"Tökfejű nem leszek!"

Azzal az örömteli hírrel szolgálhatok, kedves metalfarkas tetsvéreim, hogy megjelent az új Helloween album!

(Az egykor szebb napokat látott Bros és New Kids On The Block rajongó kispajtások az ezen mondatot lezáró pont (.) kitételét követően szedhetik is a sátorfájukat.)

Magam sem gondoltam volna, - hogy 4 évvel meghaladva azt az életkort, amikor még meglepetésként hathat egy költemény - igaz, nem születésnapi, de ajándékként vagyok képes örvendezni gyermekkorom totemzenekara friss hanghordozójának.

- Mert mi voltunk mi a nagy világmindenségben a Helloween megalakulását megelőzően?

- Ö-ö-ö...

- Na, ugye! Én sem tudom.

Merthogy '84-ben pont nyolcéves (igen, egy év időtartamig folyamatosan annyi) voltam, amikor német barátaink lelket leheltek a zenekarba. Persze senki nem bökött meg ezzel kapcsolatban a pofakönyvön, maximum abakuszgolyóval verhettek volna szólítón.

A takarékbélyeg-gyűjtőfüzetem beváltását követően meg az új bicajomat teszteltem, úgyhogy nem voltam gépközelben, csak egyszer, mikor az udvarra kitett Hajdu márkajelzésű, tárcsás ruhatisztító-készülék alá sodródtam, fékhibának betudhatóan.

Ahhoz, hogy a kérdésre választ adhassak, még kereken (nekem két keréken) négy évet kellett várni.

Szerencsére szüleim következetesen betartották - a szélesebb értelemben vett család által megfogalmazott - rájuk vonatkozó, íratlan népesedéspolitikáját, így csupa éltesebb korú unokatestvérrel örvendeztettek meg. Igaz, az időkontinuum figyelembe vételévvel, az ő szempontjukból kéne értékelnem a demográfiai mutatókban megjelenő ezreléknyi százalékomat, de attól tartok, ebben az esetben nem beszélhetnénk örvendezésről.

Lényeg a lényeg, vérszerinti felmenőim szívükön viselték zenei fejlődésem, így már '86-ban Iron Maiden és Sex Pistols sercegett a fülembe a csempész "bakelitekről". A tinédzser vagy élemedettebb korú uncsitesók (falnak lehet menni ettől a szótól, de akkor ez menő volt, (a "menő" mai szóhasználattal: cool/trendi)) persze jól szórakoztak a lábasjószág magbevitelét utánozva csipegető, bili frizurával ékített, fejtechnikámon.

Ugyannekik betudhatóan Czeizel Endre arcát pirító és a Káma-Szútrát lábjegyzetekkel ellátni képes tudással vérteztettem fel a humán fajfenntartás témakörét illetőleg.

Ehhez társultak még apám tudásátadásra belső kényszert érző barátai, akik az orvosi műszavak mellett megismertettek a genitáliákra és az aktusra vonatkozó terminus technikusok, laikusok számára könnyebben befogadható megnevezéseivel.

Természetesen már akkor is kortárscsoportom szellemi felvirágoztatásán fáradoztam, kisdobostól elvárható lelkesedéssel, így velük is megosztottam "biztos helyről" szerzett ismereteimet.

Mondanom sem kell, nem voltak még felkészülve az átadott információban megbúvó testnedvektől iszamos rögvalóságra.

Nyomban megismertem a fekete bárány létet, merthogy az ő szüleik olyat soha, és mit képzelek én, hogy ők azzal azt úgy végképp nem tennék, és gusztustalan vagyok.

A gyengébb lelkületűek még el is pityeredtek.

Ezek után félve tettem meg az első lépést, hogy közvetlen bizalmasaim figyelmét felhívjam a tényre: amit B. Tóth Laci bácsi felkonferálásával hallgattunk eddig, az minden, csak nem zene.

Volt ott sápitozás, hüledezés, de tizedik nekifutásra - a mai füllel már értelmezhetetlen "csörömp" kategória is - osztatlan sikert aratott.

Viszonylag gyorsan és eredményesen terjedt az új trend, amihez a muníciót unokatestvéreim, és osztálytársaim mindenre elszánt - egyszer komoly szerepben is feltűnni képes -bátyjai szolgáltatták.

Mai ésszel visszagolndolva az eklektika, zenei preferenciánkhoz mérten, egy letisztult, homogén irányzat.

A teljesség igénye nélkül pár zenekar a kedvenceink közül: Toy Dolls, Black Sabbath, Iron Maiden, Razor, S.D.I., Holy Moses, D.R.I., CPG, Hobo Blues Band, Auróra, Morbid Angel, King Diamond, Metallica, hogy csak az ismertebbeket említsem.

A hangsúlyt, rajongásunk tárgyának kiválasztása során, arra fektettük, hogy minél vadabb legyen a muzsika, és az opusok optimális hangerőn (k*va hangos) történő megszólaltatását követően szüleink szájából, viszonylag rövid idő alatt, barokkosan túldíszített blaszfémiákat csaljunk elő.

Azzal nem voltunk tisztában, hogy mi az a "fennálló rend", így ellene nem tudtunk lázadni, de az összhangzattanra megrendítő csapást mértünk.

(Így utólag persze könnyű lenne kijelenteni, hogy az kisdobosok/úttörők a zenei paradigmaváltássasal járultak hozzá a mozgalmi dalok és indulók fémjelezte szocialista államberendezkedés zeneesztétikai bukásához...)

Naszóval, én már 10 évesen Pokolgép rajongó voltam, mert annak legalább - nagyanyám szavaival élve - "érteni a szövegét".

Aztán ehhez társultak a fenti bandák randomszerűen, szigorúan másolt kazettán, beszerzett albumai. Azt hiszem, akkor értettem meg Kóbor Jani bácsi szavait: "Hull a hó, fú' a szél...".

Merthogy ezen másolmányok a szocialista híradástechnika - ballasztfunkció betöltésére igen, de hanghordozó-sokszorosításra nem alkalmas - produktumain készültek.*

(Hol volt még ekkor a "Gorennyés" "Márjahilferstrasszés" siserehad...)

Így aztán zene helyett - az Amon Tobin által majd' 2 évtizeddel később sikerre vitt - természeti zajokból álló kompozíciók juthattak be hallójáratainkba.

Azt meg, hogy Dimitrij mit mesél, nem is sejthettük, mert nekünk az orosz nyelv volt a kötelező, ezek meg kapitalistául nyomták.

Éreztem én, hogy a lázadáshoz azért ez így kevés, de nem akartam belerángatni barátaimat a bajba. Én már így is full alkesz voltam, mert a fater megengedte, hogy a vasárnapi söréről lehappoljam a habot.

A cigivel meg úgy voltam, mióta részt vettem a kötelező tűzvédelmi oktatáson, hogy a dominánsan műszálból készített uniformisban feszítő egyed jobb, ha kerüli, mert könnyen műanyag katonaként vonulhat be az iskola történetébe.

Az volt a baj, hogy kertvárosiak voltunk, tele infrastruktúrával!

Egyszerűen képtelen voltam értelmezni a marginális lét mibenlétét, mert csak az eszme volt meg, többek között, Paksi Endre tolmácsolásában, hogy aszondja: "Bérházak torka zenét áraszt..." Sto tá bérház?

Meg, hogy "betonvirág" Ggye észty??

Az egyetlen renitens magatartás a "köppeny" begombolatlanul történő "hordása" maradt.

Meg maga a "köppeny" szó ismételgetése. Még időben belénk lett sulykolva, hogy ornátusunk, helyesen, egy p-vel írandó és ejtendő, ám feltehetőleg úgy gondoltam, hogy a "köp" a szótő a "peny" meg képző. Így a köppeny hangoztatásával, képletesen lecsuláztam a szabályokat, miközben konzum maradtam.

Hogy "nagyon durva, szélsőséges magaviseletem" nem vont maga után komolyabb szankciót, annak tudtam be, hogy valószínűleg ez egy - mai szóösszetétellel élve - rocksuli lehet.

Hitem egyik alapját képezte, hogy kedves énektanárnőnk, egyszer azon át nem gondolt felhívást intézte hozzánk, hogy szeretné megismerni zenei ízlésünket, ezért a következő órán az általunk bevitt zenéket fogjuk meghallgatni.

Több sem kellett nekem!

Az egyik, eleve speed metalban utazó, zenekar albumát kétszeres sebességgel lejátszva rögzítettem a felvevő magnóba helyezett kazettára.

Ezzel, tudtomon kívül, a grindcore stílus alapjait teremtettem meg, illetve a zene első hangjának megszólalásától az apám istenkáromlásáig eltelt időt sikerült 10 másodperc alá szorítanom.

A Muszorgszkij agyonköpködött (valamiért így juttatták kifejezésre nemtetszésüket, a komolyzenére éretlen nebulók, a bomlott elméjű zeneszerző műveivel kapcsolatban) portréjával díszített énekterem a kérdéses óra elején, mint a lehetőségek színpada tárta fel farost-nyílászáróját előttem.

Persze a metalosok már ekkor is elnyomásban részesültek.

Először a Lambada, majd a Bros, később a NKOTB zajai ellen kellett fülbedugással védekeznem. (Sajnos nem sikerült mindenkit megtérítenem, és voltak lányok is az osztályban.)

A sok nyávogással és nyáladzással el is telt az óra nagy része, így rám és a zenémre, csak az utolsó két percben jutott idő.

Na, de az a két perc kárpótolt mindenért, a tanárnő meg egy életre megjegyezte, hogy máskor nem beszél hülyeségeket.

Azt hiszem a mennybe menne az az anatómus-ideggyógyász-belgyógyász triumvirátus, amelyik a pedagógusnő állapotváltozásait képes lenne írásba foglalni, és számot tarthatna a kórisme róluk történő elnevezésére is.

Míg én értőn, belefeledkezve bólogattam az ütemre, a tanárnő először elsápadt, majd elvörösödött, közben leült, majd felállt, ablakot nyitott, nagykabátot vett fel. Eddig tudtam nyomon követni a zeném által kiváltott balettmozdulatait, mert időközben kicsengettek.

A tragikát, a következő óra kezdetén, a rajztanár találta meg a katedra alatt, embrió pózban.

Hitem másik erős bástyájának azt a tényt tekintettem, hogy iskolánk adott helyet a 3178-as Ságvári Endre Úttörőcsapatnak.

És ez azért nem volt semmi, haver!

A névadónknak, akárcsak a Manowarnak, vagy a Helloween-nek, volt indulója!

Úgyhogy Endre nem ám  valami puhapöcsű, szocialista embertípus kellet, hogy legyen, hanem kőkemény fémarcként élt képzeletemben.

Ő írta, vagy róla írták a Ságvári indulót, amit csak a legnagyobb rajongótáborral rendelkező zenekarok engedhettek meg maguknak (mármint hogy saját indulójuk legyen). A szövegét mai napig tudom, akárcsak a Pokolgép Gép-indulójáét.

Igaz, nekünk valami lebutított, akusztikus verziót mutattak meg, de azért így is bejött.

Magamban hozzádúdoltam a basszus futamot, és a gitárszólót, a második és a negyedik versszak után.

Valahogy úgy láttam magam előtt Ságvárit, mint a Razor zenekar kaziborítóján a zsilettpengén mászó éticsigát. Mert az indulóban is úgy van, hogy: "KIMSZ-esek vágtak hajdan e tájnak, élükön Ságvári járt".

Érted, hogy az élükön, mint a borotvaélen!

Biztos' szegecselt motoros csizmában, meg olyan körfűrészes kerekű motorral járhatott, mint amilyen a Judas Priest Painkiller borítóján is van.

Már csak Endre anyazenekarától a KIMSZ-től kellett volna legalább egy kazetta. Hiába kérdeztem a legkeményebb rockereket, senki nem tudott semmit. Biztos, hogy bezúzták az összes lemezét, amit azelőtt készített, hogy belépett volna a kommunista pártba...

De akkor a zenekar rajongóit, a KIMSZ-eseket, miért hagyták benne a dalban?

Ilyen megválaszolatlanul hagyott, nagy horderejű kérdések között vergődve, de alma materem toleranciáját magaménak tudva, 1989-ben, egy évvel a Helloween Keeper of the Seven Keys Part 2 albumának megjelenését követően, másodmagammal, önként jelentkeztem az iskolarádió adásainak megszerkesztésére. Eddigre már túl voltam polgárt pukkasztani vágyó akarásomon, helyesebben meghatározatlan időre szüneteltettem ezen ambícióimat.

Kedvenc zenekarra is szert tettem, ami a Helloween lett. Szimpatikus, tökfejű szörnyecskéjük meggyőzőbben hatott serdületlen, de rettenetet nem ismerő elmémre, mint az Iron Maiden Eddy-je.

Meg ugye Markus Grosskopf-ék (mai napig nem bírom feldolgozni, ilyen névvel hogy' lehet bárminemű karriert befutni) közelebb is voltak: a "windof cséndzs"-es hapsi kerítése mögött alkottak.

A berlini fal, meg szerintem ennek a cicanadrágba bújtatott műmetalosnak a  nyávogásától omlott le kínjában, mint Jerikó falai a kürtöktől.

Ez utóbbi eseményt megörökítendő, a tökfejek is kiadtak egy lemezt, Walls of Jericho címmel, amit később gyermekkori barátunk - a műholdról ránk ömlő szennyet nem bírván feldolgozni - összemosott a Haddaway jegyezte What Is Love című borzalommal, és megalkotta a "vátsz láv dzseriko"-t. Ezzel nagyjából be is mutattam akkori idegennyelv ismeretünket.

Szóval zenei preferenciám változását jelezte, hogy a mindenféle koncepciót mellőző, zajhalomtól eljutottam gitárnyűvést mesterfokon űző, készség szinten alkalmazó istenekig.

Kai Hansen és Michael Weikath együttes erővel komplett csillagképeket gitárszólózott le az égboltozatról.

A Power Metal néven elhíresült irányzat úttörői voltak ők, amit magunk között csak lovagló metalnak hívtunk, mert az ütem egy ,a pusztán vágtató, ló mozgását vetítette - biológiából nem remekelő - agyunk vásznára.

Szóval iskolarádió.

Rövid ideig, de rádiónk aktívan sugározott, majd Csernobilt követően, mi magunk is radioaktívan sugároztunk, csak mi ismeretlen ideig.

Először is kellett egy szignó, aminek kiválasztását - már akkor megérezvén a hamarosan ránk törő demokrácia előszelét - a többség ízlésére és akaratnyilvánítási készségére bíztunk. Ehhez persze több órányi metalt kellett végighallgatniuk nagyszünetben, óraközi szünetben, mert alkalmas zenéből nem volt hiány.

Mire minden lehetséges jelölt bemutatkozott, és kínkeservesen kiválasztatott a Helloween: Keeper of the Seven Keys Part 1. albumáról az Initiation, mint iskolarádiónk újdonsült szignója; apáink leváltották a rendszert, mi meg ezzel szinkronban Endrétől és rejtélyes KIMSZ nevű bandájától is fájó búcsút vettünk, egy gyors ballagás formájában.

A Helloweennel, az 1993-ban kiadott, Chameleon album megjelenését követően szakítottam.

Metalosnak metalos maradtam, mondjuk ez egy fiú szakközépben nem is alakulhatott volna másképp. Ott is iskolarádióztam, hasonlóan rövid ideig, ami a szétgitározott cirokseprűk számának, és a felettes szerv (igazgató) stúdióba be nem engedésének - és ezzel egyidejűleg -  a kimeneti-jelerősség fokozásának lett a következménye.

De most, hogy megláttam, és meghallgattam az új albumot, annak ellenére, hogy két tag kivételével a teljes személyzet lecserélődött, valami megdobbant mélyen az "acélszívemben" .

Ha másra nem is jó, de fenti emlékeim megidézésére mindenképp alkalmas a Straight Out Of Hell című lemez. És már ez is jóval több, mint a semmi. Sőt!

*Másolástechnikai retrospektív

Kedves olvasó, ha kortársat tisztelhetek benned, nem kell magyarázkodnom, ám ha fiatalabb vagy, el kell mondjam, hogyan zajlott egy kazettamásolás (kazetta a bakelitnek nevezett vinyl hanyatlását követő, de a CD-t, minidiscet, mp3-at, veszteségmentes tömörítést megelőző, mágneses szalagon adatot (például Commodore-64-es játékokat, de ezt most nem magyarázom el) és hangot rögzíteni képes, téglalap alakú, műanyag eszköz. Lejátszására és az adatok rögzítésére a "magnó" nevű eszköz volt hivatott.).

Az már az aranykor volt, amikor beszerezhetővé váltak a kétkazettás magnók. Ekkor a megfelelő nyílásokban elhelyezted a "műsoros" és az "üres" kazettákat, és viszonylag egyszerű gombkombináció lenyomásával indulhatott a másolás.

Hogy borzoljam az idegeid, és erőfeszítésre kényszerítsem a képzelőerőd, el kell mondjam: volt gyorsmásolás funkcióval ellátott készülék is.

Ha megfejted, és adekvátan leírod, hogy' működhetett ezen utóbbi alkalmazás, nyereményed lehet egy 90 perces BASF kazi. (Irónia vége.)

Az igazán gyenge idegzetűek az itt következőket el se olvassák: a kazettának két oldala volt/van. Nem csak trigonometriai, hanem lejátszástechnikai szempontból is jelentőséggel bír ezen tény. Ugyanis 60 percnyi hanganyagot úgy tudtál befogadni, hogy félóra pogózás után - távirányító hiányában - elzarándokoltál a lejátszóig, és manuálisan megfordítottad a kazettát, majd újfent lenyomtad a "Play" gombot. Igen, azt a jobbra mutató csúcsú háromszöget. Remélem, nem epileptikus tüneteket produkálva fetrengsz a földön mostanra, mert még csak most jön a java (nem, nem a programozási nyelv). (Tényleg véget kéne vetni már ennek az iróniának!)

Az esetek döntő többségében, metálosságom hajnalán, két darab "egykazettás" magnóval tudtuk csak kivitelezni a másolást.

Mivel a megtermelt javak igazságosan, és az igények figyelembevételével kerültek elosztásra virágzó nemzetgazdaságunkban, jó esetben, családonként egy darab magnós rádiókészülék (bátortalan lépés a multimédialejátszó kifejlesztése irányába) állt rendelkezésre. (Ha a tudomásunkra jutott volna, hogy a nyugati országrész háztartásaiban hi-fi torony, és/vagy egynél több magnó is fellelhető, luddita hadjáratot indítunk az egyenlőség helyreállítása érdekében.)

Ennek következtében készülékeinket kézbe fogva, személyesen kellett felkeresnünk egymást otthonainkban. (Ez virológiai szempontból rendkívül nagy rizikófaktorral bíró, és kerülendő élethelyzet.)

A másolásra legalkalmasabb helyiség az utcától legtávolabb kellett, hogy elhelyezkedjen.

Miután biztosítottuk az áramvételi helyeket, és meggyőződtünk, hogy műszakilag minden rendben van, a magnókat szembeállítottuk egymással. Értelemszerűen egyikben került elhelyezésre a "műsoros", másikban az "üres" kazetta.

Mikor kialakítottuk a megfelelő feltételeket és csendet, megmagyarázhatatlan okoknak betudhatóan röhögőgörcs lett úrrá rajtunk, amit "Kussojjá má'!", "Pofa be!" instrukciók kiabálásával próbáltunk csillapítani, de ezzel csak olajat öntöttünk a tűzre.

Miután lecsillapodtak a kedélyek, a "De mostmá' komolyan!" mondatot követően elindulhatott a készülék to készülék másolás. (Az általunk "produkált" csendre azért volt szükség, mert a zenén kívül a mi zörejeink is rögzítésre kerültek volna, amit igyekeztünk elkerülni.)

Amikor már öt perce folyt a másolás, menetrend szerint, a minket vendégül látó barátunk anyukája benyitott, és jobb esetben csak annyit mondott: "-Csináltam nektek egy kis szendvicset.", rosszabb esetben: "-Kéne apádnak a magnó, mert a Kossuthon meg akarja hallgatni a híreket".

Így aztán James Hetfield, Lemmy Kilmister kőkemény mondanivalóját helyenként szlávosan bársonyos, diftongusokban bővelkedő női hang tompította. (Később az ilyen felvételek lettek a rajongók pénztárcájában könyékig turkáló Limited Edition kiadások, vagy legalábbis nem sokban különböztek/nek tőlük.)