Félelem és reszketés Kalocsán

Figyu, haver, olyat mesélek, besírsz!

Tudom, hogy Te is nagy parti fész vagy, úhogy van tapasztalatod, vágod, mi az élet.

Azér’ merem neked elmondani, mer’ tudom, jó tag vagy, nem nyomsz fel a spanjaimnál.

Az volt, hogy tavaly egy péntek este szóltak Szaszáék, hogy lenn vannak a nagymutterja pecójában, Bátyán.

 Full üres a kégli, csak cuccot kell vinni, meg nedűt, aztán mehet a páré.

Csörgetem a Nándit, mondom, mi a stájsz. Tudtam, hogy érettségire kapott egy tuning Golfot a faterjától. Mondom itt a tájm, nézzük mit bír koppon.

Zsír arc a Nándi, felhajtott két csajt, a kúton megroggyantottuk a verdát naftával, meg Jackkel és sörrel.

Még kiugrottunk az emberemhez egy kis herbáriumért, meg bepattintottunk a nyelv alá is egy-egy cakkos szélűt.

Ahogy’ összecumóztunk, mondom: - Na bátya, irány Bátya!

Hamar lenn voltunk, meg is találtuk a viskót.

Addigra má’ egész hangulatban voltunk, húzott a cucc és a háznál is kezdett készen lenni mindenki.

Annyit még tudnod kell, a Szasza nagymutterja, ilyen hímzőizé. Mindenféle cuccokra ráhímzi a mintát, azt’ eladja Pestre a hülyegyerekeknek.

Ahogy gömbölyödött a talpunk, megtaláltuk az öregmuff aranytartalékait, és próbálgatni kezdtük.

Szerencsére nálam volt az oksi telcsim is, úhogy lőttem pár képet.  (Így tudom összerakni az est többi részét is.)

Itt a skacokkal vagyok, kicsit má’ fáradt volt a fotósom, azér’ nem látszanak a búrák, de még így is király lett. 

Közbe' ment az idő, folyamatosan kentük a rendszert Jackkel, meg a trombiták is bepattantak a helyükre, úgyhogy vidámak voltunk.

Ekkor szólt Szasza, hogy most jön a meglepi: kivette Kalocsán a tájházat, má’ ott vannak a DJ-k meg VJ-k.

A nagy kapkodásban rajtunk maradtak a gatyák, de buli van, kit érdekel.

Verdába be, hármasba nyikkantás a kalocsai bekötőn, azt mire meggyűrtem az Amsteles dobozt, má’ a gémeskút mellett szeleteltem.

Benéztem a hauszba is némi utánpótlásért, mer’ már kezdtem kiszáradni.

Nagyon kúl volt belülről. Ilyen mintásra volt festve minden fal, de lehet csak a VJ nyomatta az ablakon át...

Szasza még csajokat is rendelt, úhogy egy percig sem paráztam, hogy nem kaphatja meg senki a testem..

Figyu, bazz, erről vakerálok: 

Jó kis muffok, mi öreg?

Naszóval ekkor beütött a cucc. Innentől nem tudom, mi volt a valóságba’, meg mi volt a fless.

Nagyon kikészültem, gecc!

Azt hiszem, találtunk ilyen csizmákat, hátul a disznóólaknál.

Pont ment a gatyához, úgyhogy fel is téptem. Utána már csak arra emlékszem, hogy benn állok a híg trágyában és ott menetelek, meg szeletelek a trenszre. Állítólag úgy szedtek ki a Kolosék 1,5 óra múlva.

Bazz, a mintán befolyt a trágyalé, azt’ a motívum, mint a henna, rányomódott a bokámra.

Hiába mostam, még két hét múlva is látszott, de a szaga se volt kispályás.

Utána meg pont ellentétbe húzott át az anyag.

Geccó, úgy belassultam, mint a valerianás csiga.

Tökre azt skubiztam, hogy a DJ olyan, mint Kodály az énekkönyvben. Azt’ bazz, nem lemezeket, hanem olyan viaszhengereket pakolt fel. Arról nyomta a denszelni valót, de valami nagyon szló BPM-mel. Még a fejhallgatója is kajakra ilyen ethnós volt.

Még rémlik, hogy halál szétszippantva elmentünk motorozni, de ez se full tuti.

Minden esetre találtam egy ilyen képet is a telómon:

Hajnalfelé gondoltam, ideje lenne valami prédát is felhajtani.

Felpattintottam egy erőitalt, azt’ megindultam a vadra.  

Csak sejtem, hogy az üccsibe is volt, valami koksz, mer’ pörögtem, mint disznó a jégen.

Össze is szedtem valami Lolitát, aki elvitt házhoz.

Ott reggelig répázhattam, mer’ mikor délelőtt tízkor felkeltem, Stanley úgy nézett ki, mint a nyúzott gyík.

Kábé azt éreztem, mint a pedofiles viccbe’, amikor a kislány játszik a „madárkával”, ami leköpi, ezért bosszúból kitekeri a nyakát, összetapossa a tojásait, és végül felgyújtja a fészkét.

Mivel nem vagyok egy romantikus alkat, gyorsan megpattantam az utcai ablakon, még mielőtt be lennék mutatva az ősöknek.

Visszaérve Szaszáékhoz, rezeg a telóm.

Az a kevesebb, hogy amikor elővettem, így nézett ki:  

De geccó, ezt az MMS-t kaptam:

Ezzel a szöveggel: "Kikészítettél az éjszaka, te kan ász! Ma este egy ismétlés? Vicus"

Bazz’, má’ az afterpartit se’ vártam meg.

A félhatos vonattal itthon is voltam.

Hát csak azér’ meséltem el, mer tudom, hogy tesóm vagy. Meg, hogy óvatosba, bazz’ a vidékiekkel, mer’ olyan szereik vannak, hogy megőrülsz.

Nem tudhatod, mit kevernek az italodba, azt’ úgy jársz, mint én.

Azóta én tiszta egy merő para vagyok, úgyhogy lejöttem minden cuccról.

Neked is csak azt mondom: prevenció, tesó, okosba’!

 P.S.:

Bátya létező település Kalocsától 6 km-re.

A 2 képen valóban a Kalocsai Népművészeti Tájház látható.

Őszintén remélem, a többi fotón ábrázolt tárgy és személy csak a virtuális térben létezik!

A "hímestorta" igaz története

Finnáné Czene Enikőnek szeretettel a szép képért cserébe!

A következő történetet dédikepapa mesélte halála előtt 1 nappal, így míg élek, nem feledem azt a keserédes, utolsó estét a beüvegezett tornácon.

Igyekszem szó szerint papírra vetni az öreg szavait, remélem, semmit nem hagyok ki!

„Amit most elmondok, az mind így történt, ahogy hallani fogod!

Jól figyelj hát, hogy az utolsó hangot is megőrizze emlékezeted a családi legendáriom számára!

Ha csak egy szó is nem igaz, innen fel ne álljak! (Pedig akkor már szegény negyedik éve volt tolószékhez kötve. Először gumipókkal próbálkoztunk, de azt hamar kinyújtotta.)

’52-be’ Breznyák Bandi, mikor leadta a mundért, arra ért a faluba, hogy a neki ígért Mlácsovics Katika igen csak ki van gömbölyödve.

Pedig ’49-ben az aratóbálba’ még együtt mentek a pelyvás megé megtojózni az iromba tyúkot. (Ki is kelt mind a 6 tikmony, amin megült a jószág, de két csibét a nyest, nígyet meg a héja vitt el, még az őszön.)

Ott, a nagy kapkodásba, jegyet is váltottak, Kati Barcikáig retúrt, Bandi meg Baracskára csak egy odájigosat.

Még a pityókát ki se’ ástuk, jött az idézés, hogy Andrisnak fel kell szerelni a hadtáposokho’. (Az anyjának kiapadt korán a csecse, azt’ csak kutyulós tejen vót 2 éves koráig, azér’ a táposokho’ hítták be.)

Vót nagy sírás, mikor vitték, meg ígéret, hogy hóttomig, meg hóttodik.

Az’, hogy Bandival mi vót 3 esztendeig, csak ű tuggya megmonni, de mán ő se, mert 2 éve elvitte a vicinális Tarcsára, ütközőn.

Elég a’, hogy Kati dógos lyány vót, nem vetette meg a robotot (mondjuk Wall-E-ről nem volt nagy véleménnyel, de nem is fitymálta.)

Kijárt aratáskor markosnak. Ügyes is vót hozzá, beleköpött a tenyeribe, azt’ amire ráfogott, mán pergette is a magot.

Őszön meg az uradalmi erdőbe vitték desznyót makkoltatni, legalábbis nekünk ezt mondták…

Na oszt ’51 Szent Ivány havába’, mit ad isten, felsőbb iskolások gyüttek a faluba, hogy aszongya néprajzot kutatni. Béjártak pincét, pallást, de hát nem vót egy művésztelep mán akkor se’ a falu, nem tudott egy se közülünk rajzóni, úgyhogy hijába kutakodtak.

Még tán Drotácsik Sanyi tudott valamit pingálni. Eccer a templom ódalára olyan szípen megfestette a papot az elsőáldozó Derenyik Manyikával, hogy még a felsőfaluból is átjártak a csudájára. Pont azt a szíp pillanatot kapta el, mikor bérmáláskor a Manyika letérgyepelt a tisztelendő elejbe, azt’ magához vette az úr testit. Csak a pap utólag kiprédikálta, hogy az ilyen ábra a Belzebub műve, azt le kellett mosni. (Azt addig nem is tudtuk, hogy a Sanyi zsidóbul lett pápista.)

A felsőbbiskolás nebulók levettek mindent a masinával: ünnepi ancúgot, gémeskutat, cséplőgípet.

Ahogy’ ott előre görnyedve szedi a markot a Katika, nem csak a fenkípező vakuja villant, hanem a szoknya alól is kivigyorgott egy zománcoslavórnyi nagy fehírsíg, az alsó peremin egy döglött mókussal. Majd elhagyott a szemem világa a nagy bámulásba.

Szűz Márja ne haggyál el! – mondom magamnak. De csak felhorgadt bennem menten a tenniakarás, előkaptam egy dinnyét, lyukat ütöttem rá, azt szabad folyást engedtem az érzületnek.

Csak mikor mán csurgott kifele a levem, vettem észre, hogy nem dinnye vót a’. Azóta monnyuk mink férfijak a famílijába’, hogy tele lett a tököm…

Hanem vecsernyére kihíttam Katikát a ’48-as bakák díszkertyihe’, azt’ addig meddig, hogy megmutattam nekije, hogy tudnám szeretni, ha lemondana a Bandirú’.

Kéccer támadt fel a mókusa, de a végire összeragadt a szőre, meg végleg meg is dögőhetett, mer’ csúnya levet kezdett ereszteni; búcsúzáskor meg mán erős szaga is vót.

Elég a’, hogy a Kati monta, amit ű megígér, az úgy lesz, mánpedig ű a Bandijé lesz.

Értettem a szóbú, nem is próbálkoztam többet nála, mer’ nagyon érzékeny legíny vótam.

Ezut kezdtem udvaróni dédikédnek.

Láttam én, hogy a szüreti bálon más is kerülgette a Katikát, de nem vót bennem kapzsiság, meg mán nem is nagyon níztem, mer’ kezdett meghízni, mint a felbúgott koca.

’ 52 böjtelő havába’ hazagyütt a Bandi a táposoktú’ jó kigömbölyödve, de nem annyira, mint az ű Katikája.

Azon a tílen nagy vót a szegínysíg, mindenki csak káposztát rakott az asztalra, nem vót feltűnő, hogy mindahányan fel vótunk püffedve.

Andris kéccer ha vizitőt a lyányos házná, mire rágyütt, akárhogy’ nyomja arája hasát csak nem gyün a farhang.

Nekiállt akkor kikormolni a mókusodút, hátha azon legyün a ballaszt. De hijjába az igyekezet, még a csípeje is begörcsőt a nagy löködésbe, de csak nem apadt a púp.

Hamar belátta más természetű a csapás, nem a böjti szelek rekedtek meg.

Vasárnap mán’ ki is hirdette a pap a mennyegzőt, mer’ a Bandi az olyan vót’, hogy nem hagyta vón szígyenbe a Katit.

Összeadta a falu, ami vót jószágot a lakomáho’.

Az asszonyok tyúkot kopasztottak, mi legények meg a disznókat vállaltuk.

Csak én magam 4-szer szúrtam meg a sánta Melnyik kocáját, meg még utánam vagy öt legíny, a maradék erőnkkel meg levágtuk a végin szegíny, megpocsékolt párát.

Mire elgyütt a menyegző napja, a fehírníp a stafírungot is kihímezte, kiverte a csipkét, meg az urát, nehogy a csinadrattába meg akarjon búbolni más tikot is, mint a hites felesíge.

Addigra mán mink is jegybe vótunk dédikéddel, úgyhogy én se’ tuttam a combom összezárni a díszmise alatt a templonyba, úgy ígett a batyum. Tán még füstölt is a gatyám korca…

Elég a’ hozzá, mire a csigaleves az asztalra kerűt, mán igen csáléra fittyent a nászníp pofázattja az őszön főtt szilvátú’.

Által lett adományozva a nászajándék: galuskaszaggató, guzsaly, dunyha, pertli, csipke, hímzés, sámfa, miegymás, ami ilyenkor dukál.

Na oszt, mire a béléses képoszta is fenn vót a damasztabroszon, mán’ a legínyek bajszáról a Néró kutya nyalta a tejfőt’.

Hanem a gulácsi cihányok vótak meghívva barabásbú’, azok meg azt’ tudnak bazseváni.

Kerekedett ollyan tánc, mán amék még bírt, hogy csak úgy porzott az udvar télvíz idején. Akkor vót betanuló a TSZ időgyüvés-menés kutatójába’ a Csíbó Szilárd, ű jegyezte fel a porhót, meg a fizikáját, mer’ meg vót híva, mint az egyetlen városi potentát.

Éjfé’ előtt be lett hozva a menyasszonyi kalács is, szípen bemázolva tojáshabbal, csak úgy ragadt, mint az utálatoskíp kisasszon havába!

De a Bezerédi Feri nem tudta abbahannyi időbe a csapásolást, azt’ ráborította a nászajándékos asztalt a torttára e’.

Szerencse a balgaságba’, hogy csak a dédikéd-féle kalocsai asztalterítő ragadt bele a mázgába. De akkorra mán’ még az újasszonka is úgy be vót rúgva, hogy nem vette tekintetbe, aszitte, díszítés az is.

Hejjába a vizes kís a kancsóba’, csak nem tutta felszelni, akárhogy dikicselt izzadó homlokkal, fejin a pánttal. (Ott tanáltuk fel akkó a gyöngyös pártát, mán amék még eszin vót).

Na, de Drenyóczki Miska bérfűrészes vót, eszmílt, hogy elkő a segiccség. Által vetette magát a palánykon, azt hozta a láncosfürrészt.

Nekijáll a tortának, de amilyen benga állapotba vót, lecsapta könyikbő a jobbik kezit. Azut csak Kacska Miskának híttuk. Jegeltük az ügyit, addig meg a Svájca szökött Schwarter Manó ezt a kípet csinyáta a kalácsrú':

Ekkor termett ott Zelenyák Karcsi, azt’ ű is nekiállott a fürésszel a tortának, de megin’ csak balság lett, mer’ most meg a Kacska Miska kisebbik fijának a Bandikának csapta le csuklóbul a kezit, mer’ ott kalamolt feszt, ahun nem kell. (Nem nyőtt az a gyerik, be is horták a városba hormonkezelésre, de csak kicsi maradt. ’56-ba kiment Amerikába’, hogy csatlakozzon a hormon vagy mormon közösséghe’, mán nem emlékszem, azt’ ott egy filmbe is berakták. A Dzsórdzs Lukasznál vót a Lúknak a dublőrje, amikor levillanykardozza az ipari hegesztőmaszkos  Zorró a Szkályvóker kezit. ’89-be meg hazagyütt, azt’ a Esztergályos Cecilkével vót a Kft. filmbe’, mint Csonka Pici, de akkorra mán műkeze vót, mer’ ellopta Lukasztó’ a filmbű’.)

Végű csak lett 40 szelet kalács, jutott mindnek.

Megvót a 3 napos menyegző.

Hanem csütörtök pitymalatkor gyün fel Mócsány Gyuri bácsi a kert végirű’, hogy a tavaly műtött aranyerét nem jó csinálták meg, mer lóg belűle a cérnya.

Hanem mán akkor nekem is kezdett irdekes lenni a dolog, mer’ előző este a néprádió műsorja után, én meg egy kis kék nefelejcset láttam a pajta mellé rakott kupacomba’. Ahogy meg emlékeztem, soha nem vótam vegetárius, vagy mi az isten.

Hát azt’, mikor este a tejcsarnoknyá’ még vagy hatan előgyüttek a farbáva’, hogy nékijek is cikornyás a monyásuk, csak kiókumuláltuk, hogy a menyasszonyi kalács vót a ludas.

Még errű annyit, hogy a kis Brezinyák, szakasztott olyan vót mint énmagam, de Katika se szót egy hangot se, meg én se. De mán sejtheted, hogy a te tántid mostohatestvíre vót a Bandikának.

Tavaly meg ahogy’ takaríccsuk a nyáriba’ a sifonyt, hát az apád kezibe akad a Schwarter Manó csinyáta kíp, mer’ ’52-be megkűtte, hogy tegyük ki a kuttúrba.

Apud meg elkunyeráta, felvitte hozzátok Pezsre, azt valamilyen teknyikával ehető szőtteseket nyomott a tortákra.

A városi úriifnyúság meg vitte mint a cukrot, innyen a ti gazdagságtok, tuggyad meg!”

Ezzel dédikepapa befordult a ledes Jézus szíve kép felé, amit a búcsúból hozatott magának, mer’ szerette a szépet. (Én is tőle örököltem a jó ízlésem a szépre, az igényesre.)

Másnap halva találtuk az öreget.

Sokat sírtunk, én meg soha nem feledem el, mert ha ő nem rakja el a képet, most mi is földönfutók vagyunk, és nincs yuppie életvitel.

A tortabizniszből kivettünk annyi pénzt, hogy a sírjára ízléses márvány kerekesszéket csináltassunk mobil infúzióállvánnyal.

Most, hogy megosztottam veled ezt a történetet, cserébe csak annyit kérek, vásárold ízléses kiállítású, szemet kápráztató műalkotás szintű sütőipari termékeinket, amit alant mutatok be!

(Azért is kell a pénz, mert a mostohatánti ágon a faluban maradt Pultos Rozika férjhez megy a jövő hónapban, és csak jár nekik is valami juss.)

Jó étvágyat kívánok!

 

 

Kalocsai a múlt, a jelen és a jövő!

„Ami divat, az divat,
ami szép, az szép,
de vedd már végre észre,
hogy a szandálból elég!”

Ahogyan a Warpigs szövegírójánál, 1997-ben, a fent említett lábbeli tömegessé válása vágta le esztétikai érzéke biztosítékát, úgy nálam a kalocsai minta mindenre felkúszó látványa érte el ugyanezt a hatást.

Félreértés ne essék, nem a népművészeti ornamentikával van bajom.

Minden elismerésem a kapu előtti kispadon, vagy a tisztaszobában látványkézimunkázó nagymamáké, akik őseik örökségét továbbéltetve oltják ki szemük világát, hogy egyrészt a hagyományt éltessék, másrészt a külföldi turisták relikviagyűjteményét gazdagítsák.

Valóban szép látvány az autentikus kalocsai népviselet a skanzenben, vagy a tájegység népszokásait bemutató rendezvényeken.

Még azzal is megbékélek, ha a fenti motívumok (jó ízléssel megáldott) iparművészek alkotásain jelennek meg, és akár a városlakó hétköznapi viseletét színesítik, amennyiben a hímzések természetes anyagokból készült, natúr színű ruhadarabokat ékítenek.

És itt jött el a „DE!!!” ideje.

Ahhoz viszont nem kell sem végzett esztétának, sem néprajzosnak lennünk, hogy belássuk: a tömegesen előállított, tucat használati tárgyakon való felbukkanása a giccs határmezsgyéjét bőven átlépi.

Nosza, keressünk egy definíciót a frissen bevezetett fogalomra!

„A giccs a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás.”

Helyben is vagyunk! Kitárt karokkal szaladunk a fogyasztói társadalom tejporral-műléppel telített kebelére, hogy mohó étvágyunk mihamarabb csillapítsuk.

Mivel „reneszánszát” éli a kalocsai motívum, díszítsünk ezzel minden bóvlit, amit el akarunk adni. (Egy mindig is a kultúránk részét képező dolog, hogy élheti reneszánszát?)

Úgyis trendi a romantizált paraszti kultúra felé fordulás, amire a legfogékonyabb a fiatal-felnőtt korosztály, illetve az újgazdag sznobériai lakosok.

Ha ezek beszopják, a többi már megy utánuk, mert az akolmeleg mégiscsak jobb, mint bő gatyában, magányosan állni a pusztán.

A marketinges elégedetten dől hátra, kalocsai mintás Tisza cipőbe (hungaricum tú in ván) bújtatott lábát az asztalra lendítve…

Egyenes az út a gépi hímzés (még ha silány minőségű is és Kínában található a gépsor), a műanyagfröccsentés előtt.

Vasaljuk, nyomjuk rá mindenre, amit - a fenti célcsoport - a mindennapok során használ, fogyaszt!

Mi legyen a neve az irányzatnak? Ethno Style? Á, az olyan rapes! Akkor Folk Divat? Az meg olyan DIRUVÁLL-os… Kitaláltam! Hívjuk Folk Fa(l)shilyonnak!* Az elejét a magyar is érti, a többi meg jó a külföldinek.  Ez az! Király vagy!

Akkor állítsuk össze a portfóliónkat!

- Kőkoptatott farmer? Alap!

- Szilikonos telefonhátlap? Jóhogy!

- Vászoncipő? Ide vele!

- Baseball sapka? Basic!

- Forma 1-es pilótaoverall? Jah! Országimázs, apa! (Nagyapám is űzte a Rárót, mint Massa)

- Energia italos doboz? Jah! Benn leszünk a diszkóban is, bazz!

- Füllhallgató? Hülye vagy? Jó, de 100.000-ért! Ja, akkor igen!-Ha drága, biztos’ jó!

Ezzel megvolnánk!

Árképzéssel mi legyen?

Sz’tem egy kézzel hímzett, 10x10-es terítő ára (Borika néni-féle) + a termék ára, amire rányomjuk + az eddigiek kétszerese, hogy fifty-fifty is jusson valami, ha már ilyen kreatívak vagyunk!

Jah, és még így is milyen olcsón kihoztuk!

És szép lassan sikerült teljesen elértéktelenítenünk az egyik népművészeti kincsünket.

Ezek után magyarázhatjuk, hogy a Marika néni hímzése tényleg „handmade”, a kutya sem fogja elhinni, mert eddigre a cirádás sztaniolpapír is „eredeti kézimunka, csókolom!” szöveggel kerül értékesítésre.

Ha meg Gizi néni belátja, hogy a programozható Lucznik 10 perc alatt, egyenletesebb öltéssel készíti ugyanazt a terítőt, amit az ángya, kézzel 2 hétig, inkább bekészíti a gépbe a vásznat, ő meg leül a nyári konyhába Stólbucit nézni…

Akkor pedig már késő Komlós Aladár – a giccsre vonatkozó - szavait kinyújtott mutatóujjal idézni: „…Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni...”

A lap aljára, zárójelbe

Kíváncsian várom a kalocsai mintás óvszer betörését a piacra.

Akkor legalább újfent el lehet majd sütni az ócska viccet:

-          Láttad már a virág gyökerét?

-          Nem, mer’?

-          Na, akkor neked se’ kell teljesen letekerni!

Kedves termékfelelős! Nem ötletnek szántam!

* Fő az elővigyázatosság!

Levezetésképpen hallgassuk meg a Warpigs idézett dalát: Szandál

Olasz, Kortárs, Irodalom (?)

Enrico Brizzi: Dicshimnusz Oscar Firmian személyéről és feddhetetlen stílusáról (Európa Könyvkiadó 2003)

A körülmények úgy hozták, hogy két koncertbeszámoló után, teljesen randomszerűen, egy – többek között – kortárs rockzenéről is szóló könyvet kaptam le a polcról.

Bár ne tettem volna!

Utólag könnyű sopánkodni, hogy senki nem állt handzsárral a hátam mögött, és kényszerített az olvasásra.

Könyvek terén azonban örök optimista vagyok. Hiába érzem az elején, hogy ez nagyon nem az ízlésemnek, elvárásaimnak megfelelő mű, azért oldalról oldalra esélyt adok, hátha csak ki kell várni a nagy áttörést.

Nagy áttörés helyett kaptam egy nagy átverést.

Már a cím olvastán is feltámadhatott volna a gyanúm, de a fülszöveg alapján „sziporkázóan szellemes, ironikus és önironikus” stílussal kecsegtettek, innen a bizalom: ez még belefér.

A 11-31. oldalig tartó első fejezetben egyértelművé vált: se nem szellemes, se nem ironikus művel van dolgom.

A humort az volt hivatott képviselni, hogy a szerző által bevezetett és állandósított szószerkezetek 328 oldalon át randomszerűen ismétlődtek, és roncsolták a retinámat. (Pölö: „az ember, aki tiszte szerint majd átvisz a vállán az új évezredbe”)

Jogosan vártam volna el, hogy ezen ciklikusan visszaköszönő szógyomok a későbbiekben elmélyítik az iróniát (ennek hiányában egyszer csak előhúzzák a kalapból).

Hát nem!, ezzel szemben megmaradtak vizuális szövegszennyező mivoltukban.

A ’74-es születésű, rocksztárnak készülő szerző negyedik regénye mi másról szólhatna, mint egy olasz „gonzo” (bővebben Hunter S. Thompson életművénél) regényíróról, aki kora egyik tragikus hirtelenséggel eltűnt dalszerző-énekesének nyomába ered, hogy egyedüliként riportot készítsen vele.

Ehhez jön a „soha nem látott” írói csavar: egyes szám harmadik személyben ír hőséről, úgy hogy a szerző is álnév mögé rejtőzik (Gabrio Spichisi), és így, mint a főszereplő ügynöke, tudósít legjobb barátja hőstetteiről, baklövéseiről.

A túlcukrozott hab a tortán pedig: mindketten bölcsész végzettségűek, jelesül irodalmárok.

De térjünk rá a „történetre”!

A címszereplő 2 sikeres, remeteéletet választó sztár megszólaltatása alapján írott, interjúkötettel a háta mögött, anonimitását (Prométheusz) megőrizvén, vállalja a kiadó megbízását: felkutatja és szóra bírja a tinik bálványát: Evander Deltoid-ot, a Normals zenekar vezetőjét.

Kezdetüket is veszik a kalandok: „-   Megfigyelés, pontosítás.

-          Pontosítás…

-          Az már volt! Hatástalanítás” (Szőke András: Európa kemping)

A rocksztár nyomába erednek, közben Oscar felszámolja kapcsolatát egy építészhallgató lánnyal, kis híján elkapják Deltoidot, és hősünk életébe beköszön az új szerelem egy elsőkötetes írónő személyében.

A hölgyeménnyel járulékosan kapjuk a szerényebb anyagiakkal megáldott könyvkiadó céget, ami összevetvén az eddig ismert multival, emberi léptékűbb, a kapcsolatokra építő, nagycsalád képzetét keltő, bölcsész utópia (bocs a félig főtt véleményért!).

Az érzelmek túltengése természetesen féltékenységbe csap át (egyrészt emocionális, másrészt szakmai, ha élhetek a képzavar lehetőségével).

„Nem várt fordulat”, hogy mégis sikerül megkeríteni és szóra bírni az eltévedt bárányt.

Na kinek? Ki tudja? Kinek van tippje? Senki?

- Hát Martina Superchi-nek, az új szerelemnek.

El is készül az interjúkötet, amit az elbeszélő/ügynök szeretne ellopatni barátjával, Oscarral, hogy a multi gondozásában, saját név alatt adjanak ki.

(Egyedül itt találkozunk először és utoljára öniróniával: az író egy szaralak, saját megfogalmazásában simlis.)

Aztán persze győz a szerelem, mindenki elnyeri méltó jutalmát, függöny, Happy Ending, pezsgő konfetti, rezesbanda!

De állj! állj! állj!

Van még itt egy utolsó mondat: „És ha a bömbölés közeledik, ha meghallod figyelmes olvasó, könyörgök, ne kételkedj benne, hogy hűséges Gabrio Spichisid visszatért.”

Uram irgalmazz!!!!

És miért fáj nekem mindez?

Mert a szerző - érzéseim szerint - se zenésznek (nem válhatott be, ha írásra adta a fejét), se írónak nem jó.

1.      A zenész (Esetünkben zenéhez értő(?))

Közhelyeket akar polgárpukkasztásra alkalmas gyutacsokként piacra dobni.

Fáj ezt kimondani, de a rockhéroszokban való csalódás 20 éves kor körül mindannyiunk életébe, determinisztikus jelleggel, beköszönt. A zenegyár működésével, ha nyitott szemmel és füllel járunk, körülbelül ugyanennyi idős korunkra tisztába jövünk.

A nagy megmondóemberek kiégése is, szinte évre pontosan, megjósolható (Egyedül Bono Vox-szal nem tudunk mit kezdeni, igaz a megmentendő kontinensek éhes/szomjas/AIDS-es lakossága sem.)

Az emlékezetes, magasztos célt szolgáló visszatérés minden reflektorfényből kikerült nagyság szívében ott él. (Ha sikerül a reload, az emlékezetesség garantált. Lásd: 26x feloszlott, a Királyok völgyéből előjárókeretező, hangnélküli embertorzók.)

Nagyjából sejteni lehet, hogy a fiktív zenekar megalkotásakor a Manic Street Preachers lebeghetett a szerző szemei előtt: Intellektuális, ironikus, depressziós, néha militartista attitűd.

Jah, és a fő szövegíró Richey James Edwards 1995. február 1-jén szintén eltűnt, ám ellentétben Evander Deltoiddal, mai napig nem került elő, minek okán 2008-ban halottá nyilvánították.

(Ide vonatkozó közhely: az irodalommal ellentétben, az életben nem garantált a happy end.)

2.      Az író

Értem én, hogy kritikával kívánta illetni az olasz és multi könyvkiadó vállalatokat, érdekcsoportokat.

De! Nyilvánvalóan neki is az egyik ilyen klikkhez kell tartoznia, mert különben épeszű kiadó ezt a borzadályt nem gondozta, vállalta volna fel.

Nem azt mondom, hogy úgy rossz, ahogy van (de igen!), hanem hogy negyedik kötetnek ez „Ülj le, fiam! Egyes” kategória.

Fölöslegesen túlírt mondatok, állóvízből állóvízbe toccsanunk. Sem a szereplők, sem a cselekményszálak nincsenek kidolgozva. Senkiről semmit nem tudunk meg.

Egyedül csak egy motiváló tényezőt ismerünk fel, az pedig az íróé: Sok oldal = sok pénz.

Több helyen is szót emel a kreatív írást oktató magáncégek ellen.

Savanyú a szőlő, hogy neki nem lehet ilyen műintézménye, holott oldalról oldalra felmondja az ott okítottakat: (fölösleges, sehova nem vezető) tájleírások, (sikertelen) stílusparódiák, (önellentmondásba gabalyodó) jellemzések.

Bonyolultabb fogásokkal már nem is bíbelődik. (Mindannyiunk nagy szerencséjére.)

A címben előénekelt feddhetetlen stílusról nem derült ki, hol és mikor kulminálódik; mint ahogyan az sem, az írónak van-e egyáltalán olyanja (mármint sítlus), netán ismeri-e a szó jelentését.

Nem több ez a regény, mint egy rosszul megoldott - grafomán coolbölcsésznek kiosztott - házi feladat: Írj 330 oldalt, bármilyen témáról, akárkinek!

A kiadást megelőzően okosabb lett volna a következő instrukció: Az előző fogalmazásodat tömörítsd össze 20 oldalba és hagyd, hogy a szerkesztő kihúzza a felét!

Még így is többet mondasz el a témáról, mint ami elég.

Nem sírom vissza azt a négy órát az életemből, amit ennek a könyvnek az olvasására fecséreltem, hisz csak magamnak köszönhetem az elvesztegetett időt.

Ám arra a kérdésre szeretnék választ kapni, kinek íródott ez a regény?

A tinik a büdös életben nem fogják elolvasni (nem trendi), az író korosztálya – hacsak nem köldökét bámuló kirakatbölcsész -, meg már legalább 15 éve túlvan ezen a „problémán”.

Az egyetlen pozitívuma a könyvnek: előkotortam a Manic Street Preachers lemezeimet…

Ha valaki esetleg nem tudná, mi az a Manic Street Preachers, annak (ismeretlen ismerős: az MR2 unásig játszotta)  kedvcsináló: Your Love Alone Is Not Enough

Igen, az a The Cardigans énekesnője, Nina Persson

Aki meg már ismerősként van jelen: Autumnsong

És, ha valaki netán nem ismerné az Európa kemping című örökbecsűt, az most pótolja kötelező jelleggel! Európa kemping

Jövő héten táblánál felelünk belőle!

Indusztriális dráma

Jegyzőkönyv-részlet a tésztagyári baleset szemtanújának vallomásából:

„- Hirtelen kinyújtotta felém mindkét karját…”

Thriller

A krimi nyomozati szakaszának révbe érése, előre láthatólag, egy elpusztult elemi alkotórésznek köszönhető:

"Csak sejtetem...

A megoldás: a sejt tetem!"