egy nagy amerikai mesét akart, ahhoz meg iszonytatóan gyenge.
Mesemondónak - miközben fontos társadalmi kérdéseket feszeget - ott van John Irving, akitől még a nőgyógyászatra vonatkozó, cizellált leírásokat (lásd: Árvák hercege, de a filmet ne nézd meg!) is szívesen olvasom, mert hiteles, nem felmondott tankönyvi anyag, hanem a szövegbe szervesen illeszkedő textus.
- Ha az elmúlt kilenc év (im)presszióit, történéseit kívánta összefoglalni, ahhoz meg a regény, mint forma, nem megfelelő.
A témákat szétválogatva, esszékbe foglalva szívesebben olvasta volna az arra nyitott érdeklődő.
Jah, hogy akkor kevesebben veszik meg?
Meg ki látott már olyat esszéköteten, hogy "New York Times Bestseller"?

"... a mániás depresszió egyáltalán nem hátrány, sőt, inkább előnyt jelent. Csak keveseknek adatik meg. Ha nem így volna, már réges-rég elterjedt volna, akár a járvány, a népesség széles rétegei közt. Pedig csak a vak nem látja, mennyi előnnyel jár a mániás depresszió: energiát ad, hozzásegít a kreativitáshoz; az ember, ha a kiválasztottak közé tartozik, joggal vélheti zseninek magát, úgy, ahogy most Leonard. Fel sem lehetne sorolni, hogy a történelem hány meghatározó alakja dicsekedhetett azzal, hogy mániás depressziója van: tudósok, művészek alkották meg életművük legjavát a mániás szakasz áldott pillanataiban."

Ahogyan a fenti monológot végiggondoló Leonardnak, úgy a szerzőnek sem sikerül a zsenialitás közelébe férkőznie, de még az életmű legjavához sem tett hozzá semmit. 

Szerencse, hogy elvenni nem tudott belőle, de az alapokat megingatta.

Addig is, míg a fundamentum ismét megszilárdul, marad a már régóta tervezett, de ezúttal jogosan indokolt, Öngyilkos szüzek újraolvasása.
Eugenides-nek meg ezúton kívánok sok sikert a kreatív írás oktatásán túl, annak gyakorlatban történő megvalósításához is!

Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés
Kiadó: Tericum
Megjelenés: 2012.
Oldalszám: 488
Ára: 3970 Ft

Update by Pit You

Na, akkor kedves "dagadt voltam, de lefogytam, mert ez a csodaszer/kúra segített" hívők!
Most elárulom a nagy titkot:
Ne egyél annyit, hogy haldokolj a telítettség érzésétől, és takarodj ki az agyzabáló tv elől a szabadba, ahol belátásod szerinti - humán erővel meghajtott - eszköz igénybevételével, vagy csak szimplán a tested mozgatása által helyeződj át a tér egy másik pontjára.
Közben, ha szerencséd van, még értelmes létformával is találkozhatsz.
És nem érdekel a paleolit, meg Norbi, meg az összes nyeszlett barom, akinek a szarait kell enni, hogy ők "zsírosra" keressék magukat, csak azért, mert TE, kedves barátom másoktól várod - a véleményed megfogalmazásán túl - a tested trendi állagúra alakítását is.
Ha már mindenképp kellenek ezek a fétiseszmék/tárgyak, a legújabb "szakácskönyvből" hordj el gyalog egy raklapnyit 10 km távolságra...

"Északon rázzák, mert nagy a hideg..."

Azt már a magát később nővérekké operáltató angol nagyotmondó-világbajnok fickó 1593. április 17-én (hamarosan évforduló) megjelent drámája óta tudjuk: "Valami bűzlik Dániában".

Azt, hogy a három műnem egyikében fogant, puffasztott rizsről elkeresztelt alkotás, valamint a fél- és egész szigetek alkotta ország hogy' jön ide, magam sem tudnám megmondani, de valahogyan csak el kellett kezdenem.

Fentieket magyarázhatja talán, hogy Dánia skandináv országnak számít, de a tektonika nem volt oly' kegyes, hogy a Skandináv-félszigetnek ütköztetve szerves egészt képezzen azzal.
Maguknak a honalapítóknak sem volt annyi eszük, hogy teszem azt a mai Svédországot elfoglalva kiáltsák ki 1849-ben a Dán alkotmányos monarchiát.
Mondjuk északabbra jobban fúj a szél, minek következtében nem biztos, hogy az arra érdemesültek fülébe jutott volna az államberendezkedés hivatalos megnevezése.
Így aztán csak a honatyák rekedtek volna be, azt' marad minden a régiben.
(Biztosan ezért van az, hogy minél inkább északabbra megyünk, annál több death metal bandát találunk. Tulajdonképpen mindannyian az új államformát akarják kimondani, de senki nem hallja, ezért zeneileg megtámogatva új műfajt hoztak létre, minek ellenére az anarchia veszélye továbbra is fennáll.  És ezzel együtt marad a királyság.)

Meg akkor most nem léteznének szegény svédek.

Az iménti történelmi és földrajzi igazságtételre tett kísérletem ellenére sem lesz szó a későbbiekben Dániáról.

De talán még egy mondatot azért szánjunk rá, ha másért nem is, de magyarázandó, honnan a bűz???

Nem-nem a dánok büdösek, csupán az északi szél söpri ide a félsziget komposzttá váló kommunális hulladékának kipárolgásait. Az más kérdés, hogy érlelni kiakasztott, kiváló sajtjaik felveszik ezt az "illatokban" gazdag ájert, ami az ízek élvezetében nem okoz fennakadást, amennyiben sikerül a gázmaszk apró likacsain át szájüregünkbe juttatni a tejkészítményt.

Szálljunk hát be Fjord Sierránkba, s komppal (ezen szállítják Dániába a szagokat, ahogy' a helyi révészek is mondják: "Jött a komp, oszt' maradt a szag.") közelítsük meg a fjordok országát: Norvégiát.

Ez az az ország, amelyiknek az északi partvonala 25000 km hosszú. 

Jó, mert tele van fjordokkal, így könnyű. 

Valójában az egész ország nem hosszabb, mint a biharpogácsási bekötőút + a buszfordulóban három kör. (Ha a 47-es főút felől közelítjük meg a települést.)

Norvégia amúgy egy tiszta merő hegygerinc, amit az arktikus szelek állandó ostrom alatt tartanak.

Ennek tudható be, hogy a népesség száma csak 5 millió közeli. Ugyanis a fuvallatoknak köszönhetően a norvégok fele az Északi-tengerbe fullad, másik jelentős hányaduk a határ túloldalán svédként eszmél.

Ha Edgar Allan Poe itt élt volna, nem a hollót választja költeménye főhőséül, hanem a vele egy osztályba (verébalakúak) tartozó arktik csókát, de nem itt élt, így nem ismerte az igazi télt. (Dupla bocsika!)

Szóval az ember térül-fjordul, s máris bebarangolta az országot.

Norvégia a halászaton és a tengeri kereskedelmen túl jelentős bevételre tesz szert pezsgő rockzenei életének köszönhetően.

A zenekar olyan régi, hogy sokáig fekete-fehérek voltak a tagok

Kevesek által ismert tény, hogy eredetileg 1963-ban itt alakult meg a világ egyik legmeghatározóbb progresszív rockzenekara, a Pink Fjord. 

A fentiekben már taglalt északi szelek azonban nem tettek jót a zenekartagok ízületeinek. Olyan szinten lettek progresszívek a mikromanipulációs mozgások elvesztése következtében, hogy az a paranoid helyzet állt elő, hogy magukat követték a zenei úttörésben.

Még mielőtt végleg rámentek volna mind fizikálisan, mind pszichésen a kezelhetetlen helyzetre, átköltöztek Cambridge-be és csak 1964-ben alakultak meg Pink Floyd néven.

Bármennyire is hihetetlen, nem törte meg a norvég fiatalok zenekar-alapítási kedvét a fenti tény.

Így jöhetett létre 2003-ban a nagyszerű Major Parkinson nevű formáció.

A zenekar mindeddig  két lemezzel örvendeztette meg a nagyérdeműt.

Ám azt el kell mondanom, hogy mindkét korong (Major Parkinson [2008], Songs from a Solitary Home [2010]) mind a sokszorosítási technikát, mind a rajtuk található hanganyagot tekintve hibátlanra sikeredett.

Ha a stílust szeretném meghatározni, meglehetősen sok jelzőt kell a rock elé pakolásznom. 

A teljesség igénye nélkül: klasszikus, progresszív, hardcore, cabaret. Mindez néha popritmusban, csak hogy teljes legyen a káosz.

Az énekes Jon Ivar Kollbotn (Igen az öreg makrélafiléző Kollbotn, Svorn nevű fia első házasságából származó, unokája.) orgánuma utánozhatatlan. Hangjának a gyengébbik nemre gyakorolt hatása leginkább azok bugyiján mérhető le. A fehérnemű alapanyaga szempontjából két kimenet képzelhető el: 1. műszál esetén rájuk olvad, 2. pamut esetén felmosóronggyá alakul át.

A fiatalember vette a fáradságot és angolul énekli szerzeményeit, így megspórolja nekünk a norvég fjordítóirodák felkutatására szánt időt.

De, hogy ne csak én koptassam a számat, hallgassuk meg a következő számot, ami még az alkalmasint táncolható, dúdolható kategóriába soroltatik:

Heart Of Hickory

Aztán mozgassuk át a testünket egy kis könnyű kiállós pogóval:

Simone!

És befejezésül hallgassunk meg még egy számot, ami valóban egy szám:

197

További klipek a youtub-on, a két lemez nálam a polcon, az aktuális információk meg:

honlap

vagy

pofakönyv

illetőleg

méregtelenítőűr

Ám mielőtt elfogyna a Lenor végül, nyelvvizsgázzunk le norvégül!

Megelőzendő az újabb fjordi elszólást, bontsunk vitorlát s fjorduljunk délnek!

A révkalauz kérdésére (Hová lesz az út?) könnyed, derűs hangon feleljük azt, hogy Svéd a cél...

Igen, rövid időn belül máris a harmadik királyságban találjuk magunkat.

Állítólag a svéd nyugalom messze földön híres, talán az örökös alfaközeli állapotnak betudható, hogy nincs érkezésük elüldözni a királyi családot, és egy jó kis palotaforradalmat rendezni.

A Norvégiából átsodródó embereknek köszönhetően itt már 9 millió lakost találunk, ám a népsűrűség kevesebb mint a hegygerinc országban, mert nagyobb a lakhatásra alkalmas terület.

Gyönyörű vadonok és erdősségek tárulnak az ide vetődő szemei elé, amennyiben az örökösen fújó szél nem szárítja ki azokat. Mármint a szemeit.

Az európai hagyományokat tiszteletben tartva, az erdősségek kialakítása során ügyeltek arra, hogy azokat fák alkossák.

Fából itt annyi van, hogy csak na! Mondhatni: fa szomszédja fa.

A legtöbb család ezen növények nemesítésével, termesztésével, feldolgozásával foglalkozik. Ahogy' egymás közt élcelődnek: "Ebben az országban szinte mindenki fázik."

Itt a vaskarika, a gyáló, a rsang és az istennel (svédül: gott) egyenrangú fúvós hangszer is fából készül. (Ez nagyon aljas és szánalmas poén volt.)

Kevesek által ismert tény, hogy azt a különleges eljárást, aminek során a rostokban (nem keverendő a német kikötővárossal) gazdag növényt vaj állagúra puhítják, majd illatanyagok hozzáadásával piperecikként hozzák forgalomba, a burleszk világából ismert páros fedezte fel.
Nevezetesen Stan és Pan.

Utóbbi a technológia kidolgozása során -  a készítmény állagát firtatandó - gyakran intézett kérdéseket Stan-hez, amire egyszer az így válaszolt: "- Fasza, Pan!"

Ezen válasz finomított változata lett a termék neve a keresztségben, s vált híressé világszerte a Fa szappan.

Tekintettel a cudar időjárásra, a svédek rétegesen öltözködnek, és hogy a szél ne tépje le róluk a réklit, kifejlesztettek egy speciális ruha összekapcsoló szerkezetet.
Természetesen ezen alkalmatosságnak is fa az alapanyaga, rendszerint kerek alakú, és három luk van rajta, amik azt a célt szolgálják, hogy ezeken átbújtatva a tűbe fűzött cérnát, a ruhára erősítsék a matériát.
Nem kell lángelmének lennünk, hogy megfejtsük: ez bizony a gomb egy speciális, páratlan lyukú változata.
Elkülönítendő az öreg kontinensen használatostól, a feltaláló nép nevét használjuk jelzőként megnevezése során.
Történt egyszer a cári Oroszországtól való fenyegetettség idején, hogy éhínség ütötte fel a fejét a svéd falvakban.
Igen ám, de az előrenyomuló orosz katonák ragaszkodtak a koszthoz, így a szegény - vadregényes tájba rekedt - őslakosok leleményességükre voltak utalva a betevő előteremtése során.
Először svédasztalos vendéglátással próbálkoztak, de a terítetlen IKEA tálalóalkalmatosság nem bizonyult nagy kalóriaértékkel bírónak, mindazonáltal rendkívül rágós is volt.
Az orosz katona meg nem perceghetett benne, hiába később a cár földje is a SzU részévé vált.
Az így feltálalt csemegétől egyelőre csak az elnyomó regruták fogába esett bele a SzU. (Hinnye, de rossz vót e'!)
Így aztán a sok Larssonné, hogy valami táplálót is az asztalra rakjon, végső elkeseredésében felfigyelt arra, hogy a speciális ruhakapcsoló igencsak hasonlít a lencséhez.
Fogták hát a sok ancúgot meg az ollót, s gyorsan belevagdosták a tálba a "háromlikút", nyakon öntötték egy kis hagymás olajos paradicsommártással és azonnal tálalták is.
Így lett a svéd-gomb a saláta. (Tényleg bocsánat!)
És mert a lakoma után a test is megkívánta a magáét, gyorsan táncra is perdültek, amihez kiváló zenekarok szolgáltatták a talpalávalót.
Mivel rendkívül összetartó nép, a helyi muzsikusok érdek- 's védegyletbe tömörültek.
És mert a Skandináv-félszigeten található két ország közül Svéd a laposabb, ott a dalszerzés is alaposabb.

Ezen utóbbi kijelentésem mi sem példázza jobban, mint a Diablo Swing Orchestra néven elhíresült svéd formáció munkássága.
Nagyban hasonlítanak norvég barátaikhoz többek között abban is, hogy 2003-ban alakult a banda.
Zenei világuk szintén eklektikusra sikeredett, leginkább az avantgard metal jelzővel írható körül, jelentsen is ez bármit.
Három Compact Disc jelent meg a nevük alatt (persze ez nem igaz, mer' így még a zenekar tagjainak sem jutna belőle egy-egy egész lemez). Helyesebben három nagylemezt (Lindabnál azért kisebb) adtak ki. Na jó, hagyjuk!
Szóval a három - több ezer cd-n kiadott - album címei:
The Butcher's Ballroom [2003]
Sing Along Songs for the Damned & Delirious [2009]
Pandora's Pinata [2012]
Ha egy szóban szeretném összefoglalni rám gyakorolt hatásukat, akkor az az "istenkirályságforever" lenne.
Azért megpróbálom a prózát átültetni prózába.
Szóval DSO hallgatása közben olyasmi érzés keríti hatalmába az embert, mint amikor egy szimfonikus zenekar minden tagja a szalonspicces állapotot túllépve, erősítőre kötött hangszerrel, Jimi Hendrix stílusában jamelve próbálja előadni Richard Wagner walkürjét egy süllyedő hajó báltermében, ahová részeg orosz matrózok törtek be, akik a raktérből elrabolták a cirkusz féltett kincseként számon tartott szakálas nőt, akivel egyszerre többen próbálnak szexuális kapcsolatot létesíteni, annak - sikoltozásban kifejezésre juttatott - legnagyobb megelégedésére.
És ez még csak a prélude!
Hogy füllel is érzékelhetővé tegyem a leírtakat:
Ballrog Boogie
A zenekar népzenei hagyományokat is ápol, s véd (muhahaha!). Már csak azt kell kideríteni, hogy melyik népével teszi ezt!
A Tap Dancer's Dilemma
Végül jöjjön kisfiam személyes kedvence, aki meg van győződve arról, hogy a dal elején "gyerekek énekelnek", majd a kompozíció felénél széles mosollyal az arcán rendre megjegyzi: "Apa, ezek megőrültek!".
Black Box Messiah
Időt, pénzt és fáradságot nem kímélve, a közelmúltban sikerült eredetiben megszereznem az utolsó stúdióalbumot családom legnagyobb megelégedésére. 
Ha DSO koncertre szeretnénk menni, vagy friss hírekre vágyunk, innen megtudhatjuk:
szülőföldi itatós
vagy
orcalajstrom
netán
szóközeim

Maradván Nils Holgersson szülőföldjén - ahol a szénné kábszerezett rajzfilmadaptátorok nem voltak restek, erős narkotikumok hatása alatt vizionált, - a regényben egyébként nem szereplő - beszélő pockot belepingálni a történetbe, csak azért, hogy Hacser Józsának is legyen mit szinkronizálnia - ejtsünk pár szót az eddigiekben megismert két zenekartól homlokegyenest más műfajban utazó, szintén személyes kedvencemről: a Movits!-ról.

Ők a hiphop-jazz-szving jeles képviselői, (szintén) jelentsen bármit is ez a kategória.

Állítólag viccesek a szövegeik, amit sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudok, mert a svédcsavar használati utasítását sem értettem meg, és a piktogramokat is helytelenül értelmeztem minek következtében sikerült önnön kézfejembe tekerni azt.

Azért kicsit kacagságos ez a fajta rap, amennyiben a svéd nyelvet viccesnek nyilvánítjuk. 

Bizonyára nem sokban különbözik egyéb nyelvektől, csak ezt kevesebbszer nyújtják ki, nehogy lefagyjon. Így az előre ki nem számítható, ad hoc jellegű – divatos szóval élve – villantás több poénmuníciót hordoz magában. 

(A nyelvkinyújtásról mindig nagyanyám sodrófája jut eszembe, a nyelvet ölteni kifejezésről meg nagyapám Singer varrógépe. Ezért nem beszélek idegen nyelveken, mert biztos fájna, ha azokra állva vokalizálnám gondolataim. Inkább hagyjuk…)

Inkább elhiszem, hogy viccesek a szövegeik, rajtam ne múljon.

A zene az viszont fenomenális. 

Sikerült táncolható, dúdolható rapet összetákolniuk, és ezáltal a jazzt is közelebb vinni a mainstream, egyébként komolyabb melódiák befogadására alkalmatlan, közönségéhez.

Első nekifutásra a magyar Jazzékielhez tudnám őket hasonlítani (tényleg, azokkal mi van?), csak a Movits! szövegei viccesebbek. (Jobb lesz, ha szépen lassan elfogadjuk a tényt!!!)

Eddig két albumot jelentettek meg:

2008-ban az Äppelknyckarjazz (magyarul Almatolvajdzsessz)

2011-ben (Nem akarom tudni, mit jelent magyarul! Nem, nem azt jelenti, hogy "Nem akarom tudni, mit jelent magyarul!") az Ut ur min skalle címmel.

Ha hinni lehet a híradásoknak, az idén új korongra számíthatunk a srácoktól, amennyiben még nem jelent meg. Ha meg már múlt idő, akkor nekem miért nem szólt senki?

Akkor most nézzük meg, hogy mit hallgassunk!

Itt az almát lopják éppen:

Äppelknyckarjazz 

A Sammy Davises klipben 1:15-nél iszonyat nagy poén van a szövegben, amit a japán fordító nem értett, így a távolkeletiek lemaradtak 5 percnyi kacagva történő térdcsapkodásról. (A japán felirat - helyesen - a következő: こけのむすまで Ugye, mennyivel viccesebb így???!!)

Sammy Davis Jr. 

Honlap, hon' fin:

http://movits.se/ 

Énzűröm:

http://www.myspace.com/movits

Mára ennyit gondoltam.

Ha valamelyik albumot szeretnétek meghallgatni, de nem tudjátok megszerezni, szóljatok bátran, majd feldúdolom a lyutyubra.

Most pedig eldándorgok az ágyig, a fal felé fjordulok, s védül mély álomba merülök.

Március 15-éim, avagy Children of The Revolution

Amerikai turista a Goethe-szobor előtt:

„Ah, Friedrich Nietzsche!

Eine Kleine Nachtmusik!

Ta-da-da-daaaamm…[1]”

Nos a fenti - mottóul választott – bonmot gyermekkorom március 15-éit juttatják eszembe.

Én, a serdületlen ifjúság jeles képviselője, talpig ünneplőben álltam a Tesla magnókkal hangosított térben, és ájtatos arcom napba fordításával tisztelegtem a forradalom hősei előtt.

Tanáraim persze, a tanmenet előírásainak megfelelően, felvérteztek a szükséges tudással, ami a lelki katarzist hivatott előkészíteni, az igazgató által előadott – számomra az einsteini relativitáselmélet időkezelésének empirikus megértését elősegítő – emelkedő hangrendű mondattal záruló beszély végén.

Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy direktorunk technika szakos tanár volt, így a magyar nyelv ellen elkövetett, blaszfémiával egyenrangú bicsaklásai a helyszínen feloldozást nyertek.

Miután tisztába jöttünk a mai napig hatályos üzenet fontosságával, combunkon csörgedező magyarsággal (az ünnepség végén bokáig ért) vártuk a további fejleményeket.

Ekkor érkeztek kispajtásaink a színpadra, ahol a forradalom eszmetörténetére, kulturális hátterére, társadalmi berendezkedésére villantottak rá egy-egy, a kor nagy gondolkodója által jegyzett, szövegfoszlány felidézésével.

A műholdak ebben az időben még csak a katonai hírszerzés csatlósai voltak, így mit sem sejthettem az MTV-n (mjúzik televízsön) sugárzott videoklipekről, de azt hiszem, ezen ünnepek alkalmával közelebb kerültem leglényegük megértéséhez.

Zanzásítva, mondhatni instant formában kaptam agyüregem tálkájába 1848. márciusának minden fontosabb eseményét, hogy vízzel (jelen esetben további, a tárgyra vonatkozó, ismeretek szerzésével) felöntve, egy későbbi időpontban élvezettel fogyaszthassam a görcsmentesre kavart elegyet.

De akkor még nem álltam a tudás, amúgy jogosan elvárt, megfelelő szintjén, így az alábbi történet élt elmémben hosszú évek során át a forradalom kitörésének napjáról:

Azt már régen tudtam, hogy költőgéniuszunk Petőfi Sándor, aki talán betyárvirtusát demonstrálandó, gatyában táncol (ezen információ nem képezte szervesen az irodalomoktatás anyagát, sőt még csak utalást sem tett rá a tanár; csupán magánszorgalomból végzett kutatásaim során bukkantam rá erre az érdekes életrajzi adalékra) jelentős szerepet töltött/költött be a dolgok ilyetén alakulásában.

Persze már maga a „költőóriás” megnevezés is hibádzott nálam, mert vizuális nebuló lévén nem sikerült összeegyeztetnem, az olvasókönyvben szereplő 4x5 cm-es keretbe foglalt emberkét, a mesékből megismert „igazi” óriásokkal. De nem akadékoskodtam. A bennem élő képzavart azzal magyaráztam, hogy biztosan nem úgy volt „költőóriás” ahogy’ rajtam kívül mindenki képzeli.

Az Anyám tyúkja című verse mentén kezdtem keresni az igazságot. S lőn: a poéta, a kapirgáló jószághoz képest valóban óriásnak tűnt. S mivel rendszerető ember volt, azonnal kitessékelte a szobába nem illő lábasjószágot a pitvarba, hogy ott kapirgáljon, ne a sublótot karmolássza ez a prehisztorikus mutáns. Csakhogy addigra a tyúk tojást pottyantott a kredenc szélére, amit Sándorunk nem akart veszni hagyni, így azon nyomban rátelepedett és önnön teste melegével járult hozzá, hogy a tojományban megbúvó élet feltörhesse a kalcium alapú héjazatot. Innen van hát a költőóriás titulus – konstatáltam elégedetten.

Mozgalmas életére a nagy nap székesfővárosunkban virradt rá.

Sokáig hittem, hogy Petrovics néni a Nemzeti Múzeum lépcsőin vajúdva hozta világra gyermekét, aki majdan a patinás falak között fejlesztette tökélyre zsigerből jövő lírai tehetségét.

Később megtudtam, hogy téves az elméletem, az igazi helyszín a Pilvax volt. (Ezzel kapcsolatban meg voltam győződve arról, hogy valamilyen tisztítószert gyártó vállalat lehetett, ahonnan József Attila mamája szerezte be az inggallér fényesítéséhez szükséges vegyületeket. Csak a Pil-t nem értettem…)

Petőfi 14-én este még kedvenc asztalánál ült, és előkészítette a másnap esedékes forradalmat. Mivel alkotói elmélyülését zavarta a sok hangoskodó, fajfenntartó vendég, hirtelen haragjában megírta a Falu végén kurta kocsma c. költeményét (7-ben értettem meg biosz órán, hogy a citált műnek erotikus felhangja is lehet, ha nem ragaszkodunk a cím eredeti tagolásához.), s miután csend lett, a Nemzeti dalt.

Másnap aztán az összegyűlt tömeg előtt, a fentebb említett lépcsőkön állva, felolvasta nagyszerű művét. Azon nyomban forradalmi hangulat lett úrrá az embereken.

A gyújtó hangú írástól felhevült költő lángoszlopként vezette népét Táncsics börtönéhez, hogy a rabot kiszabadítván együtt menjenek Landerer-Heckenast nyomdájába, a 12 pont sokszorosításának céljából.

(Az ünnepségen minden pontot más kispajtás mondott, amiből gyakran kisebb galibák adódtak az akkori rendszer-mantrák memoritereinek betudhatóan. Így fordulhatott elő, hogy a Közös teherviselés passzusát az Úttörő ahol tud, segít és önként szolgálja a közösséget követte, igazán kínos esetben a Ne paráználkodj!)

Velük menetelt még Vasvári és Jókai is, de ők alkotói válságban voltak, így aznap semmi érdekeset nem írtak, vagy mondtak.

A mozgalmas nap végén a költő még betért egy vegyeskereskedésbe, hogy szerelmének, Szendrey Júliának vásároljon egy özvegyi fátylat, mert a vátesz már érezte a közelgő véget, avégett vette a szövetvéget.

16-án, hogy levezesse a feszültséget, a Pilvaxba ment egy pohárka konyakra, de nem szolgálták ki, mondván: -Sándor, tegnap is mi lett a vége?

(A hosszúra nyúló előadás alatt többen elájultak, őket „Talpra magyar!” felszólítással állították vissza a sorba osztályfőnökeink.)

Itt aztán ugrott a történet kontinuitása és a költő magasztos halálával ért véget a megemlékezés.

Az ünnepi műsor finisébe érve azzal szembesültem, hogy osztálytársaim szép lassan eltűntek mögülem, mint Petőfi a ködben…

A sok távozó azóta „nagy magyar” lett, most ők akarják megmondani, hogyan legyek én is az. Holott én már akkor is magyar voltam, most is az vagyok, csak úgy látszik, kicsi. Nem lengetem a karomat, nem dobálok semmilyen ételt…

A kötelező, nagy ünnepeket továbbra sem szeretem, inkább nyugodtan hátradőlve szemlélem jelenem videoklipjeit, és Viszockij-sorait mormolom:

„..Mikor látom a sok kisiklott sorsot,

Szánalmat nem érzek, mert utálom –

Mind az erőszakot és gyávaságot,

Egyedül Jézus Krisztust sajnálom…”

---

[1] Ludwig van Beethoven Sors szimfóniájának kezdő taktusai – ha valaki nem jönne rá.

Esték a cirkuszban, avagy Freakshown innen és túl

Hogy őszinte legyek, a viktoriánus irodalom soha nem hozott lázba. 

Egészen addig, míg nem találkoztam két olyan regénnyel, amelyek cselekménye a fent említett korban játszódik, miközben szerzőik kortárs írók.

Ráadásul, hogy bonyolítsam/sák a helyzetet, az egyiket amerikai férfiember jegyzi, de most nem az ő művéről lesz szó. (Hogy ne öregedjen meg olyan hamar, aki kíváncsi.)

Akiről zengedezni kívánok, nem más mint az 1992-ben, 52 éves korában elhunyt Angela Carter.

Talán nem feltétlen az én hibám, hogy mindeddig nem sokat (sőt egyáltalán nem) hallottam az írónőről. 

Tudatlanságom egyik védbástyája az a tény lehet, hogy a következőkben ismertetett Esték a cirkuszban című regényén kívül hazai könyvkiadásunk mindösszesen egy kötetet tárt az olvasók elé, azt is 1979-ben.

A kínkamra és más történetek címmel jelent meg egy novellagyűjtemény az Európa Könyvkiadó gondozásában. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy jelezzem vásárlási szándékom a könyv egy példányára vonatkozóan.)

Anglisztika szakos barátaink (Személy szerint nem sok ilyen ismerőst tudok felmutatni, akik meg vannak, azoknak nem hiszek.) talán bővebb felvilágosítással szolgálhatnak Carter asszony irodalmi világára vonatkozóan, merthogy meglehetősen termékeny és sokrétű szerzőt tisztelhettünk benne. 

Az Angliában 1984-ben napvilágot látott Esték a cirkuszban kötet 4 évvel követte David Lynch - szintén viktoriánus miliőbe helyezett, egy embertorzót a középpontba állító - Az elefántember című filmjét. 

A két művet nem kívánom párhuzamba állítani, a mozgóképet csak azért említettem, hogy a regény alaphangulatát érzékeltessem. (Meg, hogy vagizzak, milyen sokrétű műveltségre tehet szert az ember egy Nagyi Skandi megfejtésével.)

Remélem, megbocsátja az olvasó, de a cselekményt ezúttal sem fogom ismertetni.

Ennek (egyik) oka nem feltétlen a lustaságom, hanem az a tény, hogy pikareszk regénnyel van dolgunk. 

De ha már legalább térben szeretnénk elhelyezni az eseményeket, a szerző segítségünkre siet, mert három - fejezetcímként is használt - helyszínen bonyolítja a szálakat: London, Szentpétervár, Szibéria.

Az időbeli koordináták megadása még bonyolultabb, ám, ha mindenáron szeretnénk egy kezdő időpontot, akkor a regény elején jelzett 1899. december 31. maximálisan megfelel origóul.
Aztán, hogy az időkezelés hogyan alakul a későbbiekben, legyen a jövendőbeli olvasók egyik fejtörésre okot adó feladványa. 

(Nekem van egy lehetséges megoldásom, de jó pénzért sem osztom meg senkivel.)

Úgy gondolom, az idő és a tér a két legjelentéktelenebb tényező ebben a remekműben.

Az irodalmi alakok (és miért ne lennének azok, amennyiben regényről beszélünk) szintjére emelt apokrif lények sokkal fontosabb szerepet töltenek be, mint holmi - az emberi végességet bizonyító, szerkezetekkel mérhetővé tett - "valóság" fragmentumok.

Megjelenik a színen Csipkerózsika, Csodalány, Pókháló, a száj nélküli Toussaint, és nem utolsó sorban a regény főszereplőjének is tekinthető Fevvers: a madár-/angyal-/repülő-/közönséges trampli- nő.

Ellenpontozásként pedig kapunk egy amerikai újságíró férfit, aki fenemód szkeptikus és Walser névre hallgat.

Ebben a nagyszerű macska-egér játékban, ami egyúttal az író és az olvasó között is zajlik, az úriember a befogadó alteregójaként is felfogható.

Fevvers ugyanis neki meséli el az élete történetét, később együtt vágnak bele a pétervári kalandokba, és veszítik el, majd találják meg egymást a szibériai végtelen tájban. 

És ahogyan Fevvers és Lizzie (előbbi kurtizán multú gardedamja) mesél, nem mesél úgy senki.

A regény talán egyik legsodróbb része, ahogyan a két nő, egymás szavába vágva, mondja el a szárnyas nő élettörténetét, miközben az egészet a misztikum köde lengi körül. 

Ahogyan - az elbeszélést hallgatva - Walserben, úgy az olvasóban is sorra merülnek fel a kérdések, ám egy idő után olyannyira magával ragad minket a mítosszá váló mese, hogy a válasz már nem is fontos, mert nem bizonyít vagy cáfol semmit.

A társadalmon kívüliség keserű kenyerét rágva ezek az apokrif lények a "normális" többség csodálatát és lényük iránti fizikai (szexuális értelemben is) sóvárgását "élvezik".

Élik szürke hétköznapjaikat, és nap mint nap tanúbizonyságot tesznek nagyfokú humánumról, bajtársiasságról, empátiáról - a jobb esetben csak - megvetést tükröző szemek kereszttüzében.

Nem is kétséges, hogy az egyedüli biztonságot nyújtó helyszín számukra csak a cirkusz zárt világa lehet.

Ám ezt a világon belüli világot is zsarnokok uralják, és az íratlan szabályokat sem tartja be feltétlen mindenki.

Az irigység, a kapzsiság, az ármánykodás és a cselszövés épp úgy jellemzi ezt a társadalmat is, mint a többségit.

És hiába a közös sors, a közös nyomor, az egyediségből fakadó lelki sebekre csak maguk találhatják meg (vagy nem) a gyógyírt. 

Esetlen mondataim helyett álljon itt az írónő remeke:

"Mindannyiunknak be kell érnünk azokkal a szélben csapkodó szeretetrongyokkal, amelyeket az emberiség madárijesztőjén találunk."

A gazdag szimbólumrendszerrel operáló regény a bohóc trupp és a majmok által megformált iskolai osztály bemutatásával tovább szélesíti a lehetséges értelmezési mezőket. A díszes kompániák mintegy tükörként funkcionálva tárják szemünk el saját esendőségünket és lelki torzságunkat, mindenféle kínos didaktikai felhang nélkül.

Míg az elvarázsolt kastély trükkös tükrei mosolyt fakasztanak, addig itt a síktükörbe révedés könnyeket csal szemünkbe. Igen, létünk hiábavalóságával és jelentéktelenségével vagyunk kénytelenek farkasszemet nézni. Ezzel egyidejűleg azonban - mintegy ellensúlyozásaként az eddigieknek - az egyediségünkből fakadó csoda felismerése nyugtatólag hat felkorbácsolt szellemünkre.

Az idő s a visszatükrözött "valóság" nem csak a szimbólumok szintjén jelenik meg, hanem tárgyiasult formában (álló óra, öltözőtükör) is végigkíséri hőseinket útjuk során. Ezen tárgyak fizikai megsemmisülése, a regény utolsó harmadában, tovább építi vagy alapjaiban rengeti meg (nézőpont kérdése) a jelképpiramist.

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a regény végére sem válik világossá semmi.

"Valóság vagyok, vagy fikció? Az vagyok, aminek ismerem önmagam? Vagy az, aminek ő hisz engem?"

Nem tudjuk meg, hogy Fevvers angyal vagy földre rántott angyal; Léda vagy a Győzelem Istennője, netán a halál angyala, vagy csak egyszerű szélhámos.

Az sem derül ki, hogy hol kezdődik, és hol ér véget a történet; mi a látomás, mi a valóság, mi a mese.

De nem is ezért olvassuk ínyencként ízlelgetve minden egyes mondatát a műnek.

Sokkal inkább azért, mert benne van minden, ami a humanizmusról, a feminizmusról, a szubjektivitásról, a mágikus realizmusról, az ahistorikus szemléletről, az emberi butaságról, a sztereotipizálásban rejlő veszélyekről, a szerelemről, a szenvedélyről elmondható.
Annak ellenére, hogy rendkívül komplex, szerteágazó ismeretanyagot felölelő művel van dolgunk, a szerző zsenijének betudhatóan, nem esik szét a regény.  

A mesterien felépített szimbólumrendszertől sem kell megijedni, nem szájbarágós, és nem is olyan bonyolult, hogy pókhálóba esett pillangóként vergődve keressük a menekülés útját.

Hosszasan lehetne még írni a regényről, ámde fölösleges.

Ehelyett olvassuk el minél többen, és beszéljünk/beszélgessünk róla.

Személy szerint kötelező olvasmánnyá tenném az irodalom szakos hallgatók körében, mert regénytechnikai, irodalomelméleti szempontból is rendkívül tanúságos művel állunk szemben.
Itt szeretném köszönetem kifejezni a fordítónak: Bényei Tamásnak a gyönyörűen megkomponált  mondatokért! Ritka szép, egyenletesen magas színvonalú munkát végzett.

Remélem, hogy a könyv hamarosan megtalálja méltó helyét a szépirodalomra fogékony olvasók köreiben és könyvespolcain egyaránt.

És bízom benne, akkor majd (posztumusz) sikerül megingatnunk a szerzőt abbéli hitében, hogy: "Jobb reményteli szívvel utazni, mint megérkezni."

Angela Carter: Esték a cirkuszban
Kiadó: Magvető
Megjelenés: 2011.
Oldalszám: 464
Ára: 3990 Ft